Második generációs vasutas vagyok, ami azt jelenti, hogy édesapám után én is lehúztam már egy emberöltőnyi időszakot a kötöttpályás tömegközlekedési eszközök világában. Mondhatnám úgy is, egy gyerekkori álom megvalósításának terve töltődik már huszonkettedik éve, s amit egy könnyed pillanatban jó bulinak gondolunk, az mögött bizony folyamatos tanulás, és a tudás szinten tartása bújik meg. Az egyik alap információ a vasúti hálózat szabványos nyomtávolsága, vagyis a sínpárnak egymástól mért távolsága milliméterben. Normál nyomvonalnál ez 1435 millimétert tesz ki, de emlékszem a kezdetek kezdetén az istennek sem bírtam fejben tartani.
Ekkor édesapám azzal az ötlettel állt elő, hogy könnyebben megy a dolog, ha így jegyzed meg fiam: „fél három után öt perccel”. Vagyis 14:35, és máris helyben voltunk. Végül is úgy tartják, nem kell mindenáron mindent tudnod, elég, ha azt tudod, hol keresd, amikor szükséged van rá. Aztán egy idő után az alap információk és az általános tudás már nem elégített ki, egyre többre vágytam, olyan dolgokra is, amik nem szokványosak. Aki keres, az talál. Például csak kevesen tudják, hogy a jelenleg ismert vasúti pályán kívül egykor létezett egy másik is a városban. Egy ló vontatta keskenyebb nyomvonalú, amely vasútállomástól húzódott északi irányba a keményítőgyárig.
A mai Ádor utcában kezdődött a Dukes – Hercog cég tulajdonában volt, és burgonya szállítására használták.
Akárhogy is számolom, a vasútállomás és a keményítőgyár közti távolság legalább két, de lehet három kilométer. Az Ádor utca másik végén, az Erzsébet térnél lépne ki, majd innen kanyarodna valószínűleg az egykori gyár területe felé (anno a régi Vermes-féle DAC-stadion mögötti területen). Dukes és Hercog keményítőgyára, nem más, mint a későbbi lekvár és szeszgyár, ismertebb nevén a Slovlik.
Ma is létező helyről beszélünk, nem úgy, mint az egykori Császári és Királyi Hadifogolytábor, melynek udvarán is áthaladt száz éve ez a kisvasút. Ennek kapuja a mai Ádor utca elején volt, éppen a vasútállomással szemben. A vasút pedig sok mindent „elbír”, utasokat szállít, árut továbbít, vagy éppen a hadifoglyokat. Csakúgy, mint a már említett kisvasút, ha a szükség úgy kívánta, a burgonyaszállításon kívül egyéb célokra is használták. Hogy mire, azt most inkább nem említeném…
1895-ben készült el a Dunaszerdahelyt Pozsonnyal összekötő vasúti pályaszakasz, amihez a Komárom felé tartó részt egy évvel később csatolták hozzá…
…vagyis városunk szerves részét képezte már akkor. Sőt, a tömegek mozgatására a legmegfelelőbb eszköznek bizonyult az 1. és a 2. világháború idejében, vagy amikor nem kívánatos, megbélyegzett lakosokat kellett kitelepíteni, deportálni a környékünkről. Sok ilyenről tudunk, amikor marhavagonokban, embertelen körülmények között indult a gőzös, melegben, vagy éppen fagyban. Először a város zsidó lakosságát a 2. világháború idején haláltáborokba, majd már békeidőben a magyarokat „mezőgazdasági munkára” vittek.
Jó és rossz időszakok váltották egymást azokban az időkben. A jólét és a nélkülözés egyaránt megihlette a népet:
Míg Beneš volt az apátok, volt ingetek gatyátok. Horthy lett az apátok, rongyos lett a gatyátok!
Aztán jöttek a vonatszerelvények… Talán pont fél három után öt perccel kapott szabad jelzést a masina, és vitte nagyapáinkat, dédapáinkat a messzi távolba. A város határában elhaladt egy másik hadifogolytábor maradványai mögött. Abból az időszakból csak azok maradtak itt, akiknek örök nyughelyévé vált a városszéli temető. Közben többször áthúzták az országhatárt is felettük, és elődeink feje felett. Vonatok jöttek és mentek, de a „magyar időkben” Úszoron túl már egy „másvilág” volt…
Szóval így jutottam el annak idején a közlekedési előírások tanulmányozása után, a dunaszerdahelyi vasúti pályaudvar történelméhez.
Az eredeti állomásépület a MÁV általi típustervek alapján épült, és gyakorlatilag a mostani helyén állt. Mellette Pozsony irányában egy már nem létező raktárépület, illetve rakodórámpa épült, ma itt van az a parkoló, ami mindig zsúfolásig telt kocsikkal. A parkolót két vágány „öleli át”, ahová rendszerint a személyvonatokat állítjuk félre éjszakára. Szemben a már említett Ádor utca bejárata, meg is álltam itt tolatás közben egy pillanatra, s ekkor jutott eszembe ez a történet. Gondoljanak csak bele, nem messze innen állt egy templom is, orosz hadifoglyok állították.
Egy díszes ortodox templom a mai Akácfa és Ádor utcák találkozásánál. A tornyán jellegzetes kereszttel, melynek legalsó, ferdén álló szára az igazság mérlegére és a megfeszített Jézus lábtámaszára is utal egyben.
Ez volna a Szent György templom és a sikabonyi Mindenszentek temploma után a harmadik Isten háza a városban, de nyomát sem találjuk napjainkban. Csak a hadifogolytemető emlékeztet régmúltra, a hely, ahol elterül annak idején már a városon kívülre esett a Rényi majorban.
Aki nem itt végezte be földi küldetését szintén vonaton hagyta el Dunaszerdahely városát. Nem is olyan régen visszaállították az eredeti állapotokat, legalább is az épület homlokzatán újra olvasható magyarul is: DUNASZERDAHELY! Múltkor fültanúja voltam, amint egy szlovák házaspár megpróbálta kibetűzni, elég jól ment nekik…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK