FOTÓK: SZERZŐ (1), SZABÓ PÉTER PÁL
A kora tavaszi időjárás jó okot szolgáltatott, hogy végre kimozduljunk otthonainkból, megteljen a város élettel, nyüzsgő terekkel, sőt játszóterekkel. A kikandikáló napocska szolid melegében megfürödve máris ledobtuk mázsás ruhaneműinket, kivetkőztünk téli bundáinkból. Magunkba szívtuk a virágot bontó fák mámorító illatát. Az is törvényszerű, hogy a márciusi kellemes időt szeszélyesebb, hűvösebb nappalok és főleg reggelek váltják fel. Szégyellje magát az idő! – mondogattuk rögtön, mintha csak áprilisi tréfa lett volna az előző pár nap. Vagy csupán egy kis ízelítő abból, ami mindenképpen elkövetkezik majd?! Mert a tavasz így is, úgy is eljön!
Száz éve nem láttalak! – bizonyára Önök is hallják majd ezt a mondatot a napokban ismerősöktől, rokonoktól, barátoktól. Nos igen, néha valóban hosszú idő telik el az utolsó találkozástól számítva és a viszontlátás pillanatában szeretünk picit túlozni. Száz éve? Van az tán százegy is! – kontrázunk vissza, hogy azon nyomban kérdések tömkelegét zúdítsuk a „száz éve nem látott” ismerősünkre: Hogy vagytok, mi újság veletek? – de nem éppen tárgyilagos válasz érkezett:
Pedig csak a komor tél adja át éppen a stafétát a kilincselő tavasznak. Hosszabbodnak a nappalok, tovább van már világos, nem kell délután ötkor kulcsra zárni az ajtókat.
– Ne is mondd, szörnyű drágaság lett, akartam sütni, de 2,50 az olaj!
– És a gyerekek? Mennyi idősek is már?
– Pistikének új cipőt kéne venni, de drága a benzin is.
– Hát enni meg öltözködni azért csak kell, nem?
– A fizetések bezzeg nem mennek fel! Nem lesz idén termés sem, elfagytak a gyümölcsfák!
Nagyjából eddig hallgattam ezt a beszélgetést a lakótelepi élelmiszerüzlet előtt, majd én magam is megtapasztaltam az üzlet árait. Valóban nem barátságosak és nem adnak okot a derűre. És igen, már-már elcsépelt gondolatnak tűnhet a húsvéti nagyhét előtt arra sarkallni magunkat, hogy elsősorban annak örüljünk, amink van, ami emberi létünkből fakad. Hogy ne haraggal és bánattal a szívünkben várjuk a feltámadást. Hogy ne csak az lebegjen a szemünk előtt folyton, mi hiányzik, mi kéne még a boldogságunkhoz.
Elcsépelt gondolat lenne, de higgyék el kérem, hogy nem az!
Még számtalan megélt, megtapasztalt példát említhetnénk és az objektivitás miatt meg is teszem. Gyakorta járunk a gyerekekkel a város játszótereire, szinte sportot űzve a játékból a „hinta-palintából”:
– Úristen, ikrek? Biztos sok gond van két gyerekkel! – néznek ránk szinte szörnyülködve a szülők. Hogy lehet boldogulni két gyerekkel, egyik jobbra fut, a másik balra?
A válaszom erre is egyértelmű:
Sokan csak a dupla gondot látják, mi a dupla örömöt is. Sőt, elsősorban az örömöt! Semmivel sem nehezebb két gyerekkel boldogulni, mint eggyel, bár valóban teljesen más szemléletet igényel, más dimenzió. Minden szülő képes lenne rá. Ha meg ne adj’ Isten baj akar lenni, az otthon is megtörténik, nem kell érte a játszótérig mennünk…
Szervusz Barátom, száz éve nem láttalak, hogy vagytok?
– Köszönöm szépen, jól. És ti? Szép időnk van, nemde? – helyes válasz.