Azt gondolnánk, hogy a megkeseredettség korral jár. Mekkora tévedés. Biztosan neked is rémlenek olyan tekintetek, olyan arckifejezések, melyeket ismerőseid, barátaid arcán fedeztél fel. Épp nagy elánnal meséltél valamit, úgy benne voltál a lendületben, hogy észre sem vetted beszélgetőtársad arcán a közönyt. A savanyú, nyirkos közönyt. Talán így lehetne a megkeseredettséget legtalálóbban megfogalmazni.
Mindegy mit mondasz, jót vagy rosszat, mindegy, mi történt veled, milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül, egyszerűen képtelen vagy érdeklődést kiváltani a másikból. Pedig annyira szeretnél. Türelmes vagy hozzá, szívesen meghallgatnád. De a megkeseredett ember sajátja, hogy csak annyit mond, amennyi épp szükséges. Se többet, se kevesebbet. Pár szó, és annyi. Vége. Se szia, se pá, egy kevés igen és nem, pár aha és ühüm. Majd a nihil és a hűvös közöny.
Emberek, hogy történhet meg, hogy a szikra teljességgel kiveszik a szemetekből? Akár most is, igen, amikor háború dúl a szomszédunkban. Mire megyünk akkor, ha egy pici remény sem marad, mellyel az emberiség és egymás felé fordulhatunk?
A fiatalok szomjaznak a bölcsességre. Akkor is, ha ez nem tudatos bennük és láthatóan rád se hederítenek. Fogalmunk sincs, hogy egy-egy jó időben, jó helyen elhangzott mondat, mikor talál szíven valakit, ami aztán egy életen keresztül végigkíséri.
Fel sem fogjuk, hogy mekkora a felelősségünk a környezetünkkel szemben. Hogy milyen káros lehet, ha elengedjük a reményt, ha elengedjük az életet, a jóba vetett hitünket. Ne fukarkodjunk a bölcsességünkkel! Ne mondjunk le magunkról! Intsünk búcsút a megkeseredettségnek! Ne hagyjuk, hogy úrrá lehessen rajtunk!