Reklám
FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
A Kulacs, 1968-ban: „Ki ne ismerné Dunaszerdahelyen a négy szövetkezet társulása alapján létesített borozót. Ismerik és szívesen járnak oda a vendégek, mert ízletesek az ételek és az italfajtákból nagy a választék. De nemcsak ez vonzza a környék és más táj lakosait, hanem az is, hogy gyors és udvarias a kiszolgálás. Ott nemcsak jelszó a „Mindent a vendégért”, hanem valóság. A pincér is akkor boldog, ha a vendég mosolygós, elégedett arccal távozik a szövetkezeti vendáglátó üzemből” – a Szabad Földműves 1968. 6. 29-ei száma alapján. Ugyanakkor felettébb újszerű megközelítés, hogy talán nem is a bor tárolására szolgáló edény, hanem az egyik legősibb csallóközi családnév adhatta a borozó elnevezését – a magyarázatot megtalálod a cikkben.
Amikor 2022 októberében, A filmünk véget ért címmel, tiszteletből megírtam az étterem búcsúdalát,
még nem sejtettem, hogy egyszer majd visszatérek megboldogult szüleim lakodalmának helyszínére. S bár a Duna szállóhoz is húz a szívem, nem kezdhettem mással sorozatunk második harmadát, mint éppen a Kulaccsal, amely utolsó ránk hagyott emblémája alapján 1961-ben (?) nyílt meg, s egy időben a város legrégebbi éttermeként hirdette magát. Ahol a lambéria felett nem valami giccses „krikszkrakszok”, hanem festőművészek által alkotott olajfalfestmények díszítették a falakat.
Reklám
A diószegi származású Lőrincz Gyula – akiről Dunaszerdahelyen utcát, s korábban galériát neveztek el – és a szentantali születésű Jozef Chovan festőművészek értékes alkotásai.
A privatizáció utáni tulajdonosi kör és a kollektíva, „egyszerű népi vállalkozásként” a kilencvenes évek elejétől töretlenül üzemeltette, egészen a vendéglátóhely 2022-es bezárásáig. A Kulacsot még ekkor is a cseh-szlovák és a magyar klasszikus konyha házias ízei jellemezték, ahol a frissességre és a minőségre építettek. A napi menün és rendszeresen betérő vendégeken kívül a családi és céges rendezvényeken a professzionális kiszolgálás, és a kellemes, otthonos környezet magától érthetődő volt.
A kezdetek kezdetén: a Kulacs étterem – anno hivatalosan borozó – négy környékbeli szövetkezet társulásaként jött létre. A négy szövetkezet ún. részvénytárs volt. 1961-es megnyitására ugyanakkor semmilyen adatot nem találtam. Öt évnek kellett még eltelnie.
A hodosi, a dióspatonyi, a felsőpatonyi és a nyárasdi „JRD” a vállalkozás helyszínéül az egykor a város nemesszegi részéhez tartozó, 1926-ban emelt Weisz-féle házat szemelte ki magának, és a hatvanas évek második felében átépíttette, illetve kibővíttette. Annyi bizonyos, hogy a szövetkezetek ekkor építették az étteremhez tartozó, Kulacs utca menti garázsokat, illetve az emeleti termet, valamint az alatt lévő konyhát.
A borozónak helyet adó, tulajdonképpen pincehelyiségek mindannyiunk Misi bácsijának szülői házához tartoztak. Weisz Mihály 1922-ben született, tehát ha hinni lehet a forrásoknak, négyéves korában költözött ide szüleivel.
Kornfeld Tibor, a Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely c. könyvében szintén számba veszi Weisz házként említve, vagyis a dunaszerdahelyi labdarúgás egyik atyjaként számontartott Weisz Mihály szülői házaként. „Szülei öt gyermeket neveltek fel. Csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy mind az öten túlélték a holokauszt borzalmait”. A majdani Kulacs borozónak otthont adó épületet tehát Weisz Mihály szülei építtették, majd a 2. vh. során innen deportálták a családot, akik közül sajnos többen nem tértek vissza a koncentrációs táborból. „1944 nyarán az ismert mauthauseni haláltáborba deportálták, ahol a nehéz fizikai munka és kevés élelem az ő egészségét is kikezdte. 1946-ban tért vissza szülővárosába, de szülők nélkül, és nagyon sok közeli rokon, barát elvesztése után nehezen, de mégis új életet próbált kezdeni. 1951. január 14-én megnősült és feleségével, Antal Irénnel nevelték három gyermeküket”
– Weisz Mihály életútja, Kornfeld szerint, aki ezt követően még 1955-ig lakott családjával a szülői házban.
„A régiből korszerűvé varázsolt épületet egymillió kétszázezer koronás költséggel emelték a szövetkezetek. Alul van a borozó, fent pedig a kávéház és az eszpresszó” – jegyzi meg 1968. 11. 2-án a Szabad Földműves c. folyóiratban Marták László az üzem helyettes vezetője, akinek a megnyitáskor Fegyveres László volt a felettese. A korabeli források gyakran megtévesztően „építésnek vagy emelésnek” nevezik egy meglévő objektum átalakítását. A Kulacs borozó megnyitásának dátumára egy 1967. 1. 19-én keltezett írásban találunk támpontot:
„Néhány hete nyílt csak meg a Kulacs borozó. Cégtáblája még nincs, de neve már igen. S aki szereti a jót, a szépet, a Kulacsban megtalálja. A borozót étellel, itallal a környező szövetkezetek látják el. A bort a felsőpatonyi, dióspatonyi és a hodosi szövetkezet adja, az ételkülönlegességeket a nyárasdiak. Az étlapon csupán csallóközi borok szerepelnek, és a hurka, kolbász, kocsonya, disznósajt, disznótoros-káposzta, lacipecsenye szintén jóféle csallóközi recept szerint készül. A kenyeret sem vásáralják boltban. Az is házi sütés, a hodosiak szállítják. Este hat órától minden áldott nap Bertók Jancsi népizenekara szolgáltatja a mélabús kesergő hallgatókat, vagy a vérpezsdítő csárdásokat. Ahogy a vendég akarja. Mert a Kulacs borozóban a vendég legfőbb személyiség. A borozó vezetője Fegyveres László:
– Valami olyasmit akartunk csinálni, ami másutt nincs – mondja elgondolkozva. – Ezt az elképzelésünket, borozónk tájjellegét már a névadással is hangsúlyozni akartuk. A Kulacs név itt Csallóközben a legelterjedtebb. Azt állítják, hogy a Kulacs família elsők között telepedett le a szigeten. Emlékeztessen hát erre a borozó neve is.
Reggel kilenckor nyitnak és este kilenc-tíz körül zárnak. A személyzet kétnaponként váltakozik. Az egyik csoportban Mogyoródi Ferenc a főpincér, Gyuris Mária a csapláros és Patonyi Ilona tálalja fel a finom falatokat. A másik váltásban Takács Ferenc, Táncos Éva és Cselényi Ilona forgolódnak a vendégek körül. Fegyveres László a borozó főnöke újságolta, hogy az átlagos napi forgalom ötezer korona. A nyolc híján száz személyt befogadó pincehelyiség már szűknek bizonyul. Általában a főpincért illeti a legtöbb szemrehányás a vendéglátó üzemekben. Ha a vendég valamivel elégedetlen, azt a leggyakrabban a fizetésnél teszi szóvá.
– Ahol jó az ellátás – mondja Mogyoródi Ferenc – ott a főpincérnek is könnyebb a dolga. Hogy őszinte legyek, számomra nincs jobb érzés, mintha a vendég elégedetten távozik. Ez az üzlet szempontjából is fontos. A vendég lélektanához hozzátartozik, ahol egyszer jól érezte magát, oda máskor is visszatér” – ÚjSzó, 1967. 1. 19.
A korabeli cikket olvasva, nekem olybá tűnik, hogy a nyolcvanas évekhez képest mintha megállt volna az idő, de tulajdonképpen ezt érthetjük egészen a mai napig is. Az étterem patinás beltere szinte semmit sem változott, a boltívek, a festmények, de még a berendezési tárgyak is a megnyitáskor leírt állapotokat tükrözték. Olyan, mintha egy kastélyban járnánk és a kastélyokat nem szokás átépíteni! Nem hiába hangoztatják: a mára bezárt Kulacs műemlék jellegű épület, s aki a jövőben üzemeltetni szeretné, ezzel mindenképpen számolnia kell majd. Mert az étteremmel együtt történelmet is birtokolna, ami viszont nem kicsit emelné a helyszín státuszát. 1968 novemberében a Szabad Földműves hetilap riportere is megkóstolta a borozó ínyencségeit:
„Dunaszerdahelyen a Kulacs borozóban ebédeltem. Bevallom kitűnően ízlett a „házikoszttal” vetélkedő bableves, meg a tepertős túros csusza. Barátságos felszolgálás, kellemes környezet, ízléses berendezés jellemzi ezt az este zenés szövetkezeti borozót. Az először idevetődő látogató kellemesen meglepődik a falakat díszítő értékes festmények láttán, amelyek Lőrincz Gyula és Chovan festőművészek alkotásai.
Marták Lászlótól, az üzem helyettes vezetőjétől tudtam meg, hogy négy EFSZ, mégpedig a nyárasdi, a dióspatonyi, a felsőpatonyi és a hodosi közösen tartja fenn ezt a szövetkezeti üzemet. Nyárasdról főleg húst és zöldséget kapnak. Dióspatony szállítja a krumplit és a bort Hodos a, saját szövetkezeti pékségben sütött kenyérről, borról és babról gondoskodik, Felsőpatony leginkább bort szállít a vendéglátóipari üzembe.
A bort például literenként tizenkilenc koronás áron számolják el az EFSZ-nek és a vendéglői árat, mint harmadosztályúként regisztrált üzemben hat korona hozzáadásával számítják ki. Például a sertésoldalast az EFSZ kilónként húsz koronás kiskereskedelmi, vagyis bolti áron adja át, amihez tizenöt korona vendéglátóipari árkülönbözetet számítanak. Ugyanennyit számítanak a harminc koronás kiskereskedelmi áron átadott karmonádli kilónkénti árához is. Az üzemben huszonkét alkalmazott dolgozik, s a havi forgalom kétszáz-kétszázhatvanezer korona. Ez év első felében a tiszta haszon hetvennégyezer korona volt, amivel a négy alapító EFSZ rendelkezik” – Szabad Földműves, 1968. 11. 02.
A sors furcsa fintora, hogy 1970-ben már Weisz Mihály vezette a Kulacsot, aki ezt megelőzően a dunaszerdahelyi baromfifeldolgozó üzem rényi felvásárló és hizlaldaközpontjának volt a vezetője. Misi bácsi tulajdonképpen visszatért egykori szülői házába, ahol nem csupán vezette az amúgy is jólmenő vendéglátóipari üzemet, hanem szinte felvirágoztatta. Irányítása alatt a Kulacs nagyobb forgalmat bonyolított le, mint a Duna Szálló, beleértvé a „nagy hotel” éttermét és a szobákat. Nem csoda hát, hogy a Duna szálló megkörnyékezte őt, ám Misi bácsi ekkor még visszautasította a hotel igazgatói posztját.
1971-től azonban jelentős változás állt be a Kulacs borozó életében, a vendéglátóegység üzemeltetését a szövetkezetektől átvette a dunaszerdahelyi Jednota Fogyasztási Szövetkezet.
Így már azonnal más lett a jogállás, Weisz Mihály kötelezettségtudatból a Duna Szálló igazgatói székében találta magát. Misi bácsi ott folytatta munkáját, ahol a Kulacsban abbahagyta. A Duna szálló hamarosan az ország egyik legpatinásabb hotelje lett… De nem csupán a tulajdonos változott, a hely hangulatát meghatározó zenekar kiléte is, akik naponta élőzenével szórakoztatták a Kulacs nagyérdeműjét. A Volner Tibor vezette népszerű Volner-kvartettról az Új Ifjúság leírásából tudhatunk meg többet:
„A Volner-kvartett minden bizonnyal a Dunaszerdahelyi járás legnépszerűbb tánczenekara. Még 1964-ben alakult, az elmúlt év végéig a pozsonyeperjesi üdülőközpont szórakoztató zenekaraként szerepelt. Jelenleg a dunaszerdahelyi Kulacs vendéglő hangulatos termében lép fel naponta. Ennek ellenére nem lehet a „kávéházi” jelzővel beskatulyázni, hiszen többször szerepeltek a táncdalfesztiválok járási döntőin, és az elmúlt évben az országos döntő egyik kísérőzenekaraként is felléptek.
A zenekar vezetője, Volner Tibor elmondta, hogy nem törekednek kimondottan egyéni stílusra. Ám az előadásukat hallgatva kitűnik, hogy főleg ritmikai felfogásban nyújtanak egyénit, ún. „volnerit”. Bizonyítják azt a repertoárjukba iktatott örökzöld melódiák egyéni, dzsessz alapritmusú feldolgozásai is. Műsorukban természetesen a legújabb slágerek is szerepelnek” – Új Ifjúság, 1971. 4. 20.
Innen már csak egy ugrás 1975. december 15-e, szüleim lakodalma, amit a Kulacs borozóban tartottak meg. Annak rendje és módja szerint törtek a tányérok. A menyasszony régi szokás szerint, ahogy megérkeznek a vacsorára, összetör egy tányért, ezzel megerősíti, tartóssá teszi boldogságukat – anyuék életük végéig együtt maradtak.
A törött tányér darabjait a vőlegénnyel közösen kell feltakarítaniuk egy seprű és lapát segítségével, ez a házasságuk alatt kialakult problémákat szimbolizálja, hiszen azokat is közösen kell majd megoldaniuk – azt hiszem, nekik ez teljes mértékben sikerült is.
Nem kérdés, hogy a helyet az egyidőben a Jednotához is közel álló anyai nagyapám, Mátis Lajos rendezte. Nem ez volt az első, s minden bizonnyal nem is az utolsó lakodalom a Kulacsban. Egy év sem telt el és megszülettem… 1971-től 1983-ig Alföldi István volt a Kulacs étterem főszakácsa, aki szakértelmét több Jednota üzemben is kamatoztatta. Rendszeres résztvevője a korszak főzőversenyeinek és a szakácsinasok elismert mentora.
A Kulacs az állandóságot jelentette, nem csupán a város lakosságának, az idelátogatóknak egyaránt. Hétköznap ebédidőben egészen a bezárásáig teljes kapacitással üzemelt, a személyzet jól ismerte a rendszeres vendégek ízvilágát, a kuncsaftok pedig az alkalmazottakat. De hétvégeken, ünnepnapokon és családi vagy munkahelyi összejöveteleken szintén megtalálta itt mindenki a számítását.
A nyolcvanas években az immár Méri József vezette Kulacs – akihez a sorozatunk 5. részében közzétett közeli autóbuszállomás régi büféje is tartozott – fekvéséből adódóan szintén a városból ki- vagy beutazó, szomjas és éhes közönség bástyájának számított.
A Kulacs volt az első étterem, ahol gyerekkoromban egyedül megebédelhettem. Apu az egyik nyári szünetben néhány ebédjegyet szúrt a zsebembe: a Kulacsban és a Hubertusban is elfogadják, fiam – mondta. Hát itt is, ott is kikértem magamnak kedvenc ételem. Rendszeres olvasóim pontosan tudják, hogy ez mit takar. Az utcát, ahol üzemelt, 1960-tól Šverma utcának hívták, majd a rendszerváltás után lett csak Kulacs utca. Hogy az étterem annak idején egy családnévről, vagy a boredényről kapta-e a nevét, aligha tudjuk már meg. Annyi azonban bizonyos, hogy az utcát az étteremről nevezték el.
A rendszerváltás után a Kulacsot is privatizálták. A borozóból étteremmé avanzsált vendéglátóhely üzemeltetője Anna Suchoňová mérnöknő, vagy ahogyan mindannyian ismerjük őt, Anikó asszony lett.
De ki ne ismerné pl. Marika nénit a Kulacsból, aki egy személyben maga a dunaszerdahelyi vendéglátóipar lelke. Munkabírása és kedvessége vetekedett bármelyik ötcsillagos szálloda komplett személyzetével. Kevés hasonló hely – ha maradt egyáltalán ilyen – tudott városunkban úgy vetekedni az idő vasfogával, mint a Kulacs. Annak is főként a belső tere, melynek gyakorlatilag megmaradt minden eredeti eleme. A falakról visszaköszönő ódon légkör, az ember, ha körülnézett, rögtön felsejlett benne, miképp cigányzenészek muzsikáltak egykor azon generációnak, kik közül már sokan nincsenek köztünk. Őre volt a múltnak ez a hely, hiába a kommersz maszek, s olykor kegyetlen világ, a falfestmények, az acélként csillogó csempe és a boltív a végsőkig tartotta magát. Meg persze, ami a Kulacsra jellemző, ezek pedig az ízek és az illatok:
„A KULACS vendéglő Dunaszerdahely szeretettel várja kedves vendégeit különböző színvonalas rendezvényeken: esküvök, érettségi találkozók, egyéb rendezvények. Ízletes ételek, kedvezményes árak” – az ÚjSzó apróhirdetés rovatában, 1993. 6. 8-án.
A Kulacs emeleti részében 1992 januárjában nyílt meg a város egyik első – ha nem a legelső – játékterme. Amerikai biliárd, flipperek, tv-játékok és nyerőautomaták” várták a gyorsan meggazdagodni vágyó ügyfelet. Az egykori kávézó részben egy időben használt, „second hand” ruhákkal is kereskedtek. Az ÚjSzó napilap apróhirdetései közt böngészve a továbbiakban megismerkedhetünk a vendéglátóhely széles kínálatával. Ebben az időszakban termékbemutatón, születésnapi bulin és céges összejövetelen jártam az étteremben.
– „Kulacs vendéglő, nyitva: 7:00-21:00 óra között. Naponta friss készételek, helyi specialitások bő választékban. Családi, üzemi és egyéb összejövetelek rendezését vállaljuk. Lakodalmak már 500 Sk-tól” – ÚjSzó, 2002. 11. 28.
– „Töltsön egy kellemes estét a KULACS borozóban. Decembertől minden pénteken-szombaton élő zenével várjuk kedves vendégeinket. Esküvők, születésnapok és egyéb családi és üzemi összejövetelek nálunk a legolcsóbban” – ÚjSzó, 2004. 12. 10.
– „Szuper SZILVESZTERI MULATSÁG a dunaszerdahelyi Kulacs vendéglőben” – ÚjSzó, 2005. 12. 6.
– A karácsonyi cégbulit tartsa a KULACS vendéglőben, Dunaszerdahelyen. Ízletes ételkülönlegességek, színvonalas tálalás és kiszolgálás, kedvezményes árak s kellemes zene. Várjuk kedves vendégeinket” – ÚjSzó, 2008. 12. 1.
2012. júniusában szintén különleges esemény helyszíne volt Kulacs. A DAC labdarúgócsapatának 25 éve sikerült elhódítani a Csehszlovák Kupát. A szurkolói találkozóról annak idején a Klikkout főszerkesztője, Poór Tibi is beszámolt.
„Negyedszázad telt el azóta, hogy a DAC futballcsapata elérte eddigi legnagyobb sikerét: megnyerte a Csehszlovák Kupát. Szerdán a Kulacs Borozóban megrendezett, vetítéssel egybekötött emlékesten megjelent az akkori sikerkovács, Pecze Károly, a döntőben szerepelt játékosok közül Ján Kapko, Fieber Péter, Rudolf Pavlík és Petr Kašpar. Rajtuk kívül Ján Veselý, Horváth József, valamint Audi György is elfogadta a meghívást. Az akkori vezetőket Sánta Imre szakosztályelnök, Vígh „Duci” János titkár és Csóka Zoltán képviselte. Az összejövetelen részt vett a sikercsapat két orvosa, Stadtrucker Sándor és Miroslav Gašpar is. Telt ház és jó hangulat jellemezte a találkozót, amely a Radetzky indulóval kezdődött, a drukkerek „Szép volt fiúk”-kal fogadták az egykori kedvenceket” – ÚjSzó, 2012. 6. 22.
Az elkövetkező tíz esztendőben szép és kevésbé kellemes időszakok váltották egymást. Állandósultak a napi rendeléseink a Kulacsból, hol kiszállással, hol személyes átvétellel. A Kulacs volt szinte az egyetlen étterem, ahol a hétvégéken is kínáltak menüt. De megesett, hogy a felújított teraszán költöttük el ízletes ebédünket, desszertnek palacsintát vagy somlóit. Édesanyám szinte napi kontaktusban állt a vendéglátóhely tulajdonosával, Anikóval. Annak örült, ha ő vette fel a telefont, illetve a rendelést, mert a menün kívül a napi ügyes-bajos dolgokat is megbeszélhették. Bizony gyakran megesett, hogy a tulajdonos asszony a „két jó szónak” fejében némi extrát is csomagolt a menühöz, amit természetesen a cég figyelmessége számlájára írt. Aztán a világjárvány megszorításai a Kulacsot is új feladatok elé állították. Sok vendéglátóhely bezárt, de a Kulacs sikeresen megbirkózott az új helyzettel. Egyelőre…
Ebben az időszakban születtek meg ikergyermekeink, akik szinte a személyzet előtt „tanultak meg járni, majd beszélni”.
Az állomási park játszóterének közelsége majdhogynem előrevetítette, hogy a mókázásra szánt idő letelte után egy-két adag ebéddel térjünk haza:
– Levest is viszel, fiam? – kérdezte folyton Marika néni, a dunaszerdahelyi vendéglátósok élő legendája.
– Vinnék, de félek, hogy kilötyögtetem a kocsiban – válaszoltam, de az az örökifjú, jótétlélek addig nem engedett el, míg valami megoldást nem találtunk.
– Levest kell enni, fiam! Finom a levesünk, nagyra nőnek tőle a gyerekek – emelte ki Marika néni. A következő alkalommal pedig már az iránt érdeklődött, hogy vajon elfogyott-e? Ízlett a gyerekeknek, fiam?
– Hogyne ízlett volna, Marika néni – nyugtattam meg őt.
Utoljára még anyut is elvittük a feleségemmel. Kint ültek a teraszon a tulajdonos asszonnyal és beszélgettek. Édesanyámnak ez felért egy kirándulással, hiszen csak ritkán, vagy egyáltalán nem mozdult ki az idősek otthonából. A Kulacsra mégis rábólintott.
Aztán 2022 szeptemberében a verebek hangosan csiripelni kezdtek: Bezár a Kulacs!
– Pletykálnak ezt-azt az emberek, tényleg igaz? – kérdeztem Marika nénitől a következő látogatásunk alkalmával.
– Igen fiam, október végén bezár a Kulacs! Eladásra vár…
– Akkor most már jöhet a nyugdíj? – szegezem felé kajánul újabb kérdésem, mintha nem tudná az egész világ, hogy már rég nyugdíjban van.
– Jöhet, fiam – mondja mosolyogva –, de tudod mit? Már nem is bánom…
Az állomási park lehulló falevelei adták a „zenei alapot” a Kulacs „búcsúdalának” megírásához. Mire azok a falevelek lehullanak, a székek közt már csak a szél söpör – gondoltam magamban. Innen már csak egy ugrás volt a Carpe Diem ismert slágere: „A filmünk véget ért”, egy mélabús dallam, ami abban a szövegkörnyezetben menten könnyeket csalt a szemembe. Az utolsó napon még kikértük az étlapot, mert ennyivel tartoztunk a múltnak, s mintegy megelőlegezve a jövőt. Idén lesz három éve, hogy a Kulacs étterem soha többé nem nyitott ki…