Én is, mint ahogy most a legtöbben, megpróbálok informálódni – vagy pont nem akarok, ahogy épp kedvem tartja, amennyi terhet a lelkem még épp elbír aznapra –, felcsapom a napilapom, nem, vicceltem, nem járatok újságot, csak mindig így képzelem el magam, ahogy a napi hírekről tájékozódom, hogy egy régi, polgári stílusú kávézóban ülök a kora reggeli órákban és a hosszú boltíves ablakokon beszűrődő, sárgás fényben iszogatom a langyos tejeskávém, férfi vagyok (haha), pipázom és a kecsesen ívelt Thonet székemen keresztbe tett lábbal lapozgatom a kedvenc újságom, peckesen, egyenes derékkal, mintha azt csakis függőlegesen lehetne olvasni, lefektetni az asztalra szégyenteljes vétek lenne, s a híreket komótosan olvasva elégedetten bólogatok, hogy én sem írhattam volna le szebben.
De visszatérve a realitáshoz, egy szokásos reggelem főleg úgy néz ki, hogy még a munkaidő előtt, egy forró, cukormentes kávé mellett lazán felcsapom a laptopom tetejét és a poros képernyőn megnyitom a már jól megszokott infónepperem, az indexem, amiről jóhiszeműen (naivan?) azt feltételezem, hogy a legtöbb magyar ezt olvassa, s mivel szlovákul nem értek, így hát megnyitom a legolvasottabb felvidéki magyar nyelvű portálok cikkeit is, hátha ráakadok valami konkrétumra, ami támpontot adhat aznapra. Amolyan kis színes rajzszögeknek képzelem el ezeket a cikkeket a virtuális, fontos infókkal teletűzdelt emlékeztető táblámon, melyeket egy madzaggal összekötve egy tényleges térképet alkothatok magamban, ami alapján pontosan tájékozódhatom és eljuthatok A-ból B-be, azaz az ok-okozati viszonyokat pontosan nyomon követve megérthetem, mi, miért történt.
De épp ez az, amit nem kapok meg sehol sem és senkitől sem. Nem értem, miért történhetett mindez. És nem értem az emberek értetlenségét sem. Nem értem, hogy miért nem értik, hogy ha nem figyelnek oda egymásra, akkor mind együtt szállunk a sírba. Aha, igen. Ténylegesen is. Mert mind itt pusztulunk, ha nem hull le az a marha nagy ego az arcunkról és nem vesszük észre, hogy mit csinálunk.
Nem azt mondom, hogy most már aztán azonnal meg kell mentenünk a világot, csak annyit kellene tennünk a megmenekülésünkért, amit megtehetünk.
Senki nem várja el Tőled, hogy megetesd az összes éhezőt, hogy megvédj minden egyes gyámoltalant, vagy azt, hogy mindenkit egyformán szeress. Nem kell hősnek lenned, nem kell a homlokodra írnod, hogy milyen zászló alatt harcolsz. Ez, valljuk be, nem sokakat érdekel. Csak az, mit teszel!
Tehát egyszerűen csak annyit kell tenned, amennyit megtehetsz. Sem többet, de kevesebbet sem. S ha ezt mindannyian megtesszük, akkor reménykedhetünk.
Én pedig keresgélem tovább a releváns híreket, összehúzom a fontosabb pontokat a fejemben és várom, hogy kirajzolódjon a pontos kép arról, ami talán választ adhat. Olyan választ, amit remélhetőleg mind érteni fogunk.