Reklám
Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek a szerző gyűjteménye
Tudtad? A dunaszerdahelyi cérnagyár minden bizonnyal városunk rendszerváltás előtti időszakának utolsóként átadott vállalata volt, s egyben az egyik legrövidebb ideig működő. Alapkövét 1985-ben rakták le, vagyis ugyanabban az évben, amikor a szomszédos TESLA 02-es üzem alapkövét. A gyárcsarnok átadási határidejét 1988 februárjában határozták meg, s bár az építkezés akadozott, annyi bizonyos, hogy az év második felében már orsókra került az első tekercs cérna, fonál és gépselyem.
Tudtad? A dunaszerdahelyi üzem a nagymúltú pozsonyi cérnagyár, pontosabban a Nemzetközi Nőnap nemzeti vállalat („Závody medzinárodného dňa žien, národný podnik Bratislava”) részlegeként jött létre, a költözésre ítélt lengyár telephelyén. A terület hivatalosan 1988. január 1-jén cserélt gazdát, aznap a lengyárból „papíron” is cérnagyár lett. Új termelőcsarnokának kivitelezője a korabeli leírások alapján a pozsonyi Stavoindustria nemzeti vállalat volt. Városunk ezen környéke gyorsan változott, a Len- és Kenderfeldolgozó telepét a nyolcvanas évek közepére kettévágta az új Galántai út, a régitől sokkal szélesebb nyomvonala. Így történhetett, hogy a cérnagyár újonnan épített csarnoka a lengyár kéményéhez viszonyítva az úttest túloldalára került.
A nyolcvanas évek elején a lengyár még a holicsi Len- és Kendergyárak nemzeti vállalathoz tartozott, mint annak dunaszerdahelyi üzeme.
A termék változott, a név maradt. Vagyis a lengyár már csak a nevében volt lengyár, magához a lenhez alig volt vajmi köze! Inkább madzaggyár, szőnyegfonalgyár, ahol szizál-spárgát, majd polipropilén alapanyagú szőnyegfonalakat és a mezőgazdasági üzemek részére spárgát gyártottak, illetve zsákokat szőttek. Valószínűleg így jött képbe végül a cérna is, mint afféle rokon termék. Ahogy a mákföldet ellepi a pipacs – hiszen rokon növények –, úgy a tervek szerint „a lengyár üzeme végül a Nyitraivánkán épülő hasonló profilú új gyárba költözik, a gyár helyét pedig a pozsonyi Nemzetközi Nőnap Vállalat új részlege foglalja majd el” – Nagy Rudolf és Magy Gyula, A Dunaszerdahelyi járás múltja és jelene c. könyve alapján.
Az aggastyán lengyár azonban érdembeli munkára alkalmatlannak látszott, így a cérnagyár teljesen új termelőcsarnokot is kapott.
„Alapkőletétel. 1985. július 4-én a holicsi Len-és Kenderfeldolgozó nemzeti vállalat dunaszerdahelyi üzemének telepén ünnepélyes keretek közt tették le a Bratislavai Nemzetközi Nőnap, nemzeti vállalat új üzemének alapkövét. Az eseményen részt vett dr. Magyarics Vince, az SZKP Dunaszerdahelyi járási bizottságának vezető titkára, František Hank mérnök, a Slovakotex vezérigazgatója, Jan Prelec mérnök, a Nemzetközi Nőnap vállalat igazgatója, a járási és a heIyi politikai, illetve állami szervek további képviselői, valamint az üzemet tervező és építő szervezetek vezetői. Hogy a 75 millió koronás beruházás 218 embernek (főként nőknek) munkát adó üzemét épp Dunaszerdahelyen kezdik építeni, nem véletlen. A világszerte ismert cérnagyárnak a járáson belül Illésházán már van egy üzemrészlege. Az új üzem – amelyben majd a legmodernebb technológiával készülnek a kereskedelemben oly keresett gépselymek, cérnák – a városban lakó nőknek teremt új munkalehetőséget, a vállalat pedig minden bizonnyal megbízható munkaerőre lel. A létesítmény átadási határideje 1988 februárja.” – NŐ, 1985. 07. 30.
A „világszerte ismert” jelzőt semmiképpen sem nevezhetjük túlzásnak. A pozsonyi cérnagyár története ugyanis a Monarchia korába nyúlik vissza.
A pozsonyi cérnagyár (népszerű szlovák nevén „Cvernovka”) napjainkban a szlovák főváros egyik legjelentősebb ipari műemléke, amely az 1900-as alapításától kezdve a 20. századi magyar, majd csehszlovák textilipar meghatározó üzeme volt. A vállalat gyökerei 19. század végére nyúlnak vissza, amikor Richter és Salcher bécsi vállalkozók cérnakereskedést nyitottak a városban. A termelés felfuttatásához bevonták a brit J. & P. Coats óriáscéget, majd 1900-ban „Magyar Czérnagyár”, néven részvénytársaságot alapítottak. A termelés elindítása 1902-re tehető, mintegy 640 alkalmazottal.
A gyár az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legmodernebb és legnagyobb textilipari komplexumának számított, majd a Monarchia szétesése után a „Bratislavská cvernová továreň” nevet kapta.
Folyamatosan bővült, az 1946-ig önálló község, Főrév (a mai Ruzsinó városrész) és a történelmi központ határán, a Páričková, Košická és Svätopluková utcák által határolt tömbben. A 2. világháborút követően, 1949-ben a gyárat államosították, 1957-ben pedig összevonva a Danubius textilipari üzemmel, átnevezték Nemzetközi Nőnap Vállalatra (Závody Medzinárodného dňa žien – ZMDŽ). A ZMDŽ több üzemet, fióküzemet, vagy üzemrészleget nyitott a nyugat-szlovákiai kerületben, ilyen volt pl. a dunaszerdahelyi cérnagyár is. A vállalat 02-es számú üzeme 1957 előtt, majd a rendszerváltas után ismét a Danubius nevet viselte, és szintén Pozsonyban, a Nagyszombati úton volt.
Hogy a pozsonyi cérnagyár történetét ennyire behatóan ismerem, természetesen nem a véletlen műve.
Egyrészről a Cérnagyári SC, vagy németül: Zwirnfabrik SC jelen volt a dunaszerdahelyi DAC labdarúgócsapatának két világháború közti szárnybontogatásainál. Hozzánk hasonlóan évekig a „Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetség” kötelékébe tartoztak, kiemelkedő eredmény nélkül. Illetve immár ZMDŽ néven a lila-fehérek ott voltak klubunk felemelkedésénél is a DAC divíziós időszakában. Egyébként a cérnagyár termékeiből anno nagyszüleimnél Dunát lehetett volna rekeszteni. Nagyanyám varrt, kötött, horgolt, ahogy a békebeli nagyiknál ez még természetesnek számított. Az első DAC-sálam szintén az Ő keze munkáját dicsérte, alapanyaga természetesen ZMDŽ termék volt.
A másik oka felkészültségemnek, hogy a pozsonyi cérnagyár volt annak idején a patronátusom az építészeti szakközépben.
A múlt rendszer tanúi bizonyára még emlékezek azokra az időkre, amikor minden leendő inasnak előbb szponzort kellett keresnie, akik hűségszerződés fejében kitaníttatják. Így kerültem el a pozsonyi cérnagyárhoz, akkor még ZMDŽ néven működtek. Mire kitanultam, már BCT lett a vállalat neve. 1993 szeptemberének első napján megjelentem a Páričková utcában, de a vállalat sajnos – vagy hál’Istennek – nem tartott igényt a szolgálataimra. Ahogy ilyenkor mondani szokás, közös megegyezéssel szerződést bontottunk, és megfogadtuk, hogy a továbbiakban békén hagyjuk egymást.
A következő vonattal visszautaztam Dunaszerdahelyre, ahogy mi is visszatérünk aktuális epizódunk helyszínére.
A dunaszerdahelyi cérnagyár ünnepélyes alapkőletételére tehát 1985. június 4-én került sor. Az új textilipari vállalat első kapavágásánál mindenki ott volt, aki számít. De vajon mi volt városunk cérnagyárának pontos küldetése, és mennyire függött fővárosi anyavállalatától?
„A pozsonyi székhelyű Nemzetközi Nőnap Vállalat új, harmadik üzemének alapkövét helyezték el tegnap Dunaszerdahelyen. Az új üzem, amelynek építésére a következő 32 hónapban több mint 60,6 millió koronát ruháznak be, fonalakat fog gyártani…” – ÚjSzó, 1985. 07. 05.
Mire a dunaszerdahelyi cérnagyár megnyitotta kapuit, járásunkban már két üzemrészlege is működött a pozsonyi Nemzetközi Nőnap Vállalatnak.
Az 1971 decemberében alakult illésházai üzemrészleg mellett – amely a helyi szövetkezet udvarán működött – 1987-től immár Nagyabonyban is bedolgoztak a pozsonyi cérnagyárnak. Az egyesített Dukla EFSz gazdasági udvarának egyik szegletében, a község régi kultúrházában ugyanis melléküzemági tevékenységként orsózóüzemet nyitottak.
„Az illésházai üzemrészleg dolgozóinak munkájáról csak elismeréssel szólhatok. Elért eredményeik is közrejátszottak abban, hogy vállalatunk a járásban, Dunaszerdahelyen kezdte meg új üzemének építését – Ernest Nedeľka, a ZMDŽ termelési igazgatóhelyettese” – NŐ, 1986. 02. 25.
A dunaszerdahelyi cérnagyár építkezésén a tervekhez képest lemaradást tapasztaltak az illetékesek, ami kiváltképp nyugtalanította a város és a járás elöljáróit.
„Hasonlóképp bizonyos mérvű lemaradások tapasztalhatók az építőiparban is, főleg, ami az üzemek, pl. a Nemzetközi Nőnap Üzem dunaszerdahelyi üzemegységének a pozsonyi Stavoindustria általi építését illeti, amely problematikával a járási pártbizottság elnöksége külön ülésen is foglalkozott…” – ÚjSzó, 1987. 11. 17.
Mindeközben a lengyárban egy percre sem állt le a termelés, majd ahogy közeledett az idő, egyre több szó esett a váltásról. A pozsonyi cérnagyár végül 1988. január 1-jén vette át hivatalosan a lengyárat.
Az új gépsorok egyelőre még várattak magukra, s az új termelőcsarnok is csak épülőfélben volt. „Jó eredményekkel akarnak búcsúzni” – ezzel a címmel jelent meg az ÚjSzó azon írása, ami arról szólt, hogy új „gazdát” kap az üzem. A dunaszerdahelyi lengyár ezekben a hónapokban a harmadik nagy struktúraváltás előtt állt. A holicsi Len- és Kendergyárak dunaszerdahelyi üzemében ekkor már hiába kerestünk volna rostnövényt, egy szálat sem találnánk. Az 1971-ben, majd a kilenc évvel később megváltoztatott termékszerkezet után az üzemnek a lenhez és a kenderhez csak a nevével volt köze, de már azzal sem sokáig!
„115 tagot számláló dolgozókollektívánk a harmadik és egyben a legnagyobb váltás előtt áll. Az újévtől új gazdánk lesz, a pozsonyi Nemzetközi Nőnap Vállalat. A meglevő gépsorokat leszerelik, helyükbe és az épülő üzemcsarnokba is újak kerülnek, amelyeken már nem polipropilén, hanem cérnaszálak végtelen nyalábjai tekerednek majd az orsókra. Volt gazdánktól jó eredményekkel szeretnénk búcsút venni. Annak ellenére, hogy az év nem legjobban kezdődött – mondta Kántor József igazgató. A Nemzetközi Nőnap Vállalat vezető gazdasági dolgozói már jártak nálunk, mi is voltunk náluk üzemlátogatáson. A váltással kapcsolatos határozatok értelmében néhány hét múlva minden egyes dolgozónk pontosan megtudja, hogy az új üzemben milyen munkahelyen, beosztásban és mit fog csinálni. Kollektívánk nagyobb része évtizedek óta együtt dolgozik, és szeretnénk, ha az új évben is mindannyian együtt lennénk. Az újonnan felvett dolgozók összeszokott közösségbe épülhetnének be, s ez a termelés javát szolgálná…” – ÚjSzó, 1987. 06. 04.
A pozsonyi cérnagyár dunaszerdahelyi üzeme tehát gyakorlatilag a volt lengyár kollektívájára épült.
1989 áprilisában a dunaszerdahelyi cérnagyár SZISZ-alapszervezetének megalakulásáról írt az Új Ifjúság hetilap, miközben ugyanott korábban már üzemi pártalapszervezet is működött. Ez év júliusában a cérnagyár dolgozói a Gottwald-napok keretén belül értékelték munkájukat.
„Nyilvános pártgyűlésen, melyen a dolgozók nagy része részt vett, állást foglaltak a hazánkban zajló eseményekről. Elítélik azokat az elemeket, melyek provokatív fellépéseikkel a társadalom destabilizálására törekednek. Az a véleményük, hogy mindezt csak becsületes munkával, a szocializmus vívmányainak védelmével és továbbfejlesztésével tudjuk ellensúlyozni…” – ÚjSzó, 1989. 07. 29.
Néhány hónap múlva azonban a szocializmusnak kicsengettek.
Közvetlenül a rendszerváltás előtt a pozsonyi anyavállalat előbb állami vállalat lett, majd azt követően – 1991-ben – visszavéve egykori nevét, a „Bratislavská cvernová továreň” (BCT, a.s.) részvénytársasággá alakult. Érdekesség, hogy a dunaszerdahelyi üzem 1991 elején még ZMDŽ Részvénytársaságként hirdette üzlete megnyitását a Múzeum utcában:
„A Závody MDŽ, a.s. (Nemzetközi Nőnap Üzem Részvénytársaság) dunaszerdahelyi részlege és partnere, a TATRA – ALPINE értesíti a kedves vásárlókat, hogy megnyitotta üzletét, melyben saját és partnerei termékeit árusítja. Cím: ZMDŽ TATRA-ALPINE üzemi bolt, Múzeum utca 208. Árukínálata: kötő-, horgoló- és hímzőfonalak, varrócérnák, gépselymek, kötött pulóverek, gyermekruhák…” – ÚjSzó, 1991. 03. 27.
A pozsonyi BCT cérnagyár 2002-ig működött, termelése 2004-ben teljesen leállt.
Elhagyott gyárépülete a főváros egyik legfontosabb kulturális és kreatív központjává vált. Az üresen maradt, gyönyörű szecessziós és téglaarchitektúrás gyárépületek sorsa viszont évtizedekig kérdéses volt. Ezt követően a fonógyár épülete védettséget kapott, s az egykori gyáregység helyén egy új városnegyed, az úgynevezett „Zwirn” negyed alakult ki.
Ami a dunaszerdahelyi cérnagyárat illeti, annyi bizonyos, hogy a nyolcvanas évek végén átadott egykori termelőcsarnokában jó ideje a Halász-féle bútorüzlet található.
Ezen csarnokot még a cérnagyár idejében, vagyis 1990-ben ráadásul ki is bővítették. Az egykori lengyártól megörökölt ingatlanjaiban kínai bolt található, a Galántai út túloldalán viszont szinte semmi sem maradt. A cérnagyár portája és Múzeum utcai bejárata ma is áll, ahogy az az öregebb melléképület is, ahol a gyár üzemi boltja volt. Azt viszont, hogy meddig „bírták cérnával”, vagyis, hogy maga a dunaszerdahelyi cérnagyár pontosan meddig üzemelt, sajnos nem sikerült kiderítenem. Talán majd egy kedves hozzászóló megválaszolja, amit előre is köszönök…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat
Szerda-Helytörténelem 23. – A kenyérgyár
Szerda-Helytörténelem 24. – Az Agrokémiai Vállalat
Szerda-Helytörténelem 25. – Az Obal
Szerda-Helytörténelem 26. – A Kék Duna áruház
Szerda-Helytörténelem 27. – A húskombinát