Elpakoltam neked a kitűzött és elért célokat, tedd el mélyre, tanulságként mindig jó hozzájuk visszanyúlni. Lehet belőlük meríteni a rossz időszakokban, az mindig akad. Mellé, jó mélyre a könnyeket is elraktam, kár lenne tagadni, a Fiúk mellett akad az is. Hol az övék potyogott, hol az enyém, s olyan is volt, hogy egyszerre.
Tettem oda még a bűntudatból, az elszalasztott bocsánatkérésekből, a ki nem mondott igazságokból egy nagy adagot, sőt, türelmetlenségből, és a be nem tartott ígéretekből is. Bárhogyan is akartam, nem tudtam mindenkinek elég jó lenni, nem tudtam mindenkin segíteni. Nézd, a kritikákat is iderakom, hidd el, nem felejtem el őket. Jó nehéz lett, tudom.
Ide előre tettem az anyai büszkeséget, a felhőtlen örömöt, nagy kalandokat, a felfedezést tenger mellett és az udvaron, az időről időre megélt tökéletesség érzését.
Itt van a szerelem is. A tizenegy éve tartó. Pont olyan, mint amelyről a költők írnak, hullámzó, egymásra találó és olykor eltaszító. De ott van. Mindig.
Mellé raktam a családot. Az erős gyökereket adót. Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk ebben az évben is. Hálás vagyok, hogy még velem vannak, mindannyian.
A tetejére azokat a pillanatokat raktam, amelyek ritkák voltak, de annál értékesebbek. Az összejött barátnős találkozókat, az elcsent randevúkat, az elolvasott könyveket, a szépen kifestett körmöket, a pillanatok magammal, magamért. Törékenyek, vigyázz velük!
Utadra indítalak…