FOTÓK: FC SPARTAK TRNAVA – LUKÁŠ GRINAJ
Zsinórban harmadszor végzünk a dobogón, s ezzel egyidejűleg harmadízben váltunk útlevelet Európába. A történelmi tények elkönyvelésén dolgozók a piros ceruza helyett aranybetűket kanyarinthatnak a krónikákba. E két hangzatos mondat fontossága azt hiszem felülírja fanyalgó tekinteteinket, s bár az első félidőben egálban partiztunk, szünet után a megye „lordjai” akkora hévvel vetették bele magukat az estébe, hogy végül sem ezt a győzelmet, sem az egyéb dolgokat nem volt szükség megmagyarázni.
Ismét gyerekágyas mellől érkeztem az ivóba, ezúttal a kezdő sípszót is elcsípve, beelőzve a mennykőt, mely újra lecsapni készült a városra. Az altató dalocskákat íziben kocsmai folklórra cserélve, komoly tömeg fogadott, hol hetykén kihúzva magamat büszkén álltam a jókívánságokat… Hogy aztán kezdetét vehesse a rangadó. A csapos megint a topon terítette a nagyérdemű elé a „szentelt vizet”, még trollkodásra is futotta, elcsapva ezzel rövid kispadunk baljós árnyait.
Ismét változtatott a kezdőn Storck mester, persze kényszerből, s miután jól álltuk a kezdeti rohamokat, rákontráztunk.
Még jó, hogy nem a moziban ülünk, volt ilyen alternatíva is, amivel aljasul tarkón vágták az amúgy is nélkülöző foci kultúráját. Azon felül, hogy érthetetlen, miért nem engedett a lelátón csoportosulni, miközben egy zárt térben igen, a stadion ürességtől kongó visszhangjaiból tudósító riporter kezdte ajnározni a hazaiakat, elferdítve a játék valódi képét.
Mert hát mit is láthattunk: második perc, Jedlička hárít, majd újabb bravúrt mutat be, ám Divko is átmentett formájában, na meg kedvében focizik és akkora löketet küld a nagyszombati kapura, amitől hatalmas buli kerekedne a vendégszektorban, ha… De az is teljesen üres.
Élénk foci, apróbb pontatlanságakkal, viszont, ha azt vesszük, akár 3:3-mal is fordulhatnánk, semmiképpen sem tekinthető nézhetetlennek a mérkőzés.
Mutatja ezt az előttem feltornyosuló tökmag héj, és persze az általános közhangulat sem nevezhető éppen gyászosnak. Féltve az eredményt, na meg a nem adsz, kapsz-elvén egyensúlyozva törvényszerűen jött a Spartak gólja, melyet uram-teremtőm lesállásba plántált, amitől a fehér angyaloknak már ugyancsak megritkult a szárnyuk. Eztán jött a kegyelemdöfés, Ramirez és Balic iktatta be a „pengéjét”, miközben Blackmannak felső lécet nyaldosó bombájától a szomszédos asztal újabb körre szomjazott ki.
Igyekeztem visszafogni magam, még akkor is, hogy sínre raktuk az Európa-ligát. Egy friss apuka ne dévajkodjon, a józan örömök emlékeit sem szükséges szépíteni.
Még a lefújás előtt pezsgősüvegek lepték el a pultot, szemernyi kételyt sem hagyva a behűtött nedű létjogosultságának.
Harmadízben is megcsináltuk, aznap este a sokadik jókedvbe osztozott számtalan túrák közös brigádja. Durrant a dugó, megteltek a gyöngyöző poharak, magasba emelve azokat, ódákat zengve az utókornak és a múlt harcosainak. Éljen az Európa-liga, éljen a DAC, dobbanjon a sárga-kék szív! Még hatványozottabb az öröm, ha ezeket a dolgokat egy ősi riválist legyőzve sikerül elérni, ráadásul annak magasztos „várában”.
Aki DAC-os velünk tart, ünnepeljük a diadalt! Ebből a felpumpált érzésből kell merítenünk majd szerdán, amikor elérhetőbbé válhat egy másik álom. Sírni pedig csak a győzteseknek szabad!
(Roberto)