Lehet, csak én vagyok néha ilyen szentimentális, de azt hiszem, sokunknak a karácsony az emlékezés ünnepe is. Az ünnepek közeledtével egyre többet gondolunk gyermekkorunk karácsonyaira, azokra, akikkel együtt töltöttük és már nem lehetnek közöttünk, akik helyét mi foglaltuk el az idő múlásával.
Gyermekként kevésbé tudatosítottam azt, milyen szerencsés vagyok, hogy megadatik a szeretteim körében eltölteni a szentestét. Természetesnek vettem.
Aztán később, kamasz és felnőtt fejjel ráébredtem, hogy vannak, akiknek egy idegen ember jóindulatából lesz szebb a karácsonya. Olyan emberekétől, akik időt, munkát nem sajnálva azon dolgoznak, hogy másoknak varázsoljanak kicsit meghittebb karácsonyt.
…hogy valamiben hasonlítson az ünnep arra, amilyennek lennie kellene minden ember számára a földkerekségen.
Sajnos lehetetlen ábrándokat kergetek.
Engem leginkább azoknak a gyermekeknek a sorsa keserít el, akik gyermekotthonban kénytelenek eltölteni a karácsonyt, és azon nevelők előtt emelem a kalapom, akik mindent megtesznek azért, hogy szebbé tegyék számukra az ünnepet.
Van szerencsém ismerni olyan embereket, akik otthonban töltötték a gyermekkorukat, és mára már családos emberek. Nem kérdés számomra, hogy a gyermekkor nem kis mértékben nyomja rá a bélyegét az életünkre, és sokan nem tudják levetkezni az akkori megrázkódtatásokat.
Sokuknak sikerül, ám sokuknak nem.
Ezzel a pár sorral csak azt az elmélkedésemet szerettem volna kifejezni, hogy minden tiszteletem azoké, akik olyan emberek, gyermekek karácsonyát igyekeznek szebbé tenni, akiknek a sors ezt nem adta meg.