FOTÓK, VIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Isten hozta kedves olvasóimat a legendás Grundomon! A hetvenes évek elején kialakított dunaszerdahelyi Óváros lakótelep nem ért véget a Templom téren. Hozzá tartozott a mai Duna utca, illetve a Fő utca egy része is. A kezdeti időszakot még a bontás jellemezte, miközben folyamatosan építkeztek is a Magasépítő Vállalat szakemberei. Létszámuk ezernél sem állt meg, de még így is kevesen voltak a feladatra. Merthogy ebben az időszakban a környék inkább hasonlított – vagyis hasonlíthatott – „háború sújtotta övezetre”, mint egy belvárosra…
Hogy miért ez a feltételes mód? Nos, alig telt el pár esztendő és megszületett eme sorok írója, akinek igazából már nem volt „szerencséje” látni sem a régi városmagot, sem az arra irányuló szanálási munkálatokat. Csak elképzelni tudom mindazt, amit a régi fényképeken látok. S ha a látottakat beillesztem a mába, bizony rájövök, hogy pl. az egykori „Lefutós” utca hozzávetőleges tengelyében áll napjainkban a Duna utca nyolcemeletes társasháza is. Majd az én szülői házam – inkább blokkom – következik. Vagyis az egykori „Lefutós” utca utáni tér nem más, mint egy-másfél évtized elteltével az én gyerekkori Grundom. Anno Halpiac és Tyúkpiac, majd Szabadság tér.
Szóval születésem idején a Sídlisko Staré mesto paneljei még egészen „frissek voltak és ropogósak”, de Peti drón madara itt már fél évszázados történetet rögzít.
Mégis mintha tegnap lett volna, hogy első önálló lépteim megtettem a környéken. A lakótelep három nyolcemeletes – és három ötemeletes blokkból áll. Talán az egyetlen hely a városban, ahol mind a mai napig megtalálható egy „Fűre lépni tilos” tábla, bár megkopott és alig olvasható. Az Óváros lakótelep ezen részéből idő közben Duna utca és Lenin utca lett, majd az utóbbit Fő utcára keresztelték át a rendszerváltás után.
A mi blokkunk kezelője a Prefa nemzeti vállalat volt, tulajdonképpen egy üzemi blokk: a Prefa, továbbá útkarbantartási, vasúti, autóbuszközlekedési, energetikai és egyéb alkalmazottak számára.
A szomszéd bácsi – nyugodjék békében – néha „cégkocsival” járt haza. Mit sem von le az értékéből, hogy az a cégautó valójában egy úthenger volt, vagy pedig a „szurkos” kocsija. Mégis, mi több kellhetett egy kislurkónak, mint beleülni egy gyönyörű sárga úthengerbe? Egyszerű világot éltünk és az emberek szintén egyszerű népek voltak. Nekünk gyerekeknek a legnagyobb értéket talán a színes agyaggolyóink jelentették. Manapság az életünk minden területén sokkalta nagyobbak a lehetőségeink – de vajon akad-e otthon pár szem „pitykőgolyónk”?
Aztán a nyolcvanas évek elején elkezdték bontani a Vajanský utcai házsort, kezdve a régi víztoronnyal, meg a Bicskadobáló nevezetű kocsmával.
Úgy tartják, az egyedüli állandóság a változás maga, s ezt a változást immár saját szememmel is láthattam. Csak egy sarki épületegyüttes maradt meg mutatóban. A Vajanský utca odébb került, ezzel pedig nagyságrendileg megnövekedett a Grundunk alapterülete. Akkora placcot, ami akkor ott fogadott minket, manapság elképzelni sem lehet. Hegyekben állt a zúzott kő, miközben árkokat ástak az éppen aktuális munkálatoknak, majd a földgázvezetéket fektették le – addig palackos gázzal főzött az egész lakótelep. Anyu vasárnaponként csibehúst, szalmakrumplival, és desszertnek az elmaradhatatlan kétszínű pudingot, piskótával.
Az volt ám a jó móka, ezúttal saját bőrünkön tapasztalhattuk azt a „háborús övezetet”, amiről a városmag bontása kapcsán lekéstünk.
Gyerekfejjel még nem értettem, tulajdonképpen mit is látok, miképpen lehetséges az, hogy a markolókanál által vájt „járatokban” különféle használati tárgyakat, edények, tányérokat találok. Ma már tudom, hogy Szerdahely egy letűnt korszakát idézte meg nekem a bagger. A mai napig ott nyugszik a mélyben az egykor volt vidéki kisváros történelme, a régi szerdahelyi lakosok mindennapjaival. Itt nőttem fel, immár „egy másik dimenzióban”. Miénk volt a tér, az összes árok, nyáron focimeccsek a szomszéd blokk ellen, sötétedésik. Az utolsó gól döntött, vagy édesanyánk szava.
Télen jégkorong, a Félkészárú bolt mögül kölcsönvett (nem lopott) lyukacsos alumíniumládák szolgáltak kapukként. Kő-papír-olló… „Te mész oda, ő jön ide!” S ha kész a csapat, kezdődhet a játék. Az sem zavart minket, hogy a „focipályánk” közepén egy jókora fenyőfát kerülgettünk. Kapufának megtette egy szikladarab, vagy éppen valamelyikünk levetett ruhadarabja. Gombfocizni sem voltunk restek, belőlünk bizony nem élt volna meg a világ legélethűbb videójáték-gyártója, vagy televíziós társasága sem.
Hisz’ mi magunk voltunk a Fifa, meg a Call of Duty! Apám zebrapintyei, akváriumi halai pedig a komplett Discovery Channel.
A sivatagi ugróegeret két nap, két éjen át kergettük a lakásban, míg végül édesanyám vájdlinggal megfogta… A nagy kőhegy időközben eltűnt, felépült belőle a következő lakótelep és elnyelte a Bősi úti felüljáró nagyétkű „gyomra”. Előbb egy nagy parkolót hoztak létre a helyén, majd a Grund még használható területére bevásárlóközpontot építettek, amit pár év múlva ki is bővítettek. Közben egy bekötőúttal ketté vágták a legendás földdarabot, a focipályából pedig játszópark lett.
Molnár Ferenc regényhőseinek meg kellett harcolniuk a Grundjukért, mi csak úgy, „ingyen” kaptuk, merthogy oda születtünk.
Viszont minden történetnek megvan a maga Janója. Itt tanultunk meg járni, kerékpározni, és az elpusztult tengerimalacaimat is a Grundon temettem el. Ez a darab föld nekem a Fő utca 47-es számú lakótömbje mögötti terület. És nem csak nekem… A Duna utcai blokkok mögött jártunk betűvetést tanulni, a számok világával ismerkedni a Komenský utcai Alapiskolába.
A nyolcadik emeleti lakásunkban az volt a jó, hogy mivel a blokkunk roppant szerencsés helyre épült, minden égtáj felé láttam a horizontot.
Északi irányban szép időben egészen a nyitrai Zoborig, vagy csak a református templom toronysüvegének helyére illesztéséig. A Východi és Szeveri lakótelepek felé, de alattunk a nagy szemaforos útkereszteződésből lett körforgalomig is. A sarki pékségig, melynek illatát a szél egészen magasra repítette. Olyankor kötelező volt lemenni, s még forrón majszolni a sós, ropogós falatokat, vagy a mennyei kakaós csigát. Egy reggel pedig déli irányba a balkonról kinézve felkiáltottam:
– Anyu nézd csak, valaki felfestette a betonplaccra a focipálya csíkjait, ott a felezővonal meg a tizenegyes pontja.
A Kis-Kárpátok vonulatát nyugati irányba, a cukorgyár kéményeit, meg az osztrák szélmalmokat – amit akkor még nem is nagyon tudtunk mire vélni. Este a bősi vízierőmű hullámaiban megcsillanó lámpák fényeit. Egyszóval az egész világot. Ezt a mi változó világunkat is. Mert a saját gyerekkorunk már sosem tér vissza, megragadt abban a téridőben, amiben a megszülettünk. De mindig van lehetőség a visszaemlékezésre. Egy alkalommal, amikor földrengés volt a közelben, összerezzentek a talpas poharak a vitrinben, megingott a szocis luszter és kilöttyent az akvárium vize…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Szerdahelyi mozaikok