Igaz történet alapján! A családban mindannyian be vagyunk oltva, felelősségteljes gondolkozásunk ezt diktálta nekünk. Ez most nem a reklám helye, de külső tényezők miatt sem lett volna szerencsés a szkeptikus hozzáállás. Szóval megtettük, amit „megkövetelt a „haza” és a józan ész. Nem bagatellizálni akarok, de létezik más is, nem csak a covid: az alábbiakban leírt ironikus történetek csupán helyzetjelentések, amolyan görbe tükör, társadalmi berögződésekkel.
A sztori gyerekkoromban kezdődik, már akkor megvolt a magamhoz való eszem, szüleim, nagyszüleim nyugodtan bízhattak rám feladatokat. Sosem voltam elveszett ember, mégha olykor elvesztegetett időnek fogtam fel mindazt, ami a „játékidőm” rovására ment. Ma már tudom, az ifjúkori éles helyzetek tettek elég éretté ahhoz, hogy felnőttként ne riadjak meg a gondoktól, telesírva első adandó alkalommal a zsebkendőmet.
A covid esetében láthattuk, hogy az egészségügy fejlődőképes, más helyeken viszont évtizedes stagnálással találkozhatunk.
Pár évtizeddel ezelőtt, még a kézzel írott látleletek korában, amikor nemhogy számítógép, de írógép is csak elvétve volt a rendelőkben, nagyanyám szakorvosi ellátásra szorult. Beteges asszony volt, mindenféle kórság kínozta szegényt. Voltak helyek, ahova bevett szokás szerint ildomos volt időben érkezni. A doktornő szaktudását messze földön dicsérték, emberi jellemét mi sem bizonyítja jobban, hogy egy-egy látogatás alkalmával az egész család felől érdeklődött.
S mert „addig járt a korsó a kútra”, pár év múlva a magam bajával szintén nála kötöttem ki. Nem darabszámnak vette a betegeket, neki a gyógyítás életre szóló küldetés volt. Biztos vagyok benne, hogy ma is léteznek ilyen orvosok. Talán éppen ezért, vagy mert a fél járást ő látta el, napi szinten tömve volt a váróterem. Kora reggel megálltam sorszámért, hat óra tájékán besorakozva általában a 3-4. helyre sikerült bejuttatnom a nagyit.
A nővérke csak később érkezett, kiosztotta a sorszámokat, aztán futás haza.
Már gyerekkoromban tudtam, mily’ szerencsés vagyok, hogy Dunaszerdahelyre hozott a gólya, mert aki faluról érkezett, az bizony kénytelen volt a váróteremben maradni és kivárni, amíg sorra kerül. Teltek az évek, szüleim is olyan sorsa jutottak, hogy itt fájt, ott fájt nekik, az élet megismételte magát. Kora reggel futás sorszámért, emlékszem, apám egyik szakorvosánál az udvaron kellett várakozni, tél volt, sötét és szakadt a hó. De kivártam, türelmes gyerek vagyok, olyan, mint az elefánt, sokat kibír, de semmit sem felejt. Gyakorta ismétlődtek az alkalmak, azt vettem észre, hogy egyre több ember jár orvoshoz. Már nem volt elég hatra menni, attól tartottam, nem jut sorszám.
Talán ez is olyan dolog, mint a hálapénz, valamilyen szinten maguk az emberek tehetnek a sorsukról.
Mi lenne, ha mindannyian csak a nővérke érkezéséhez igazítanánk a dolgunkat, és csak akkor jönnénk, amikor ő – gondoltam. De mindenki be akart jutni aznap az akut bajával, és nem azon lamentált, miért ilyen a rendszer, a kezelésektől várta a gyógyulását, vagy legalábbis annak szinten tartását. Ide sosem „kellett” borítékot vinnem, de hallottam esetekről, ki melyik orvosnak, mennyit dugott zsebbe. A falusiak csibéket, meg fél disznókat vittek, mintha nem is orvoshoz mennének, hanem valamiféle javasasszonyhoz, aki főzetet kotyvaszt, kenőcsöt kever a titkos helységében. Mintha nem is a gyógyításra esküdött volna fel, és pénzen egészséget is lehetne venni, akár egy szép autót a szalonban.
Elnéztem a sok idős embert, meggörbülve, jajgatva, talán a csodára várva. Nyilván az ember nem gép, nem lehet alkatrészenként újra összerakni, bárcsak lehetne!
Néha csak az ima segít rajtunk, néha már az sem, hányukat eltemettünk már, mire elértünk a mába. Úgy véltem, ebben a modern világban legalább valami változott, némileg javult a helyzet, de tévedtem.
Szóval úgy adódott, hogy az egyik hozzátartozómnak a napokban megint sorszám kellett. Főhősünk, a doktornő már régen szögre akasztotta a fehér köpenyét, csak a hely ugyanaz. Gondoltam ötkor elég lesz elindulnom, először kipuhatolom, hol lehet egyáltalán kora reggel bejutni a kórházba ebben a járványmizériában. Fekete volt a hajnal, itt is ember, ott is ember, mi lesz ebből, remélem nem mindenki oda vár, ahova én!? Negyed négykor érkeztem – szólalt meg az egyikük, miközben végigvizslattam az asszonyt, vajon hova rejtette a sátrát, amiben eleddig meghúzta magát? Persze szóba elegyedtünk, megtudtam azt is, amit nem akartam: mellszonográfiája is lesz, jövő év februárjában, merthogy találtak „valamit”.
Végül is a nyolcas sorszámot kaptam, páran bepróbálkoztak előzködni, de el lettek küldve, s mivel a doki csak tíz pácienst fogad egy nap, mehettek a sóhivatalba.
Volna egy másik lehetőség, ott időpontot osztanak, ám kéthetes a várólista. Azt gondoltam, a mai világban picit előbbre tartunk, de sajnos rá kellett ébrednem, hogy ez még rosszabb, mint a nagyi idején. Pedig anno tényleg kézzel írtak mindent, nem volt CT sem, max. röntgen, meg a piócás ember. Várni, várni, várakozni, hogy aztán egy másik specialistához újabb három hét múlva kerüljön be az ember, s mire csitulna a fájdalma, talán pszichiáter segítségét is igénybe kell vennie.
Aztán ha ne adj’ Isten beüt a korona, minden storno. Félreértés ne essék, nem az orvosokat hibáztatom emiatt, a rendszerrel van a gond. Naponta olvasni orvoshiányról, alacsony bérezésről, a covid meg ismét kopogtat… Odafent mindeközben valakik degeszre tömik a zsebüket a mi kárunkra. Vannak ágazatok, melyeket egyszerűen meg kéne fizetni, nem spórolni, nem a politikusok zsebét tömni, hanem azokét, akik naponta bizonyítanak! Orvosok, nővérek, ápolók, tűzoltók, rendőrök…
Igazságtalan és emberhez méltatlan helyzetek, regisztrálj, várakozz, oltakozz, mert ha nem, tesztelhetsz kétnaponta. Közben meg a falra mászol a fájdalomtól!
Szándékosan nem írtam neveket, sem szakterületet. Úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek volna ehhez hasonló sztorija. Mert hát idegbajt kapsz, mi lehet az a „valami”, amit találtak, és nem lesz-e késő, mire odakerülsz, hogy megnézzék? Emlékeznek még arra a „covidos” filmre, amiben a páciens könyörög az orvosnak, hogy: doktor úr, még nem akarok meghalni?! Ki akarna? Tudják mit kérdezett a doki a hozzátartozómtól? Maga szerint mitől alakult ki ez a fájdalom, milyen fájdalomcsillapító lenne hatásos? Úgy látszik, mire az ember kivárja, hogy bejusson a szakorvoshoz, diplomát is kell, hogy szerezzen?! Vagy vegyen egyet gátlástalanul, ahogy a „fejesek” teszik, a képünkbe röhögve?