Fotók: a szerző archívuma, kdeco.sk – Szabó Péter Pál
„Nézd, a filmünk véget ért, a székek közt a szél söpör! Pár kép még visszajár és felkavar a filmvászon mögül…” – énekelte a Carpe Diem a kilencvenes években, nagyjából a felnőtté válásom hajnalán. A hely, melyről ez a bejegyzés szól, s ahol nemsokára „a székek közt a szél söpör” még ennél is öregebb – sőt nemcsak nálam, de valószínűleg az olvasóközönség java részénél. Amit biztosan állíthatok, hogy szüleim ’75 decemberében – tehát idestova fél évszázada – itt tartották a lagzijukat, már akkor jólmenő, patinás étteremnek számított. Egy étterem, amiről utcát neveztek el Dunaszerdahelyen…
Az írás megjelent a Klikkout 2022/októberi számában.
Egy ideje hallani bizonyos hangokat a városban, pusmognak ezt-azt, szószátyár módon, hogy bezár a Kulacs. Az állomási park tőszomszédságában, Szerdahely tömegközlekedési kapujának közelében létezik egy hely, ami eleddig az állandóságot jelentette, nem csupán a város lakosságának, de az idelátogatóknak egyaránt. Hétköznap ebédidőben teljes kapacitással üzemelt, a személyzet jól ismerte a rendszeres vendégek ízvilágát, a kuncsaftok pedig az alkalmazottakat. De hétvégeken, ünnepnapokon és családi vagy munkahelyi összejöveteleken szintén megtalálta itt mindenki a számítását.
Vagyis eddig megtalálhatta.
Valószínűleg az sem véletlen, hogy a Dunaszerdahely utcáin sétálva c. népszerű, 2019-ben futó cikksorozatom, a város egykori és még meglévő éttermeit bemutató részében a Kulacsnak jutott a legnagyobb terjedelem.
Kisiskolás voltam csupán, amikor az egyik nyári szünetben édesapám egy étkezési utalványt nyomott a kezembe:
– Tessék fiam, ezzel bemehetsz a Kulacsba, és ehetsz rajta rántott sajtot.
Mondanom sem kell, hogy az efajta invitálás akkortájt nem volt szokványos, hisz’ nem a ma ismert „gasztrojegyről” volt szó, hanem az egyes cégek által kínált ebédjegyről.
Ez volt az első alkalom talán, hogy a Kulacsban jártam, és szinte úrnak éreztem magam, mert vendéglőben ehettem. Bizony más idők jártak, persze a rántott sajton kívül bármit választhattam volna az étlapról, ám van, amiben nem ismerek kompromisszumot.
Nem reklámnak szánom, de ha jól belegondolunk, az egyetlen ma is működő restiről beszélünk éppen. Belülről szinte alig változott, ami ebben az esetben épp a patinás hangulatát emeli. Ki ne ismerné Marika nénit, aki egy személyben maga a dunaszerdahelyi vendéglátóipar lelke. Munkabírása és kedvessége vetekszik bármelyik ötcsillagos szálloda komplett személyzetével…
Kétségtelen, hogy az étteremnek – illetve a borozónak is – otthont adó épület nem újkeletű, 1926-ban épült. Kornfeld Tibor, a Volt egyszer egy zsidó város c. könyvében szintén számba veszi, 1946-ban Weisz házként említve. A Kulacs hamar befutott hely lett a lakosság körében, tudtommal a Píver-féle, hodosi székhelyű Dukla EFSz és a Jednota fogyasztási szövetkezet szerdahelyi részlege is üzemeltette – mint ahogy oly sok minden más vendéglátóegységet a városban, valamint a járásban. Majd a rendszerváltás után a Kulacsot is hamar utolérte a magánszektor, de… – és éppen ebben rejlik majd a lényeg, megmaradt annak, ami. Ennyit a száraz tényekről, hisz’ a hely igazán megérdemli, hogy főként az emberi oldalát erősítve mutassam be, sajnos hamarosan az utókor számára is.
Városunkban kevés hasonló hely tudott úgy harcolni az idő vasfogával, mint a Kulacs, annak is főként a belső tere, melynek gyakorlatilag megmaradt minden eredeti eleme.
A falakról visszaköszön az ódon légkör, az ember, ha körülnéz, rögtön felsejlik benne, miképp cigányzenészek muzsikáltak egykor azon generációnak, kik közül már sokan nincsenek köztünk. Őre a múltnak ez a hely, hiába a kommersz maszek világ, a falfestmények, az acélként csillogó csempe és a boltív még mindig tartja magát. És persze, ami a Kulacsra jellemző szintén, ezek pedig az ízek és az illatok. Emlékszem, pár éve Magyarországról érkeztek szurkolói csoportok focimeccsre, a srácok az iránt érdeklődtek, hol lehet Szerdahelyen hagyományosan, s ha lehet, magyarosan megebédelni. Tudni kell, hogy ez a szubkultúra, ha csak lehet, hanyagolja a nyugati jellegű gyorséttermeket, dacolva az idővel – és néha a kortársakkal – a megszokott, klasszikus értékekre esküszik:
– …Roberto, tudsz ajánlani nekünk ilyen helyet?
– Persze tesó, ebben az esetben nektek a Kulacsba kell mennetek, ott aztán szopogathatjátok a cupákos csibepaprikást!
Ez itt tényleg nem a reklám helye és nem egy fizetett PR-cikk, a jó bornak sosem kellene cégér! Számot adok és számot vonok a társadalmunkról, ahogy azt tettem mindig is: a lelkiismeretem tükrében. Egy kordokumentum rólunk – nekünk!
Nem kerestem a miérteket, nem várok feltétlenül válaszokat sem a kérdéseimre. Nehezen, de elfogadom, hogy általánosságban véve olyan világban élünk, amiben csak kevesek bírják felvenni a versenyt a tőkeerős nyugati multikkal… Még ha azok nem minden esetben hoznak magukkal minőségbeli fejlődést, még ha az ár-árérték nincs mindig arányban egymással. A régi iskola kiöregedni látszik, végső soron az életkorunkat nem tudjuk letagadni, erre talán csak a Kulacs Marika nénije képes:
– Pletykálnak ezt-azt az emberek, tényleg igaz? – kérdeztem tőle.
– Igen fiam, október 24-én bezár a Kulacs! Eladásra vár… – megjelenése anyai nagyanyámat idézi, ő is szakácsnő volt, hosszú ideig dolgoztak együtt.
– Akkor most már jöhet a nyugdíj? – szegezem felé kajánul újabb kérdésem, mintha nem tudná az egész világ, hogy már rég nyugdíjban van.
– Jöhet fiam – mondja mosolyogva –, de tudod mit? Már nem is bánom…
– Hát Isten tartsa meg magát egészségben még nagyon sokáig!
Vagyis igaz a szóbeszéd: ebben a formában tényleg bezár októberben a Kulacs. Nem csupán egy étterem zárja be kapuit, hanem a város történelmének egy darabkája is.
Ahol sosem fordult elő, hogy a napi menüvel együtt ne küldte volna üdvözletét is a tulajdonos asszony édesanyámnak, vagy ne jegyezte volna meg a személyzet, hogy:
– Te jó ég, mekkorák már a gyerekek!
Éppen ezért, ahogy a falevelek a földre hullanak, úgy pereg le mindannyiunk előtt az étterem története. Valószínűleg sokunknak lesz majd egy személyes sztorija, egy kedves emléke a helyről, mint ahogy szüleimnek, életük nagy epizódja. Lehet csak egy kedvenc íz vagy az a borgőzös átmulatott éjszaka, ami után nehéz volt az ébredés.
– A filmünk véget ér… – mi, rendszeres vendégek, rántott sajt, töltött paprika és dinsztelt káposzta imádók, hálásan köszönünk minden „filmkockát”!
Hogy lesz-e folytatás? Ezt csak életünk nagy rendezője, a Mindenható tudja…