FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége Hölgye Richárd, aki nemcsak a dunaszerdahelyi lelátó, de szűkebb régiónk nemzeti érzelmű közösségének egyik ismert személyisége. Ricsivel a drukkerek által is sűrűn látogatott Tilos sörbárban beszélgettünk szeretett klubunkkal való kapcsolatáról, valamint a DAC morális erejéről a felvidéki és egyetemes magyarság összetartozásának szempontjából.
Szervusz Richárd. Ahogy magadat jellemezted a bevezetőben, sokan inkább Fradi-drukkernek tartanak. Ugyanakkor a dunaszerdahelyi szerepvállalásod sem elhanyagolható tényező, kezdve azzal, hogy fiatalkorodban a klub igazolt labdarúgója voltál. Minden bizonnyal ezt nevezhetjük a DAC-cal való első kapcsolatodnak is?
Mondhatni könnyű dolgom volt, hiszen szüleimmel három hónapos koromban egy DAC-stadionhoz közeli lakótelepre, a Rózsaligetbe költöztünk. Ahol egyébként ezt követően még harminc évig éltem… Lépcsőházunktól a stadion két perc járásra volt, azt is hallottam az erkélyről, amikor hétköznap az edzéseken valamelyik játékosunk nagyobbat kiált. Így aztán nem nagyon lehetett más választásom, minthogy DAC-szurkoló legyek, s mint afféle gyerek, a klubban kezdjek el focizni. Ráadásul édesapámnak nagyon jó haverjai voltak abban az időben a DAC-stadion alkalmazottjai, nyugodjék Johancsik Ede bácsi, és a Gróf Vili bácsi.
Bizony kiskoromban az volt a szórakozásom, hogy apu oda hordott magával. Néztük a csapat edzését, lementünk az öltözőbe, szinte a stadionban szocializálódtam.
Mire hétéves lettem, már nem lehetett velem bírni. Onnantól kezdve a DAC felkészítőben fociztam.
Az első két évben az ún. cirkuszplaccon – így hívtuk a stadion mögötti füves területet, ahol a vásárokat is rendezték. Kicsit mások voltak a körülmények, mint napjainkban. Ha nagyon rossz idő volt, ráengedtek minket a salakpályára. Ez jelentette akkoriban az „akadémiát”. Majd tízévesen rangot kaptunk, és a serdülők között jogunk volt pályára lépni Sikabonyban, akár az edzéseken is. Érdekes, de ifista korunkban ismét a cirkuszplaccon folytak az edzéseink. Már a stadionban öltözhettünk át az A-csapat öltözője mellett, de hátul, a stadion mögött edzettünk. Sőt, háromszor játszhattam bajnoki mérkőzést a stadionban. Nem kell mondanom, mekkora élményt jelentett…
DAC-játékosként melyik volt a legmagasabb kategória, ahol pályára léphettél?
A „nagy-doraszt”, vagyis az idősebb ifjúsági korosztály. Huszonegy éves koromig voltam a DAC igazolt labdarúgója, közben a klub elintézte, hogy ne kelljen bevonulnom katonának. Civil szolgálatosként többedmagammal Csallóközkürtre kerültünk. Annyi dolgunk volt csupán, hogy focizzunk. Kerületi bajnokságot játszottunk két évig, viszont Kürtről sajnos már nem volt visszaút a DAC nagycsapatába. Mostani fejjel belegondolva, nem volt túl jó húzás a kürti „kiruccanás”, de fiatalon örültem, hogy nem kell elmennek katonának. Focizok és még zsoldot is kapok. Azután még DAC-játékosként, de már kölcsönben fociztam tovább, majd 21 évesen kivásároltam magam a klubból. Régen minden másképpen ment, Csóka Zoli bácsival és Šanta Imi bácsival lehetett egyezkedni. Megvásároltam az átigazolási jogomat, és ezzel könnyebb helyzetbe kerültem. A DAC már nem kérhetett pénzt értem, ha aláírtam valahová, az átigazolási összeg is az enyém volt a fizetésem mellett. Az, hogy a DAC-ban nevelkedtem, mindenütt óriási előnnyel bírt a helyiekkel szemben.
A legnagyobb élményem focistaként, hogy együtt játszhattam azokkal az egykori DAC játékosokkal, akik anno a példaképeim voltak – esetleg az edzőim lettek a járási bajnokságokban. Képzelt el, hogy egy öltözőben ülsz azzal az emberrel, akire gyerekkorodban Istenként néztél fel: Majoros Gyuri bácsi, Audi Gyuri bácsi, nyugodjék Tóth Laci bácsi is volt az edzőm. Focistaként az ellenfél csapatában nyugodjék Stano Lieskovský, akitől nem sokat lehetett tanulni, mert amit ő művelt a pályán, arra születni kell.
A mai napig az egyik legnagyobb legenda a szememben. Sokszor fogtam őt, de olyan labdabirtoklási technikával rendelkezett, hogy szinte sosem lehetett szabályosan szerelni. Stanoval jó baráti kapcsolatot ápoltunk, nagyon szerettem őt, lehetett vele bulizni. Sokat beszélgettünk, pl. olyat is elmesélt, hogy amikor a prágai Spartából a DAC-hoz került, a szerdahelyi klubon kívül bajnokságot mind a 15 csapatától volt ajánlata. Aki valaha is focizott vele vagy ellene, annak nem kétséges, mennyire igazat szólt. Amit ő művelt a pályán, az valami hihetetlen. Minden indításának „szeme volt”. Rajta kívül ellenfélként még találkoztam a pályán a Szaban Tibivel, Rosťo Prokoppal, Simon Gyuszival, Rudo Pavlíkkal, és a fiatalabb generációból további jó pár egykori DAC-ossal. Név szerint inkább nem említenék közülük senkit, nehogy valaki kimaradjon a felsorolásból. Egytől egyig a barátaim…
A pályáról térjünk át magára a lelátóra. Én 2008-ra határozottan emlékszem, de szerintem ezzel nagyon mellélőttem. Szóval?
A legelső, amire emlékszem az a bizonyos első meccsünk a föderális ligában, ’85-ben a Vítkovice ellen. Azt is tudom, hogy 0:0 lett. Volt egy kis sárga-kék rudas zászlóm, a kapu mögötti kanyarban álltunk apuval meg a haverjaival. Hatéves koromtól – hosszú éveken keresztül – minden hazai mérkőzésen kint voltam. Apu szerint már a második ligában is jártam vele, de akkor még nem érdekelt a dolog. Ott biciklizgettem a háromkerekű járgányommal a tribün előtt. Vítkovice, Bohemians, Zsolna… Érdekes, hogy az első 5-6 mérkőzést fel tudnám sorolni, pedig milyen kicsi voltam még. Mély nyomot hagytak bennem…
Hetedikes-nyolcadikos alapiskolásként a Rózsaligeti barátaimmal jártam ki, majd ’93-ban eljött egy másik szerelem is: a Fradi. Aput évekig szekáltam, hogy vigyen át Győrbe, egy ETO-Fradira. Végül összejött, Győrben láttam először élőben Simon Tibiéket.
Teljesen megfertőzött, beszippantott magával az a zöld-fehér közeg. Onnantól kezdve megosztotta a szívemet a DAC és a Fradi, még a DAC-ban fociztam, de már FTC-meccsekre is jártam.
’95-től minden szombaton vonatoztam a barátaimmal. Jól jött ki, mert pénteken estefelé volt a DAC-ban edzés, szombaton pedig elmentünk vonattal a Fradira. A DAC-cal rendszerint vasárnap játszottuk a bajnokikat. Ez így ment hétről-hétre…
2008-ban jött egy újabb változás, szinte mindenki életében, akinek valaha is jelentett valamit a DAC. Azokkal a barátokkal, akikkel a Fradira jártam, összejöttünk a szerdahelyi stadionban is. A DAC ismét első ligás lett, a Csallóközt hamar elárasztotta a focihangulat, mi is úgy éreztük, ott a helyünk. Azt vettük észre, hogy ehhez a mi 15-20 fős társaságunkhoz minden alkalommal csapódnak hozzá páran. Végül már simán megtöltöttünk idegenbeli meccsre egy 50 fős buszt is. Nagyon szép évek voltak. Szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat, olyannyira, hogy egy polgári társulást is létrehoztunk…
Természetesen nevezzük nevén: A Magyar Megmaradásért polgári társulásról van szó. Tudvalevő, hogy a dunaszerdahelyi stadion a felvidéki magyarság gyűjtőközege. Nemzeti érzelmekben sincs hiány, de enélkül a DAC nem lenne DAC.
Ki merem mondani, ha nincs a DAC, ezek az emberek talán sosem jönnek össze, nem ismerjük meg egymást. A polgári társulást dunaszerdahelyi központtal alapítottuk, de Somorján, a Mátyásföldön és a Garam-mentén is létrejött alszervezete. Egy év után már 150-160 tagunk volt, fő célkitűzésünk – a nevünkből kifolyólag is – megmaradni magyarnak. Nagyon sokrétű tevékenységet folytattunk, kulturális eseményeket szerveztünk, székely árvákat táboroztattunk. Ami talán a legfontosabb volt – a nemzeti esteken és a Kárpátia koncerteken kívül –, hogy komoly kampányt folytattunk a magyar iskolákért. Az iskolai beiratkozások előtt kultúrházakban szerveztünk akciókat. Amire pedig a legbüszkébbek lehetünk, s bízom benne, hogy öröké állni fog: a 2013-ban Dunaszerdahelyen felállított Kitelepítettek emlékműve. Szándékosan választottunk egy olyan helyet, ami közel van a stadionhoz. A polgármester úrral is egyeztettünk, akkor már ott volt közelben az ún. Életfa, melyet 2008-ban várpalotai barátaink ajándékoztak a városnak. Sajnos már nem működünk aktívan, de az az emlékmű maradandóan a kezünk nyoma marad…
Elmondhatom, hogy a polgári életben a vállalkozásom szintén köthető a magyarsághoz. Társaimmal együtt fesztiválokat rendezünk – pl. a Sörfesztet, ahol a Klikk Out partnerünk is –, koncerteket szervezünk. Továbbá Erdélybe utaztatok embereket.
Észrevettem, hogy amikor Erdélybe kezdtem el járni, kapuk nyíltak meg azáltal, hogy megtudták, dunaszerdahelyiek vagyunk. Rögtön a DAC-cal azonosítottak minket, és nagyon örültek nekünk, testvérként tekintettek ránk. Üzleti szempontból szintén pozitívan tekinthetek erre, gondolok itt a szállásadókra, éttermekre vagy az előadókra.
Hatalmas ereje van a dunaszerdahelyi közegnek, nem véletlenül mondják a Kárpát-medencében Dunaszerdahelyre, hogy egyfajta megtartó ereje van. A felvidéki magyarság bástyája, ahová még Erdélyből is eljönnek az emberek. Pedig Erdély a magyarság szempontjából ugyancsak kiemelkedő terület. Ott az utolsó faluban is találsz olyan sztorit, vagy egy templomot, aminek a történelméről órákat lehet beszélni – merthogy idegenvezető is vagyok. Amikor életemben először jártam a Székelyföldön, olyan érzés fogott el, mintha a magyar mennyországban járnék. Nem egy olyan esetről tudok, amikor a szülők hezitáltak, hogy magyar vagy szlovák iskolába adják a gyermeküket. Eljöttek Erdélybe, és nem volt kétséges, hogy a magyar iskolát választják.
Ugyanez visszafelé vetítve: tízből kilencen a DAC miatt jönnek el Szerdahelyre. Találkozunk odakint székely emberekkel, akik már a szerdahelyi élményeiket mesélik nekünk. Vagy egy barátjuk élménybeszámolóját, aki már járt valaha DAC-meccsen.
Bízom benne, hogy ez a vonal megmarad, a DAC és Dunaszerdahely városa a Kárpát-medencei magyarság zarándokhelye lesz a továbbiakban is.
Persze, szinte mindenki a Slovan elleni mérkőzésre kíváncsi. Tudjuk, hogy különleges esemény, ahol bizony mindig kapunk hideget-meleget a pozsonyi szurkolóktól. Megint csak egy tanulságos tapasztalat: gyermekeimet, Zselykét és Koppányt gyakran viszem magammal Pestre, a Fradira. Legutóbb a DAC–Slovanon szintén velem voltak, s azt hallva, ahogy a slovanisták szidják a magyarokat, mondják nekem: apu, inkább vigyél minket csak a Fradira, itt csúnyákat kiabálnak ránk, magyarokra…
Mi tapasztaltabb szurkolók sem bírjuk „megszokni”, de ha már a gyerekek is észreveszik…! Ezért is kéne végre valakinek érdemben foglalkoznia ezzel a „jelenséggel”. A labdarúgó szövetségnek, vagy valamelyik politikai szervezetnek talán? Köszönöm szépen a beszélgetést Richárd, természetesen úgy köszönök el, hogy: Hajrá, DAC! Hajrá, Fradi! Hajrá, magyarok!