Bár gyakran írok emberi kapcsolatokról, sokkal nehezebb volt a szakításról verset írni, mint gondoltam. Hogyne, hiszen a témában rengeteg vers, dalszöveg született már, s nem szerettem volna azokkal a frázisokkal operálni, amelyeket mindannyian ismerünk (úgy szeretlek, gyere vissza, stb.). Álljon itt a „Végszó“ c. versem minden olyan, zátonyra futott kapcsolat mementójaként, amelyre évekkel később is, nehéz szívvel emlékszünk vissza.
Kovács Andrea: Végszó
Holnaptól nem vagy senkim,
holnaptól nem vagyok neked.
Fürkészve réved még utánam szemed,
de biztos lehetsz benne:
innen tényleg, nincs visszaút.
Megdöbbentő,
hogy ennyire tud bántani az,
aki korábban kizárólag boldogságot okozott.
Hiába bizonygattad, hogy kincsed vagyok,
lám: ugyanúgy vesztegettél el,
mint a korábbiak.
Rézgombokra cserélted
elképzelt vagyonod.
Két nehéz lélegzetvétel után mi marad?
Kifordítod a titkaidat, kirázod,
mint egy ócska, megporosodott kabátot.
Holnaptól talán megint a zűrzavar jön,
imbolygok a tömegben reszketeg,
Senki se vár.
Nincs végszó.
Nem oldoznak föl az istenek.