FOTÓK: SZERZŐ, KÉPESLAPOK: SAJÁT GYŰJTEMÉNY
Szinte még pelenkás voltam, amikor elkezdődött a gigantikus monstrum és a hozzá tartozó al- és felvízcsatorna, illetve az eredetileg Dunakiliti elé megálmodott „Duna-tó”, vagyis a víztározó építése. A nagy folyam egykor még érintetlen környezetére, ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni. Ahogy az első hektár kivágott erdőre sem. A Duna-meder kotrásának kezdetére és a földgyaluk kilométeres munkájára, amint átrendezik a tájat – tényleg csak a korabeli leírások és folyóiratok, valamint a nagy öregek sztorizgatásaira támaszkodhatok. A nyolcvanas évek elején aztán a kaviccsal és cementtel bőségesen megpakolt vonatszerelvények nagy robajjal köszörüljék a síneket Bős irányába…
A nyolcadik emeleti balkonunkról pedig tiszta időben oly’ messzire elláttam, hogy kerékpárral a helyszínre érve, s onnét visszatekintve nemhogy a blokkunk, de még a város is parányinak látszott. Szerdahely itt-ott kikandikáló, a többi épület fölé ágaskodó kéményeivel, melyekből párat a bősi iparvágányhoz hasonlóan immár szintén csak a fényképeken keresgélhetek. Abban az időben naponta láttam olyan „csöcsös”, ciszternás vagonokat, melyek azóta talán csak a vasúttal foglalkozó internetes oldalakon köszönnek vissza rám, esetleg egy-egy utazásom során.
De térjünk vissza az előző fejezetben már teret kapott Hullám csárdához:
Az akkor kb. ötvenes éveiben járó, monterkát viselő, a kockás pargetingjét felkarjáig feltűrt, borostás tekintetű halászember mesélt nekem róla:
– …már apám idejében itt állt, nemcsak sört csapoltak benne. A környező tanyákról néha ide jártak bevásárolni az emberek a kikötőbe – akkor még a Jednotához tartozott, annak előtte pedig a gazda építette. Öreg pénzérméket szórt az alapba, hogy az építmény kiállja az árvizek próbáját.
Mert akié a föld, az a gazda, de a 2. világháborút követően szinte mindennek az állam, néha pedig a párt volt a gazdája. Még annak az erdei kastélynak is, innen nem messze Nagyvarjas-pusztán. Furcsa érzés valami olyasmiről írni, amit sosem láttál, de létezett, mert a régi térképeken nyomon követheted. Néha pedig a múlt élő őrei elejtenek pár mondatot róla az utókornak. Aztán eltekersz arra a drótszamaraddal, és rájössz, hogy amit keresel, az már vagy a víz alatt van, vagy a töltés takarja be. Akárcsak azt az utat, ami a Hullám csárdától vezetne a bősi külterületekről a faluba (bocsánat, már városba)… és ami egyenesen vinne, de eltűnik a semmibe.
Neked pedig balra kell térned, hogy az új műútra felkapaszkodva elérhesd az erőmű turbináinak magasságát.
Olyasmi ez, mint az elhagyatott, elfeledett vasútvonalak bejárása, ahol csupán az egykori dokumentumok adnak némi támpontot. De te, mert szörnyen izgalmasnak találod a témát, bandukolsz a földsáncon és a bevágásokban. Ha találsz zúzott követ, ami anno a felépítmény alapjául szolgált, már boldog vagy. Amennyiben rálelsz egy földön fekvő szelvénykőre, tiéd a világ. Elkezdesz olyan történeteket írni a „semmiről”, amiket valószínűleg csak kevesen olvasnak el, kizárólag a megszállottak. Aztán tudtommal az egykori bősi iparvágány mentén még a hídpillérek is állnak a csatornákban, és az úttestek aszfaltburkolatának keresztirányú kidudorodásai arra engednek következtetni, hogy a sínszálakat egy réteg aszfalttal takarták be, így azok fizikailag a mai napig is ott lapulnak. De mi van azokkal az autóutakkal, melyek egykor a falvakat kötötték össze – Felbárt Bodakkal, Keszölcést Vajkával, Bacsfát Doborgazzal? Mostanra az aszfaltburkolatot elsodorhatta a víz? Talán csak Szapig vitte hordalékként, vagy egészen a Fekete-tengerig?
A Tündérkert Dunaszaurusza a nyolcvanas évek közepére már felfalta az tervezett „életterén” lévő növényzetet, az ártéri erdőket és fenyveseket.
Emiatt kettévágta az utakat, hogy másutt újakat építtessen magának. Utakat, de vasutat is, ami szinte titokban épült fel, és mára ugyanolyan homály fedi nyomvonalát, a vele párhuzamosan haladó ipari úttal együtt. Az építkezés nem csupán az erőmű közvetlen környezetét rajzolta át, hanem sokkal többet annál. Egészen Szerdahelyig hatolt, miatta épült fel például a Bősi úti felüljáró, hogy a letekert mechanikus vasúti sorompó többé ne állhassa útját az Dunaszauruszhoz igyekvő, egyébként is akadozó gépezeteknek, szerkezeteknek, a nagy klasszikus Tatra és Liaz teherautók tucatjainak. Hellyel-közzel a zsíros termőtalajt megmentették, illetve áthelyezték. Jó pár fenyőcserje, valamint egyéb fafajta „költözött be” annak idején Szerdahelyre is…
Civil szolgálatom első évében egy alkalommal a csölösztői rehabilitációs központtól tartottunk hazafelé. Sofőrünk úgy gondolta, nem kell rohanni, a munka megvár: nézzük meg inkább, mi lett a legendás Körtvélyesből?
Széles víztározó fogadott minket, itt-ott néhány kis szigettel. A messze földön híres körtvélyesi Kormorán csárda a nyolcvanas évek közepéig csalogatta vendégeit, majd az étterem, valamint a hozzá tartozó vendéglátó egységek a bősi vízi erőmű miatt lebontásra kerültek. Mindössze egy évtized telt el. Régi szépségét mára csak korabeli fényképekről, folyóiratokból ismerhetjük. Körtvélyes a környékbeliek, főként a somorjaiak kedvelt kirándulóhelyének számított. Az igazi áttörést azonban a Jednota étterme, illetve üdülőkomplexuma jelentette. 1968-ban nyílt meg, magában foglalva tizenöt négyágyas faházat és öt hatágyas apartman jellegű szállást, valamint az étteremben való étkezés lehetőségét. Főként halspecialitásokat szolgáltak fel, ám az étterem táncos mulatságokkal is vonzotta a látogatókat. Nevét a Gútor melletti Kormorán-szigeten fészkelt vízimadárról, vagyis a kárókatonáról kapta.
Nagy terasszal büszkélkedett, ahova százéves fákat építettek be és betonoszlopokon állt, hogy az árvíz ne tudjon kárt tenni benne.
Körtvélyesen volt a Duna-mente első rekreációs központja, az ország egyik legszebb üdülőhelye. Tengerjáró hajók hozták a pozsonyi látogatókat, nemzetközi kenu – valamint motorcsónakversenyeket rendeztek itt. Természeti adottságai miatt a filmesek kedvenc helyévé vált… A nyolcvanas évek második fele jelentette körtvélyesi rekreációs központ végnapjait, a vendéglőt 1986. december 15-én zárták be – másnap már az addigra felépült csölösztői Hotel Kormoránban főzött ugyanaz a brigád. Az elbeszélésekből ugyanakkor kiviláglik, hogy hotel sosem tudta visszaadni ugyanazt a fílinget. Emlékét egy olajfestmény őrzi a falon…
A szerződéssel együtt a felek megállapodást kötöttek a Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer építése során történő kölcsönös segítségnyújtásról, valamint kötelezettséget vállaltak, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986 és 1990 között üzembe helyezik.
Az 1977. évi államközi szerződés megkötését követően – a mindkét országban jelentkező gazdasági nehézségek hatására – a két fél között kormányközi tárgyalások kezdődtek a közös beruházás jelentős időbeli elhalasztásáról, esetleges elhagyásáról. Szinte minden korabeli beszámoló azzal kezdődött, hogy mi várható, ha felépül. Mennyi villamos áramot fog termelni, milyen hatással lesz a hajózásra, a mezőgazdaságra és miképpen alakul a talajvíz szintje? A valamit valamiért elvét alkalmazva, optimistán tekintettek a jövőre, miközben a tündérkerti paradicsomot ledózerolták… (folytatjuk)