Vagy az őrület cirkusza? Nem! Egyik sem. Mint anya, felelősségem van. De ha nem lennék anya, akkor is az lenne. Jogomban áll valamit nem támogatni. Főleg, ha gyermekkoromban nekem is fájt igába fogott cirkuszi állatot látni.
A „befogott” és nem megfelelően tartott lovak látványa is olyannyira kiborít, hogy a mai napig sírógörcs kerülget.
Valami oknál fogva még mindig azt hiszem, hogy a lovak szent állatok és látják a gondolataimat. Talán ezért is ők azok, akiket a legjobban sajnálok.
Amikor ez a vallomás írás kikerül a weboldalra, én már készülök tüntetni Dunaszerdahelyen a cirkuszi állatok védelméért.
Biztosan nem vagyok egyedül, ha azt mondom, a mi életünknek nem része a cirkusz. Sem felszólításból, sem kötelességből nem fogom elvinni a gyermekem. „Mer’ miér’ ne?! Nehogy már az enyém maradjon ki!” Bár ki tudja, ha nagyobb lesz nálam, és már képes lesz önálló felelősséget vállalni, elindulhat a maga útján, és megnézhet egy cirkuszi előadást – ha egyáltalán léteznek még akkor. Legalább ő is látja majd.
Nem csak az emberen, hanem az állatokon is látni, ha nem jó nekik. Azt hiszem, hogy aki egy picikével érzékenyebb rájuk, egyértelműen képes ezt látni. Süt belőlük a „nagyon nem jó nekem itt és most” érzés. Soha többé nem akarok ilyet átélni. Nem bocsátanám meg azt sem, ha ilyen gyerekként történne a fiammal. Szenvedő állatot látni és érezni a metsző tehetetlenséget az egyik legnagyobb fájdalmam és félelmem is egyben.
Innen is bocs még egyszer azoktól az ismerőseimtől, akik próbálnak tenni és megosztják a szerencsétlenül járt kisállatok sorsát, ugyanis többnyire letiltottam őket.
A tényleges sírásos rohamaimat, amiket egy-egy ilyen bejegyzés után kaptam, nem voltam már képes kezelni. Az elkerülés sem túl jó taktika, tudom, a „nem tudomásul venni, ami a világban zajlik” póz. De én most itt tartok.
Ezért megyek ki tüntetni én is, és ezért fogok kiállni a többiekkel együtt. Nem akarom, hogy így fájjon többé!