Ebben a rovatban már megjelent sok történet, tapasztalás, információ a szülőségről, a gyerekekről, épp csak arról a valakiről nem írtam eddig, aki miatt és akiért ezek az írások megszülettek. Aki által és akin keresztül megtaláltak ezek a témák, és papírra kerültek, hogy eljussanak a nagyvilághoz. Legyen hát ez a szeptemberi rovat egy nagyon személyes születésnapi köszöntő az én Kétévesemnek.
Fotó: Ugróczky István A cikk megjelent a Klikk Out 2017/9. számában.
730 nappal ezelőtt osztottad rám a feladatot, hogy én legyek az Anyukád. Ennyi napja válok folyamatosan anyává. Számomra ez nem egy lezárt változás, hanem egy állandó, napról napra több tanulsággal és megismeréssel járó folyamat. Nem leszek jobb anya, de minden áldott nappal erősebb és tapasztaltabb, biztosan.
Szemtelen magabiztossággal vártam a napot, hogy megszüless, s annál őszintébb volt a felismerés, hogy közös életünk legnagyobb kalandja mennyire hullámzó, hatalmas mélységeket és magasságokat bejáró út lesz. A kezdeti nehézségek, a mindennapok egy sírós újszülöttel, gyakran sodortak kétségek közé, s úgy éreztem, túl nehéz feladatot mértél rám.
Fog ez nekem menni? Nem vagyok én ehhez túl kevés? Biztosan ezt akartam? Hiszen annyi mindent nem láttam még a világból, annyi tapasztalás hiányzik még a hátizsákomból. Megkóstolni az igazi madrast Indiában, hatalmas kávét kérni és lábat lógatni a Central Parkban vagy rumot inni Havannában.
S azt se szégyellem, hogy ha volt magamra két szabad percem, biztosan a fürdőszobai csempén ültem és bőgtem. Az erős akaratod (és hangod) és egyéniséged rémített meg, mostanra már látom, így adtál hangot annak, hogy megérkeztél, én pedig eszköztelennek éreztem magam, pedig minden tudás ott volt. Csakis bennem.
Idővel összerázódtunk, s Te rohamosan fejlődtél, én pedig nem győztem csodálkozni, milyen csodás a természet, ahogyan megalkotta az embert. A fekvő babából, egy felfedezni vágyó, gondolkodó kisember lettél.
Folyamatosan tanítasz minket, a létezésed a legnagyobb önismereti munka. A kórházi vaságynál megmutattad, hogy a fizikai határaim nem léteznek, és sokkal több van bennem, mint azt valaha is feltételeztem magamról.
Megmutattad, hogy minden csak átmeneti, s nincs olyan, hogy állandóság. Ami ma érvényes, holnapra felülírja egy másik. S hogy ebben az állandó állandótlanságban nincs semmi rémisztő, s az se baj, ha az ember néha nem jól teljesít szülőként, mert a másik nap ugyanúgy ad lehetőséget.
Miattad és érted olyan témákkal kezdtem el foglalkozni, melyekről magam sem gondoltam, hogy érdekelni fognak. Beleástam magam, és egy picit visszaültem az iskolapadba.
Segítségére lehetek anyáknak, akik a kezdeti időszakban szintén megérzik az eszköztelenség érzését, közösséget alakítottunk, egymás támaszai lettünk velük. Összetalálkoztunk értékes emberekkel, akikkel talán soha nem lett volna alkalmam barátságot kötni, ha Te nem vagy. Megmutattad a felfedezés örömét földön, vízen és levegőben, vagy azt, hogy a karon lecsurgó dinnyelé se feltétlen kell, hogy bosszússágot okozzon.
Ösztönzöl, hogy gondolkozzak magamról, újra értelmezzem magam.
Mostanában egyre többet foglalkoztat a kérdés, hogy vajon tényleg azzal foglalkoztam-e a jöttöd előtt, amiben a legjobb vagyok. Hogy mi az én utam, merre kellene tartanom.
Javában benne vagyunk a dackorszakban. Saját akaratod van, és kemény vagy, mint a dió. És én is. Nagy harcokat vívunk, de nem akarom, hogy bárki győztesnek vagy vesztesnek érezze magát.
De nemcsak mi ketten vívunk erőpróbát, hanem mi, szülők is egymás közt. Csiszolódunk, formáljuk egymást, néha óvatosan, tapintatosan, néha pedig erőteljesebben. S közben a cél mindig ugyanaz, hogy neked a legjobb legyen.
Tudod, várom már, hogy együtt lógassuk a lábunkat a Central Parkban.
BOLDOG SZÜLINAPOT, FÉLIX!