ANKÉT: Szlávik Zsuzsa és Horváth Szomolai Andrea kislányaik legcukibb pillanatait mesélik el
Egy kisgyermekre elég csak ránézni, máris olvadozni kezdünk. Hát még, ha valami cuki bolondságot csinál… Sőt, van, hogy egy böfi is végtelenül édes tud lenni tőlük. 🙂 Szlávik Zsuzsa és Horváth Szomolai Andrea szintén egy-egy elbűvölő kislány édesanyja. Nézzük, melyik volt Liza és Bori eddigi legcukibb pillanata!
SZLÁVIK ZSUZSA
(főállású édesanya)
Miután megszületnek gyermekeink, és ahogy apránként felfedezik a világot, csodálva nézzük őket, és nem létezik a Földön olyan ember, akinek a szájából legalább egyszer ne hangozna el, hogy: „milyen cuki”, „de aranyos”.
Lizám immár 14 hónapos és bizony már most számtalan cuki pillanata volt. Nehéz lenne mind papírra vetni, ezért úgy gondoltam, hogy a legelső és a legutolsó cuki pillanatot osztanám meg veletek. A legelső ilyen a kórházban történt. Miközben néztem az akkor még csak pár órás lányomat, az egyik pillanatban a mély álma közepette elmosolyintotta magát. Azt gondoltam, ettől cukibb nem létezik a világon, de rá kellett jönnöm, hogy mégis.
Az utóbbi időben nagy sláger a pusziadás, pusziküldés. Sajnos azelőtt hiába kértem, mintha meg se hallotta volna, mára viszont már szinte kérném sem kell. Legtöbbször csak óvatosan odatotyog és már nyomja is az arcocskáját. Lehet bármilyen nyálas, maszatos, az én lányom puszija a legédesebb ezen a világon. 🙂
HORVÁTH SZOMOLAI ANDREA
(tanár, újságíró)
Bizonyára minden családban megvannak a szokások és az ezekre épülő belső, családi történetek. Mindannyian hallottunk már sztorikat saját gyerekkorunkról, történeteket, amelyek azt bizonyítják, nyugodt vagy épp belevaló kiskölykök voltunk-e. Szülőként nekünk is vannak és reméljük lesznek hasonló megjegyzéseink saját gyerekeink felé.
Hétéves lányunk, Borbála erős jellem, hatalmas igazságérzettel és meghökkentően tiszta és logikus világlátással, előszeretettel és zseniálisan ejt át a palánkon bárkit és sosem tesz kendőt a szája elé. Az egyik történetünk akár erre is rákapcsolódhat, éppen az online tanítás ideje alatt történt. Mivel jómagam is tanár vagyok, szinkronban tanultunk, tanítottunk otthon együtt, Bori gyakorlatilag annyit látott belőlem minden nap, hogy a számítógép előtt ülve magyarázok a képernyőn felbukkanó, különböző gyerekcsoportoknak. Ha éppen kedve volt, beült az ölembe, vagy csak fel-felbukkant mögöttem, szamárfüleket mutogatva, a nyakamba mászva az órák alatt.
Épp az alárendelő összetett mondatokat magyarázta, mikor Bori unottan felszólalt: „Hányszor fogod még ezt elmondani nekik, most szegényeknek ez mire lesz jó az életben? Amúgy meg inkább csinálhatnál nekem pattogatott kukoricát.” Természetesen, nem álltam fel azonnal pattogatott kukoricát csinálni neki, így Bori magánakcióba lendült. Félvállról vetettem oda neki, hogy tegye be a kukoricát a mikróba és nyomja meg hatszor az időzítő gombot. Bori egy perc szöszmötölés után visszasétál, majd közli: „Anya, ég a mikró!” Mondani sem kell, a diákjaim elhullottak a nevetéstől, én meg mentem kikaparni a mikróból a plasztzacskó (Bori teljes csomagolással pakolta be a kukoricát) maradványait.
Borit a Mikulás létezésével kapcsolatban sem könnyű átejteni. Tudja ugyanis, hogy az igazi Mikulás létezik, hiszen az elmúlt években többször találkozhatott személyesen a lappföldi Joulupukkival, vagyis az igazi Mikulással, aki mindig szán 15-20 percet sűrű magyarországi programja közben egy-egy interjúra a felvidéki sajtónak, az ilyen interjúkra természetesen visszük Borit is. Bori tehát kiváltságos helyzetben van, nem csak rohamléptekben láthatja a nagyszakállút, de beszélgethet is vele a kedves tolmács segítségével.
A legutóbbi találkozáskor versike, ének helyett, mindenféle sallang nélkül azt vitatta meg hosszan Joulupukkival, hogyan vásárolt anya és apa új, narancssárga autót, de azért reméli, jut elég pénz az ő karácsonyi ajándékaira is. Hazafelé menet pedig közölte: Tudom, hogy a faluban csak beöltözött Mikulás jár, nem is az igazi. De nem fogom elmondani a többieknek, mert akkor bőgnének, azt meg nem akarom hallgatni.