Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével
A nyolcvanas években járunk, nagyapám nimfapapagájokat tartott a kultúrház pincéjének egyik helyiségében, ahová egy hosszú lépcsőn, majd a kazánházon keresztül lehetett eljutni. Azt az érdekes szagot nem lehet elfelejteni, a mazut szagát, ami már majdnem massza halmazállapotú, ragacsos fűtőolaj fajta. A kezdetekben – így a nyolcvanas években is – mazuttal fűtöttek a kultúrház kazánjában. Napjainkban bizonyára ráfognák, hogy a mazut nem EU-s szabvány, de abban az időben elég trendi volt, sőt korábban még gőzmozdonyokban is tüzeltek vele szén helyett.
Ebből adódott annak a gőzmozdonysorozatnak a beceneve is: Mazutka. Persze lehet, hogy most oltári hülyeséget mondtam, és még mindig vannak helyek, ahol ezzel fűtenek, hiszen a mazut tulajdonképpen a kőolaj egy része. A kőolaj finomítása – vákuumos desztillációja – során marad vissza, és nem tudják másra hasznosítani, minthogy elégetik. Most jönne jól egy kémiatanár ismerős!
Hol is tartottam, ja igen, nagyapám nimfapapagájainál.
Jó dolguk volt, mivel nem ám kalitkába zárva tartotta őket, hanem szabadon repkedhettek abban a helyiségben, melyet valószínűleg fürdőszobának szántak a tervezők. Színesek voltak, fehérek, sárgák, szürkék és ezen árnyalatok keveréke. Arra is gondolt a nagyapám, hogy ki ne repüljenek, amikor benyitunk az ajtón, mert elég sűrűn rájuk kellett nézni – tápot adni nekik, vizet cserélni, takarítani utánuk. Két ajtóra emlékszem meg egy előszobaszerű kisebb helyiségre. Úgy jártunk be a papagájokhoz, mint az űrhajósok, mikor dokkolnak az űrállomáshoz és nem lépnek be rögtön, hanem először a nyomáskiegyenlítő kabinba és csak onnan az űrállomás belsejébe…
De tudtak ezek a nimfapapagájok rikácsolni! – a rikácsolásnál már csak a csípésük volt kellemetlenebb.
A hegyes csőrükkel belevájtak az ember karjába, fájt, mint rohadalom. A sok papagáj közül egy-egy értelmes példányt kiemelt a papa és megtanította őt „beszélni”. Ő volt a Lóri, aztán a következő is a Lóri. Aki látott már nimfapapagájt, tudja hogy néz ki, olyan mintha taraja lenne. Ha felmérged, felállítja, ha megnyugszik lelapítja. Senki ne gondoljon semmi rosszra, oké!? Lóri a lakásban éldegélt a nagyszüleimmel, olyannyira megszelídült, hogy a papa vállára ültethette, úgy indult terepszemlére a szabad ég alatt, majd a főbejáraton keresztül a kultúrházba. Egy alkalommal Lóri valamiért mégis elrepült és többé nem is jött vissza. Nagyapám rettentő szomorú lett, Lóri olyan volt neki, mintha a barátja, amolyan snájdig cimborája lenne.
Kellett hát egy másik Lóri, kezdhette elölről a tanítást, ami bizony nem két napot vett igénybe.
Volt egy kis tükör a kalitkájában, abban kellette magát. Tollászkodott, nyújtózkodott, majd rákezdett valamelyik nótájára. Bevallom töredelmesen, nem mindre emlékszem, de egy nótára biztosan. Egy napon festők érkeztek a nagyiékhoz, nekiálltak a dolognak, délben pedig leültek ebédelni. Akkor is valamilyen lepényféle volt a menü, meg leves. Mi kell egy férfiembernek, jó sűrű leves, az laktató, hozzá paprikás hajtovány, egy tepsire való. Lóri is a konyhában tartózkodott, mondhatni a konyha lett a természetes élőhelye. Persze a festőket nem hagyta nyugodni, azok meg nézegették, milyen szép papagáj és milyen gyönyörűen énekel. Erre Lóri témát váltott…
[Figyelem, a most következő mondatot, csak 18 éven felüli olvasóimnak ajánlom!]
Szóval Lóri témát váltott, és a „Fel torreádor…” meg a „Neked fütyül cigány a rigó” című dalok után rázendített a „Lóf@sz a seggedbe!” kezdetű örökzöldre. Nem értem kitől tanulhatta?! Volt móka és kacagás, a festők pedig menten húzták a csíkot…
Nem telt bele sok idő, és megnyitását követően a dunaszerdahelyi kultúrház hamar felkerült a város nevezetességeit bemutató képeslapokra.
Valószínűleg nincs ember széles e világon, aki ne tartott volna már kezében képeslapot, esetleg ne küldött volna szeretteinek egyet valamelyik aktuális kirándulásáról. Ugyanígy a városunkba érkező turisták szintén bemutathatták a képeslapok által azt a helyet, ahol megfordultak, megszálltak és ahova történetesen szívesen visszatértek. A posta által továbbított képeslapokon immár a dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központtal – avagy korabeli megnevezéssel a Társadalmi Házzal – is megismerkedhetett a nagyvilág, hiszen a kultúrházra méltán büszkék voltak az akkori városvezetők, illetve a város apraja-nagyja. Nem kevésbé napjainkban…
Képeslapokból sosem volt hiány odahaza, már gyerekfejjel megláttam bennük a fantáziát és gyűjtői szenvedélyemet lokálpatriótaként csak tovább erősítette a város, illetve a Csallóköz iránti ragaszkodásom.
De képeslapokon nyomon követhető az adott város vagy régió fejlődése, ami éppúgy forrása lehet az általános történelmi ismereteinknek, mint például a krónikák vagy az emlékkönyvek. Ahogy az idők és az ideológiák változtak, úgy változott a képeslapok dizájnja, de főleg az, mi kerüljön rájuk. Ezek listája mostanság nyilván az esztétikai szempontokon túl a klasszikus értékrendet követi, tehát legyen rajta a város temploma, központi tere, vagy éppen a felújított Városháza képe. A kultúrház megnyitása idején még más szelek fújtak. Akkortájt nagy divatja volt a szocreál stílusnak, ami valljuk be, főleg egy kocka alakú, minimális díszítőelemekkel felruházott épületet takart.
Így került a kultúrház egy „súlycsoportba” az 1960-ban felépített és még a nyolcvanas években is élhetőnek, sőt híresnek tartott Duna Szálló épületével, mint a város egyik nevezetessége.
A szállóval szinte egyidőben épült Járási Nemzeti Bizottság épülete és már a kultúrház előtti téren lévő mandalaszerű virágágyás szintén több korabeli kiadványból visszaköszön ránk, egyben korhű képet adva az akkori városvezetés területrendezési és területszépítési törekvéseinek. Az általában felosztott anzikszokon ugyanilyen megfontolásból megjelenik a városi termálfürdő is, hellyel-közzel töretlen népszerűségnek örvendve a mai napig, a környék lakossága és az idelátogató turisták körében. A korszak „nevezetességeit” a képeslapok tekintetében valamelyik szocialista panelrengeteg zárta…