Otthonka és gombahaj, avagy gyerekdivat a kilencvenes évek elején | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Kedves milleniális kortársam, ki a huszonegyedik század fogyasztói paradicsomában (vagy épp poklában, felfogás kérdése, ugye) egy ruháktól roskadozó szekrény előtt nem tudod eldönteni, hogy mit is vegyél fel, holott a Vinteden már eladtad fillérekért a fél életed! Ülj le, főzz magadnak egy kávét, vedd elő a régi fotóalbumot, amelyben jómagad (és esetleges tesód) gyermekkori képeit mentették el az utókor számára szüleid. Figyeld meg, mibe öltöztettek, és micsoda frizurákat kerekítettek neked, meg ugyan hogy néz ki a nyomi szomszédgyerek, aki mindig átment hozzátok. Mit látsz? Ugye, jól szórakozol?
Fogadjunk, hogy az egy időszakból származó fotók nagy részén ugyanabban az egy-két szett hacukában feszítesz! Pár évtizede még nem csak hogy nem volt divat roskadásig televásárolni a gardróbot, hanem aligha is lehetett volna. Igaz, a nagyobb divatcégek már kapisgálták, hogy ha Ázsiába költöztetik az üzemeiket, az ottani olcsó munkaerőt kihasználva felpörgethetik a tömegtermelést és több ruhát adhatnak el olcsóbban. A kilencvenes évek elején már a fast fashion kifejezés is megszületett. Mégis, egyrészt ekkoriban még korántsem érte el a mai elképzelhetetlen méreteket a termelés, másrészt a Földnek csúfolt golyóbisnak ezen a frissen posztkommunistává vált felén még lassabban őröltek a kapitalizmus malmai.
Gyakorlatilag kétféle szerkónk volt: az elmaradhatatlan színes „otthonka”, amit addig nyűttünk, míg már a foltozás ellenére is menthetetlenül szétszálazódott, na meg az „ünneplős” ruha. Utóbbi egészen biztosan olyan anyagból készült, ami vagy csipkés nyomot hagyott kis ülepünkön, vagy szúrt, mint az istennyila, de prezentábilitásának okán ebben kellett fényképezkedni, szavalni, rokon szülinapján, esküvőn, ovis ballagáson feszíteni.
Farsangkor pedig nem voltak még előre gyártott szuperhősös, vagy hercegnős jelmezek a Temuról, hanem édesanyáink otthon ügyeskedtek össze maradék anyagból valami kreatívat. Így ijesztgethettünk ku klux klánt idézve fehér lepedőből varrt szellemhacukában, de az én anyukám varrt nekem függönyből báli ruhát is, amihez valamiért kaptam egy, a szivárvány minden színében pompázó göndör bohócparókát, és így utólag érthetetlen módon ez nagy sikert aratott az alapsulis maszkabálban.
Na, de a hajunk se volt semmi! Boldog-boldogtalannak, ha fiú, ha lány, a pályafutása során minimum egyszer vágattak gombafrizurát. Ez mindenkinek úgy emelte ki pufók arcát és elálló füleit, hogy azt öröm volt nézni. Ettől pedig már csak az angolul „mullet”-nak nevezett, elöl rövid, hátul hosszúra hagyott hajköltemény volt „előnyösebb”, az egekig tupírozott és keményre lakkozott, fészekhatást keltő fejtetőkről nem is beszélve.
Egy gyereket pedig két dolog bélyegezhetett meg, menthetetlenül kiközösítésre ítéltetve és kiszolgáltatva őt kortársai gúnyos megjegyzéseinek. Az egyik a szemüveg volt – semmiféle menő formájú, színes keretet nem lehetett kapni ugyanis, az egyenfazonú pápaszem pedig mindenkiből egyformán baglyot varázsolt. A másik ilyen pedig a fogszabályzó volt, amely felért egy halálos ítélettel – sokat elmond, hogy amúgy is kevéssé menő gyerekként inkább a görbe fogakat választottam, s ezekkel az így is maradtakkal mosolygok ma is. De sebaj.
S most? Két gyermekemet abba öltöztethetem, amibe csak akarom. Csinálhatok belőlük cuki kisállatot, a legújabb trendekhez szabott minifelnőttet, vagy a nyavalygásnak engedve megvehetem nekik az aktuális kedvenc mesefigura képével díszített akármicsodát, ami csak két-háromszor kerül annyiba, és feleannyi ideig néz ki valahogy, mint minden más. A lábukat pedig belebújtathatom a minden lépésnél villogó (neadjisten sípoló) barefoot csodába. Csak a pénztárcám győzze.
Az előző epizód:
Könyvmolylárvák, avagy mit olvasott egy milleniális gyerekkorában?
