Nem neked való, de nézzed, avagy tiltott tévés gyümölcsök gyerekkorunkból | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Legutóbb felidéztük, melyek voltak azok a gyermekeknek szánt rajzfilmsorozatok, melyek lekötötték a kilencvenes években cseperedő lurkókat. De ha valaki olyan „jó” gyerek volt, mint példának okáért én, nem érte be az ilyen tartalmakkal: szülői engedéllyel, vagy annak híján csellel és fondorlattal, de megnézte a felnőtt filmeket is.
Korábban:
Hangyák a tévében, avagy gyermekkorunk televíziója
Na, ne gondolj rosszra, akkoriban még nem is nagyon lehetett volna semmilyen malacsághoz hozzájutni, pláne nem olyan időben, amikor az ifjúság még nem húzza a lóbőrt. Engem pedig amúgy is korán ágyba parancsoltak. Nagyjából nyolckor már a kisszobában bámultam a plafont. Na jó, ez nem igaz. Eszemben sem volt a plafont bámulni, ugyanis nagyon gyorsan felfedeztem, hogy ha a párnámat az ágy másik végébe költöztetem, az üvegezett ajtón keresztül pont rálátok a képernyőre, még ha nem is a legideálisabb szögben. Suttyomban együtt tévéztem hát a felmenőimmel.
Így lehettem részese az olajmágnás Jockey Ewing és a hozzá hasonlóan diszfunkcionális családtagjai kalandjainak. Ha nem most jöttél le a falvédőről, nyilván tudod, hogy a Dallas nevű, tizennégy évadot megért sorozatról beszélek, melyet péntek esténként vetített az M1. Dráma dráma hátán, szenvedő, alkoholista, egymást szenvedélyesen imádó vagy épp gyűlölő szereplők ármánykodtak egymás ellen. Minden valamirevaló csallóközi asszony naprakész információkkal rendelkezett a texasi családban lezajlott fejleményekről, és legalább egy kicsit bele volt habarodva a sármos jófiúba, Bobbyba. Én viszont, mint a korábbi epizódban említettem, mindig is a rosszfiúknak drukkoltam, itt történetesen Jockeynak. Na, nem mintha kis seggdugaszként szexinek találtam volna, viszont sokkal érdekesebb karakternek tűnt a se íze, se bűze testvéréhez képest, és élveztem a gonoszkodásait.
Viszonylag gyorsan lebuktam, ugyanis egy izgalmasabb résznél nem sikerült csendben maradnom, s lefüleltek. Csakhamar belátták azonban, hogy illegális tevékenységemet nehezen tudnák megakadályozni, így szülői kegyelemben részesültem, és onnantól kezdve helyet szorítottak nekem a kanapén, egy órával kitolva lefekvésem idejét.
Néhány évvel később már az esélytelenek nyugalmával hagyták, hadd nézzem az akkori kultsorozatot. Nem mondanám, hogy az X-akták éppenséggel gyerekeknek való lett volna, viszont kábé az összes kortársam a mátrixra csatlakozva borzongta végig az UFO-hívő Fox Mulder és a szkeptikus Dana Scully nyomozásait. Volt ott minden: emberekbe petét rakó földönkívüliek, nyálazott újságpapírból maguknak otthonos fészket építő szörnyek, tűzgyújtó árnyak – megtanultuk egy életre, hogy az igazság odaát van. S ha éjjel néha cifrákat álmodtunk, se mondtunk volna le a világ minden kincséért sem arról, hogy megnézzük a következő epizódot.
Aztán ott voltak a rétestésztaként nyúló, az igaz szerelem beteljesülését a végtelenségig elodázó szappanoperák. Ezeket a nagymamákkal együtt volt érdemes követni. Nagyszerűeket lehetett ugyanis kuncogni azon, ahogy őszinte felháborodással küldték hűvösebb éghajlatra a szerelmeseknek keresztbe tévő gonosz nagynénit, vagy ahogy a világszép, amnéziás rozalindákat próbálták meg a képernyő túloldaláról emlékeztetni arra, hogy kihez is kellene feleségül menniük valójában. De nem csak a dél-amerikai telenovellák szereplőinek drukkoltak ilyen elánnal: a Berényi klán tagjait is ízesen rohadékozták le, amikor éppen borsot törtek egymás orra alá a jóisten tudja, hány ezer részt megért Barátok köztben. Igaz, a reklámblokkok hosszabbak voltak a röpke epizódoknál, de hát ez már csak így ment akkoriban. Vagy másfél millió magyar nézte végig, ahogy Magdi anyus méltatlan véget érve belezuhan a liftaknába, vagy ahogy a cidriző Hofner Misi bevallja a coming outját nem épp kitörő örömmel fogadó édesapjának, hogy a fiúkat szereti.
Mára a tévé teljesen kikopott az életemből. Ugyan a legnagyobb streamingszolgáltatóra előfizettünk, és ezt esténként ki is használjuk, a kereskedelmi- és kábeltévék műsoraitól a gyerekek születésével egyidőben búcsút is vettünk. Ennek legnagyobb előnye, hogy nem kell idegesen nyomogatni a távirányítót az agyrohasztó reklámblokkok kikerülése érdekében, de hát az sem utolsó plusz, hogy a porontyok a rájuk szabott profiloknak hála nem akadhatnak bele mindenféle belezős ínyencségbe. Akárhogy is, a televíziózás fénykorán már bizony túl vagyunk…
