A cikk megjelent a Klikk Out 2021/11. számában.
Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt mennyire megváltozhat az élet. Egy pillanat alatt el kell döntened, hogy élsz-e a felkínált lehetőséggel vagy sem. Akárcsak egy utcai kereszteződés, ahol kiválaszthatod, hogy merre mész tovább. Egy nem mindennapi felkérést fogadtam el, és egy baráti társasággal utaztam el Dél-Afrikába magánséfként, hogy a távoli vidéken is magyar ételek „bukéjától” illatozzon az afrikai konyha, és a társaság messze az otthonától is élvezhesse a legjobb hazai és természetesen a magyar ízvilágot…
Mindig is tudtam, hogy az életem során legalább egyszer biztosan el fogok jutni Dél-Afrikába, de hogy ennek az ideje épp most jött el, ezt sosem gondoltam volna, éppúgy azt sem, hogy magánséfként kell tevékenykednem a világ másik oldalán.
Egy baráti társaságtól érkezett a felkérés, amelyre azonnal „igennel” válaszoltam, akár egy házasságkötésnél, onnan kezdve már csak arra próbáltam összpontosítani, hogy miként, és főleg milyen alapanyagokból is fogom elkészíteni az otthoni konyha remekeit, egy olyan környéken, ahol a legközelebbi élelmiszerbolt a szálláshelyünktől 250 km földesútnyi távolságra található. Egy számomra teljesen ismeretlen világba csöppentem, ismeretlen alapanyagokkal, és egy olyan helyre, ahol a piros őrölt paprika, ami a magyar konyha alapja, csak dísz egy kis üvegben a polcon, amelyet az otthoni szakácsok csak nagyon ritkán vesznek igénybe. De ne fussunk ennyire előre az időben, így kezdem az elején, mivel az utazásom, amíg tartott, az első pillanatától az utolsóig hatalmas kaland, tapasztalat, felismerés és élmény volt.
Nehéz azt mondani, hogy „amíg tartott”, hiszen az élmények és az emlékek egész életem során végigkísérnek, így az általam átélt események sokszor lepörögnek majd még az emlékezetemben.
Pár héttel az elutazásunk előtt már el kellett kezdeni intézni az beutazási vízumot, amelyet Bécsben, a dél-afrikai konzulátuson kell bizonyos igazolások felmutatásával kérvényezni. Repülővel Budapestről indultunk, majd amszterdami átszállással egészen Johannesburgig utaztunk, ami nagyjából tizenhárom órányi repülést jelent. Egy ilyen hosszú utazásra mindenképp kellőképpen fel kell készülni, hiszen a „vasmadárban” eltöltött időt valamiféleképpen kellemessé kell, hogy varázsoljuk magunknak. A gépünk reggel fél hétkor indult, majd Amszterdamból Johannesburgba fél tizenegykor pörögtek fel vasmadarunk motorjai. Az utazás nagyon kellemesen telt el, hiszen egy jó könyv társaságában szinte repül az idő is, akárcsak mi a célunk felé. Nagyon különleges, hogy a hosszú út ellenére Dél-Afrikában nincs időeltolódás az európai időhöz képest, mivel egyforma idősávban található mindkét régió. Este tíz óra tájékán landoltunk Johannesburgban, ami Dél-Afrika egyik fővárosa Pretoria, és Fokváros mellett.
Elég friss állapotban voltunk megérkezésünkkor, ám még több mint hatszáz kilométernyi autózás előtt állunk, amely akkor eléggé fárasztónak ígérkezett. Ám ha elkezdesz egy utat, akkor annak egyszer a végére is érsz, és jómagam kimondottan örültem az újabb kalandnak, annak ellenére, hogy szinte mindenhol azt olvastam, hogy este tíz után ne menj ki az utcára még autóval sem. Hát mi kimerészkedtünk, és a kapcsolattartónkkal, Barry-vel nekivágtunk a sötétségnek. Dél-Afrika a kontinens legfejletebb országa, míg Johannesburg a legnagyobb városa, így az infrastruktúra és az utak is eléggé jól ki van építve. Egy-két szusszanásnyi időre áltunk meg az utunk során, majd reggel öt óra tájékán érkeztünk meg a szálláshelyünkre. Aki azt gondolná, hogy végre bebújtunk az ágyikónkba kipihenni az utazás fáradalmait, nagyot téved, mert én azért a biztonság kedvéért bepakoltam vagy 60 kilogramnnyi élelmiszert a hőtartó gasztroboxaimba, amelyeket azonnal el kellett pakolnom a hűtőkbe.
Mit vittem magammal, ami 60 kg-t nyom? Hát felsorolom: minden fűszert, prézlit, szinte mindenfajta zöldséget, libamájat, szalámikat, sajtokat, házi kolbászt és sonkát, tejfölt, tejszínt, savanyú káposztát, rengeteg Horalkyt és szotyolát, meg persze jó magyar fertőtlenítő pálinkát… 🙂
Nagyjából egy órámba telt, míg minden a helyére került, amiben sokat segített Frantz, a helyi séf, akivel azonnal elkezdtük az eszmecserét, és bedobtuk a welcome drink-et is. Mindeközben úgy eltelt az idő, hogy azt vettük észre, felkelt a nap, és a napsugarak bearanyozzák a környéket, így fogtam magam, és kisétáltam, hogy kissé körültekintsek, mivel a sötétben való utazásunkkor még szinte semmit sem láttam a vidékből. Ahogy kiléptem, az ég tiszta kék színe azonnal mély benyomást keltett, egyben hihetetlennek tűnt a különbség a mi szürke égboltunk között. Vörös, szinte vérvörös homok mindenütt, amerre csak a szem ellát, akárcsak a National Geographic Afrikáról szóló filmjeiben. Egy végtelen szavanna közepén, a Kalahári sivatag peremén, a szomszédos Botswana határaitól mindössze három kilométernyi távolságra találtam magam.
Miután feleszméltem, és valóban elhittem, hogy ott vagyok, kitaláltuk Frantzcal, hogy csapjuk össze a reggelit, majd felajánlottam, hogy rakjuk fel a tűzhelyre a délebédi marhahúslevest is, és együtt találjuk ki, mi is lesz a menü az elkövetkező napokban. Csak tátott szájjal nézte a dobozaim tartalmát és az otthonról hozott alapanyagaimat, amelyekből egyet-kettőt azonnal megkóstoltattam vele. A reteknél azonnal ledobta szegény Frantz a „láncot”, akár a bicikli, hiszen életében nem látta ezt a fajta zöldséget otthonában. Számára teljesen ismeretlen volt, és krumplihoz hasonló ízvilágot bírt felismerni a retekben.
Ahogy a konyhában telt az idő, úgy telt meg a konyha is a személyzettel, miközben megismertem Máriát és Mónikát, a színesbőrű „konyhatündéreket”, akik egész nap csak mosolyogtak és mosolyogtak és mosogattak. Első nap egy egyszerű, ám nagyszerű lecsót készítettem reggelire, amelyet sült hazai kolbász chipsszel tálaltam. Frantz szerint nagyon hasonlított a franczia ratatouille-ra, ami egyrészt tényleg nagyon hasonló étel, mint a magyar lecsó, ám mégis teljesen különbözőek. A jó magyar csípős paprikából, és a csallóközi paradicsomból készült lecsó hihetetlenül ízlett az afrikai barátaimnak, így hatalmas majszolás közben jóízűen elkezdték fogyasztani.
Közben lassan életre kelt a Thandeka (zulu nyelvről fordítva „bájost” jelent) Safari Club vendégserege, és hamarosan már mindegyikük nekilátott a reggelizésnek, míg a konyhatündérek besegítettek az ebédhez való alapanyagok elkészítésével.
Hatalmas élmény volt számomra az első reggeli, hiszen a vendégeim mindegyike ottani afrikai volt, miközben a hazai társaságom még mély álomban az utazás fáradalmait pihente…