FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN (2), SZERZŐ
Ottjártunkkor már nyoma sem volt az egykori szapi zsilipnek, sőt az Öreg-Duna medre lényegében mint egy mellékág csatlakozott az alvízcsatornába, ami nyílegyenesen futott tovább, de innentől már a folyam egykori medrét követve. Mi ellenkező irányban tekertünk a töltésen apámmal, a távolban pedig hamar felbukkant Bős, vagyis maga az erőmű. A röpke nyolc kilométert egy szempillantás alatt letekerve máris a bősi hajózsilipeknél találtuk magunkat, ahol újabb pihenő következett.
Közben felmásztunk az irányítótoronyba is, ahonnét szép időben egész messzire ellátni, de főleg a hajók zsilipelését korrektül nyomon lehet követni. Szerencsére éppen volt forgalom: fentről beállt a hajó – leengedték a vizet a hajózsilipben –, majd a túloldalon kiúszott – talán húsz percig tartott az egész, azután beiktattuk a „kötelező” Hullám csárdát is. Az Öreg-Duna mellől már csak hazafelé vitt az utunk, ismét keresztül az erőművön – hol máshol, sok választásunk nem volt, csak ez, esetleg még a vajkai komp. A Dunacsún felé vezető alternatíva akkor még létezett. De minek is mentünk volna akkora kerülővel. Férfiember ennyi kerékpározás után is bőven elzsibbad altájon, és megfogadja, hogy egy darabig biztosan nem tekereg.
Mi a következő hétvégéig tartottuk a szavunkat…
A szapi kalandunk óta egy hét telt el és a faterral ismét kiterveltünk valamit. Természetesen megint a kerékpároknak jutott a főszerep, ezúttal azonban nyugat felé mozdulva. Kiindulási pontként, ahogy legutóbb is a dunaszerdahelyi vasútállomást határoztuk meg magunknak, és a drótszamarakkal együtt felszálltunk a Pozsony felé közlekedő menetrend szerinti járatra. Légig zakatolt velünk a motorvonat – ez is a terv része volt, így megspóroltunk nagyjából 15 kilométert a nagy túrából. A légi vasútállomástól viszont meg sem álltunk Keszölcésig, vagyis a Keszölcést Vajkával összekötő komp kikötőjéig. Emlékszem, nyár közepe volt és ragyogóan sütött a nap. A komp aznap fennakadás nélkül közlekedett.
Máskor szélben, ködben, meg a fene tudja még milyen okból is állni szokott.
Története ’92 decemberében kezdődött – vagyis több, mint negyven napot vártak rá az emberek, hogy átkelhessenek rajta a túlpartra. Ennyi idő telt el ugyanis a Duna elterelése napjától a komp szolgálatba állásáig. Azon a helyen, ahol addig hagyományos úton, száraz lábbal jártak egyik községből a másikba. Szinte egy ördögi kör várt rá – mondhatnánk –, hiszen a Komáromi Hajógyárból érkezett, s ahhoz, hogy révbe érjen – ugye, milyen szép a magyar nyelv – a Dunaszaurusz hajózsilipjén kellett átkelnie. Igen ám, de a hajózsilipek csak megfelelő vízállásnál működnek, csak akkor nyitható a kapujuk. Fel kellett tehát tölteni az erőmű csatornáit, méghozzá üzemi magasságig. Az emberek pedig csak vártak, vártak és közben szidták a Dunaszauruszt, mily’ magasan hömpölyög már fejük felett az a víz, amit a vén Dunától csentek el. A kutak kiszáradtak…
A komp meg még mindig sehol, kerülni kellett.
Kis-Csallóköz – új sziget született az ember keze által, ahonnét a helyi lakosság ifjabbik része építkezési engedély híján elvándorolt. A nyolcvanas, kilencvenes években még a szemközti Keszölcésen sem épülhetett semmi, a Dunaszaurusz miatt megtiltották! Hát hol lakna az a fiatal, hol nevelné gyermekét az ifjú pár? Maradtak az öregek – mesélték a vajkai kocsmában, ahová az átkelés után apámmal betértünk. Szinte ugyanolyan kockás inges fazon, aki a Hullám csárda történetét is felidézte nekem. Vasárnap délután volt, amikor egy pillanatra leteszik kezükből a kapát az öregek és elmennek egy kisfröccsre:
– Az öregek maradtak, ők akkor is itt maradnának, ha éppenséggel a halakkal kéne lakniuk. Mert ők bizony innen már egy tapodtat sem mozdulnak.
A komp úgy kb. tíz perc alatt ért át a vajkai partra, igazából tovább tartott a várakozás, mint maga az út. Most az ellenkező oldalon csukódott le a padló, majd sorjában baktattunk fel a Dunaszaurusz töltésére a gépkocsioszlop mellett. Vajon száraz lábbal mennyi időt vett igénybe az a cirka 3-400 méter? És vajon mennyi maradhatott meg az országút aszfaltjából ott a mélyben?
Esetleg mennyi idő lenne mondjuk, ha kiépülne a már amúgy is meglévő alagút a felvízcsatorna alatt?
A visszautat már nem a kompon tettük meg, hanem bebarangolva a Kis-Csallóköz vadregényes tájait az öreg Duna mentén, aztán neki fel Bősnek. A terv egész jónak bizonyult, hiszen gyönyörű vidék a zúgókkal tarkított dunai ágrendszer. Nagy kár, hogy abban az időben még nem léteztek kamerás mobilok, csak azok a kaputelefon nagyságúak a félméteres antennájukkal – persze azok is csak olyanoknak, akik meg bírták fizetni! Egyébként tök mindegy, hiszen egyes helyeken itt a Kis-Csallóközben még manapság is csupán fotózhatnánk, sosincs rendes térerő, legalább is a töltés alatti országúton biztosan nincs. Valószínűleg leárnyékolja a Dunaszaurusz?
Érdekes, hogy ezt még harminc év távlatából sem voltak képesek megoldani?
A töltésről először Doborgaznak, onnan pedig Vajkára tekertünk. Komoly dolog a nyári tikkadtság, jólesik a hideg Kofola ilyenkor. Részemről külön öröm, hogy beszereztem egy kis brosúrát a vidék nevezetességeiről – amit azóta sikerült valamelyik költözés során elhagynom. Mea culpa! Ja igen, Vajkán csodaszép templom is van, és ahogy már leírtam, két jó szóra kontrázó, mesélő emberek, akik kiszúrnak maguknak, mert te nem vagy odavalósi. Nekik akkor még túl friss sebek karcolták a lelküket, így abban bízva, hogy talán enyhíthetnek valamelyest rajta, elmondták, amit amúgy az újságírók nem írtak le…
Mielőtt képzeletben tovább indulnánk, még a helyszínen maradva ugorjunk picit előre az időben, kb. 20-25 évet…
Ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy utoljára betettem a lábamat a három kis-csallóközi település (Bodak, Vajka és Doborgaz) valamelyikébe, vagyis szigetlakók közé. Adva van az erőmű, mint turisztikai látványosság, továbbá adva van egy gyönyörű környék, ahonnét a helyiek fájó szívvel bár, de elköltöztek, hogy számukra méltó módon éljenek, dolgozzanak. Az elszigeteltség érzését némiképp kompenzálni hivatott és beígért jutányos villanyáramból sem lett semmi.
Szóval adva van ez a talpalatnyi terület, melynek titka, hogy képes a mai civilizált világ ellensúlya maradni, így Pozsony és környéke lakosságának egyfajta kánaánja is.
Az üresen álló házakat felvásárolták, majd további hétvégi vityillók nőttek ki a földből a Vajkai, illetve a Sülyi tó környékén is. Doborgaz a főváros viszonylatában a dunacsúni duzzasztón keresztül napjainkra csupán egy ugrás lett. Megtörtént eset, hogy ezen sorok írója, felesége társaságában betévedt a helyi kocsmába, ahol a híres Kemencés napok alkalmával szolid tömeg gyűlt össze. A pulthoz lépve kikértem volna magamnak egy pofa sört, mire a kocsmáros asszony imigyen válaszolt felém: – Prosím?
Ledöbbentem! Úgy gondolom, az ilyen epizódok szintén hozzátartoznak az erőmű életéhez, mely lásd közvetve, nemcsak a tájat rajzolta át, hanem magukat az embereket is… (folytatjuk)
ELŐZŐ RÉSZEK:
A Tündérkert Dunoszaurusza