Lassan, de biztosan akklimatizálódtunk Asztrahánban, a Kaszpi-tenger menti alföldön, a Volga folyó deltájának szigetén. A rengeteg nemzetiségből összetevődő szovjet hadseregben szolgálatot teljesítő katonák hasonlóak voltak, mint mi. Néha jókedvűen mosolyogtak, volt, hogy komoran méregettek bennünket, és a teljes közöny sem volt ritka. Sokat nem voltunk velük kapcsolatban, mivel mindenkinek megvolt a saját elfoglaltsága, de azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy keményebb volt a kiképzés nekik, mint az akkori csehszlovákoknak.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/szeptemberi számában.
Hogy milyen is volt az akkori orosz katonaság, arról van egy apró történetem. Egyik délután mi,idősebb katonák múlattuk az időt, amikor hangos perpatvarra lettünk figyelmesek az egyik szálláshely előtt, ahol csak kínai szemű katonák voltak. Kis idő múlva meg is jelent a kaszárnyában szolgálatot teljesítő katonai rendőrség, amire minden elcsendesedett. A „tányérsapkás” lehívatta az épület elé a rendbontókat, akik vigyázzban állva mondták el a történteket.
A tiszt gondolkodás nélkül kihúzta a nadrágjából a derékszíjat, és a csatos felével ott ütötte a két kiskatonát, ahol érte. Mindkettőt vérző fejjel hagyták a helyszínen.
Már csak pár nap maradt az éleslövészetig, mikor megérkeztek a liptószentmiklósi (szlovákul: Liptovský Mikuláš) katonai főiskola végzős diákjai. Kiderült, előttünk fognak felengedni keresztbe két rakétát – ami azt jelentette, hogy önmagukat fogják megsemmisíteni – mellesleg akkor állítólag 3,5 millió korona volt egy légvédelmi rakéta. A komplexum akkorra már működőképes volt, és várta a rendeltetését.
Eljött a nagy nap, mindenki elfoglalta a helyét. Mi hárman, operátorok (ORS-ok, operátor ručného sledovanie) – Maglódi Norbi, a cseh srác, akinek a neve azóta sem ugrott be és jómagam teljes nyugalommal vártuk, amire felkészítettek bennünket. Amikor Wolf kapitány és két magasrangú orosz tiszt bejött a kabinba, megdermedt a levegő.
Elkezdődött…
Valahol 120 kilométerre észlelték a robotrepülőt, ami egy betonnal beöntött repülőgépmodell volt és közel 650 km/h-val repült.
Cieľ na prílete! – dörrent Wolf hangja, és ettől a perctől kezdve mindenki nagyon koncentrált.
Megpróbálom úgy leírni, ahogy akkor, ott a kabinban történt.
Amikor a radarok befogták a repülőt, először is nekünk, a három operátornak meg kellett keresni azt a légtérben. Ez egy kis képernyőn történt, ahol csak egy apró jel volt, amit a repülő visszavert. Amint befogtuk a jelet – ez pár másodpercig tartott – azonnal magasságot, távolságot és a berepülés szögét kellett jelenteni. A berepülés szögét én jelentettem és a legnagyobb antenna mérte.
A cél közeledett. A kézi követést automata követésre váltottuk. Már csak 68 kilométer, mikor kilőttük az első rakétát, azonnal utána még kettőt. A kabin, amiben ültünk, úgy beremegett, mintha egy szőnyegbombázást éltünk volna át.
Cieľ je stratený! – ordítottam, mert velünk együtt az antenna annyira beremegett, hogy elvesztette a jelet.
Ručné sledovanie! – azonnal kézi vezérlésre váltottam és kerestem a célt, de ekkor már Wolf és a két orosz mögöttem állt.
Čo robíš ty kokot! – ordította Wolf a fejem fölött, de az orosz rászólt, miközben látta, hogy szépen befogtam a jelet és kézi vezérléssel vezettem 3 darab 11 méteres rakétát a cél felé.
Ez nagyon rövid ideig tartott, de csak azt hallottam, „Cieľ je zničený”, miközben Wolf hátba vágott és azt mondta:
Maďar, urobil si to!