Gyakran mondjuk, ha nem pendülünk egy húron valakivel, hogy nem az én emberem. Sőt, azt is mondjuk, hogy nem vagyunk közös nevezőn, vagy azt, hogy távol állunk egymástól. Fogalmazhatunk úgy, hogy más az értékrendünk, de úgy is, hogy eltérő a véleményünk. Tény, hogy a különbségtétel zsigerileg meghatározott, mélyről bukik fel, mégpedig már a legelején, amikor a másik emberrel találkozunk.
Már első blikkre szimpi volt – meséljük otthon bőszen, ha egy igen-emberrel találkoztunk. Nincs rá magyarázat. Valakivel képesek vagyunk azonnal egy húron pendülni, valakivel viszont egyáltalán nem. Ők a mi igen- és nem-embereink.
Próbáld ki Te is! Gondolj valakire a közeledből, a batári társaságodból, nem feltétlenül a családból és kérdezd meg magadtól, hogy igen vagy nem? Igen, ő az én emberem? Nem, ő valójában nem az én emberem? Meg fogsz lepődni, hogy mennyi igen- és nem-embert találsz összekeverve a barátaid között.
A barátaid közt is akadnak olyanok, akik valójában nem-emberek és a nem-ek közt is akadnak olyanok, hogy a tipikus unszimpátia jelek ellenére is ők bizony igen-emberek.
Kihangsúlyozom még egyszer: zsigeri válaszok kellenek! Olyanok, amiket azonnali reakció gyanánt adsz, olyanok, amiken nem gondolkodsz. Nem sorakoztatsz fel érveket, illetve ellenérveket a személyek mellett, illetve ellen. Nem morfondírozol a válaszon. Csak ráböksz: igen vagy nem.
Kifordulna a világunk a tengelyéből, ha csak az igenekkel barátkoznánk? Valószínű. Nem-emberek is kellenek, hogy ráébresszenek a különbségeinkre, a világ sokszínűségére, a határainkon való átlépés fontosságára és arra, hogy véleményeik tükrében mennyire fontos az önvizsgálat.