Reklám
Borítókép: DAC 1904 – Fekete Nándor. Képek: a szerző, illetve Wikipédia (1)
Belépőjegyért álltam sorba előző nap, amikor a vendégek stábja belépett a Store-ba. Voltak vagy nyolcan-tízen, a kínálatot mustrálták. Látszólag elvarázsolta őket a helyiség szelleme, tekintetükből kiviláglott, hogy inspirációt gyűjtenek. Egyiküknél kamera és mikrofon, az elárusítónővel egyezkedik angolul: A Velež Mostartól vagyunk, egy kisfilmet készítenénk, ha szabad? – klubjuk címere ott virít a pólókon, nadrágokon, feleslegesnek tűnt bemutatkozni, de az illem ezt diktálta.
Végre sorra kerültem, lecsippantják az appot, mivel klubkártya már nincs, majd mondom, mennyit és hova: Oda a szélére igen, ott jó lesz! Amilyen morcosan kezdtem a szezont, úgy belelendültem. Első meccses gyerekeimmel a második felkészülésit, majd a harmadikat is abszolváltuk. Beérett a gyümölcs és nem esett messze a fájától. Talán nem is a foci hozott vissza, hanem az örökség átadása? Nem talán, biztos!
Közben megköszönöm a kedvességet, s továbbállok. Vagyis csak állnék, mivel leköt a „régi-új” DAC-mez dizájnja.
A csíkos minta, de a számozás különösképpen, bár a lelátóról kissé haloványnak hat. Nem tudom, mi van velem, olyan déjà vu-érzés kerít hatalmába. Meglehet, mégis el kellett volna kezdenem az új idény dokumentálását? Az újságcikkek kivágását, ragasztását? Több mint negyven esztendő után döntöttem úgy, hogy nem vezetem tovább a krónikát, de sok minden mást sem. Igazából nem is döntés volt ez, mindössze sodródtam az árral. A jövőben csak élvezném a focit, s jegyzetet is csupán akkor írok, ha valóban kedvem lelem benne. Márai Sándor gondolataival ez kb. így hangozna:
„Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.”
Másnap meccsnap! Az időhiány miatt ezúttal gyerekek nélkül. Apa ma tombolni fog!
Tizenkét óra szolgálat és áprilisra inkább jellemző szeszélyes időjárás után rögtön az Arénába sietek, ahol már kellő hőfokon a hangulat. Az UEFA Konferencia Liga 2. selejtezőkörében ellenfelünk, a mosztáriak anno klasszikus jugoszláv csapatnak számítottak, így ha engem kérdeztek, inkább őket adom, mint valami számomra nevenincs azeri vagy grúz csapatot.
A stadion öreg kapuján fekete zászló lobog! Nyugodj békében, Csicsó!
Elment egy szívbeli DAC-drukker. Sándor István, avagy ahogy mindenki ismerte őt, a „Csicsó”. A Sport utca legendás kocsmárosa, s talán mondhatom így: a barátom. Akinek édesapja, Sándor Géza már tinédzserkorában magára húzhatta felnőtt csapatunk mezét. Persze tudtam, hogy ő volt klubunk történetének első profi labdarúgója – miután a cseh Teplice elcsábította –, mégis mindig izgalommal hallgattam Csicsó történeteit a faterról. Annyira szerettem volna annak idején, hogy diktafon elé álljon, de folyton csak azt hangoztatta: Apuról írj valamit, Roberto, én nem vagyok annyira érdekes. Holott kevés embernek volt akkora baráti társasága, mint neki. Sőt, saját futballcsapatot is verbuvált, még védtem is ellenük egy-egy focitornán. Ezt talán sok hazai sem tudja, nemhogy a „híd őrzője”.
A híd őrzője, azé a hídé, amely Bosznia-Hercegovina egyik jelképe egyben.
Merthogy nemcsak a klub klasszikus, Mosztárt sem tegnap építették. Ott, ahol a csodás Öreg híd a Neretva folyó két partját köti össze, de egyben a város két etnikumát, a horvát és a bosnyák nemzetet is. 1567-ben oszmánok építették, ebben a formában állt egészen a 20. század végéig. 1993-ban a horvát-bosnyák háború során ugyanis horvát katonák felrobbantották a 30 méter támpillérek nélkül áthidaló kőhidat. Nemzetközi összefogás eredményeként épült újjá 2004-re, 2005 óta pedig a Világörökség része. Ezek után úgy gondolom, nem csoda, ha a város elnevezése magyarul a „híd őrzőjét” jelenti!?
Szolidan megtelt lelátók mellett hamarosan útjára indul a labda. Izzik a B-közép és gyönyörű élőképet mutat be. Szemben szépszámú, hangos vendég drukkersereg.
Igen, én is tudom, ez már nem az a DAC-tábor, mint anno. Sem számbelileg, sem hangerőben, de „kinek mit intézett a kormánya”, azt kapja. Sokszor megkapom: A te idődben más volt, Roberto! Viszont az az idő már elmúlt, eljártak felettünk az évek, miközben a vitrin üres maradt. Most annak kell örülni, amink van! És aki ennek a szurkolásnak nem örült, annak semmi sem lesz elég, csak szólok! A focinak úgysem lehet örülni.
Egy gondolat a büfék kiszolgálásáról is.
Szóval kedves DAC, szeretett klubom. Olyan kitikkadva érkeztem, mint Arany János Toldijának legelésző szöcskenyája, hát gondoltam, azonnal legurítok egy sört vagy kettőt. De tévedtem! Közel ötezer nézőt jelentett a hangosbemondó, mi lett volna, ha teltház van? A büfék előtt kígyózó sorok látványa eléggé lelohasztott, ahogy az egyesével csapolt söröké is. A B-szektor sarki csapszéke eleve zárva, az AP alatt sincs kiszolgálás. Átfutok a C-be, de a helyzet ugyanaz.
Akarjátok ti egyáltalán, hogy meccsre járjunk?
Klubunk történetének 34. európai kupamérkőzésén az első félidő vajmi keveset hozott. Robert Klauss vezetőedző ez első tétmérkőzésén 4-4-2-es hadrendben küldte harcba a srácokat. A vendégek hamisítatlan balkáni „favágó” focival rukkoltak elő, ahol, ha nincs labda, jó lesz a baba is. A félidő derekán Ouro kétszer is ígéretes helyzetből végezhetett el szabadrúgást, kísérletei azonban a sorfalba, illetve a kapu fölé szálltak. Akcióból szintúgy, a vendégek védekező falát képtelenség volt áttörni.
A félidő legnagyobb helyzete Ramadan előtt adódott, amikor kapásból célozta meg a kaput, de vendégek kapusa hárítani tudott.
Így aztán hiába a mezőnyfölényünk, gólnélküli döntetlennel vonultunk öltözőbe. Hogy végtére a lelátón is fölénybe kerültünk, azt az autóbusznyi komáromiaknak is köszönhettük, akik ezzel az Eperjes elleni osztályozón tanúsított szerdahelyi kiszállást viszonozták. Az egyenpólóba bújt KFC-hívek úgy vegyültek el közénk, miképpen a vörös vérsejt feladata az oxigén szállítása. Mi meg ugye amúgy is egy vérből valók vagyunk!
Cserék nélkül folytatódott a második játékrész, s a játék képe sem sokat változott.
Az 58. percben aztán büntetőhöz jutott a DAC. Hogy miért ítélte meg az osztrák játékvezető, azt a B-szektorból senki sem látta. Messze is volt, a nap is sütött, de senki sem bánta. Hazaérve az összefoglalóból aztán egyértelmű volt: a vendégek kapusa elvégezte a kirúgást, s ekkor a mosztári védő kezébe vette a labdát, hogy „ő is elvégezze”. Na, ez így kéz!
A tizenegyest Gagua kellő magabiztossággal értékesítette – 1:0!
De hiába rohamoztunk továbbra is, a második pontos találat nem és nem akart megszületni, pedig a vendégek nem egy acélos csapat. Minimális előnnyel utazunk tehát a visszavágóra, amit végül nem is Mosztárban, hanem Zenicán játszunk. A KL előtt azonban még Rózsahelyen, a Niké Ligában is jelenésünk van.
Bár a hármas sípszó után szólt a „Szép volt, fiúk!” rigmus, a DAC játékát csak magasfokú jóindulattal nevezhetjük annak.
Hazaérve a gyerekek kérdések tömkelegét zúdították rám: Hol voltál? Minket miért nem vittél magaddal? Legalább nyertünk? Nyertünk, de szerintem kevés lesz – válaszoltam. Mire ők: Hajrá, nyert a DAC! Legközelebb szólj, ha mész…
DAC 1904–VELEŽ MOSTAR 1:0 (0:0)
Gólszerző: Gagua (11 m)
DAC: Ivačič – Kapanadze, Blažek, Nemanič, Juklerod – Kabić (78. Gruber), Ouro (67. Diongue), Bationo, Ramadan (86. Sylla) – Gagua, Gueye (67. Trusa).