Ez év január 11-én egy emlékművet helyeztek el a dunaszerdahelyi Üzleti és Tájékoztatási Központ(ismertebb nevén a Perfects, vagy a „pártház”) épületének tetején. Az egyedi tervezésű, forgó mechanizmus az azóta felszámolt, de egykor méltán híres dunaszerdahelyi cukorgyárnak állít emléket. Első kampánya 1969-ben csak 31 napig tartott, az utolsónak 2006. december 14-én lett vége. A két esemény között 37 esztendő telt el, és megszámlálhatatlan tonna „fehér arany” került ki a gyártószalagon. Napjainkra a cukorgyárból nem sok maradt, területe parlagon hever, csupán a porta és a mellette lévő adminisztrációs épület áll a múlt őreként elhagyatottan. A cukorgyár általam ismert részletesebb történetével egyébként egy korábbi írásomban már foglalkoztam.
Maga az emlékmű két időszakot képvisel, és a cukorgyár két egymást követő emblémáiból áll. Mindkét embléma – divatosan szólva logó – eredeti, hiszen anno a cukorgyár földszintes portája feletti konstrukción fogadta a dolgozókat, illetve a látogatókat. A komótosan forgó mechanizmus két oldalt téglalap alakú táblát tartalmaz: egyik felén a korábbi Juhocukor elnevezés feliratának torzója „olvasható”, míg annak fonákján a Juhocukor többségi részvényeit felvásárló külföldi befektető Eastern Sugar cégtáblája látható.
Anno a gyár új cégtábláját gyakorlatilag a régi elé helyezték, így maradhatott fent mindkettő az utókornak.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy kellenek-e szobrok és emlékművek. Gyakran hangzik el a város lakosainak szájából, hogy inkább másra, valami hasznosabbra költhették volna azt a pénzt, amibe egyik vagy másik alkotás került. Úgy gondolom, hogy az emlékművek kétségtelenül hozzátartoznak egy közösség életteréhez, például egy rendezett park központi motívumaként. Az emlékművek feladata, ahogy az elnevezésből is kiviláglik maga az emlékezés. Valószínűleg az egykori dunaszerdahelyi cukorgyárra, mint egy kultikus helyre, gigantikus objektumra tekint a város, illetve a régió lakossága. Egy gyárra, ami egykor emberek százainak adott munkát és a maga nemében a legnagyobb és legmodernebb volt nem csupán az országban, de Közép-Európában is. Bár szomorú sorsra jutott, a szépre és a jóra meleg szívvel emlékezhetünk, nosztalgiával tekinthetünk.
Az installáció a dunaszerdahelyi születésű Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész munkája. Dunaszerdahely városa és az alkotó között 10 évre szól az emlékmű elhelyezéséről és annak karbantartásáról szóló megállapodás.
Jómagam úgyszintén a szívemen viselem a dunaszerdahelyi cukorgyár sorsát, de valószínűleg nem ragadtam volna billentyűzetet kizárólag csak az emlékmű miatt. Ami megihletett az az emlékmű elhelyezésének módja, illetve környezete. Történt ugyanis, hogy az egykor szintén méltán híres – 1960-ban épült – Duna Szállóval (ma DAC BONBON) szemben lett felállítva, ezáltal képletesen szólva találkozott egymással a város két történelmi helyeszíne.
Ez a jelképes „randevú” szolgáltatta az ötletet erre a jegyzetre, amolyan lélekmelegítő gyanánt. Nyilván lenne más „értelmesebb” téma is, ám elsétálva a „hotel és a pártépület” közt az Erzsébet téren, nosztalgikus hangulat fogott el.
Arra gondoltam, hogy gyerekkoromban éppen a cukorgyárban előállított kockacukor édesítette a hotel vendégeinek kávéját, teáját.
Az egyszerű kocka alakú, vagy az egyedi, a francia kártya színeit formázó különlegesség. A kávé és a porcukorral hintett sütemény mellé gyakorta élőzenét is szolgáltatott a teraszon a DAC snájdig cimborája – ahogy a Duna Szállót jellemeztem egy korábbi szösszenetemben. Bárhogy is alakultak az elmúlt évtizedek, kétségtelen, hogy a város Bonbonjának szerencsésebb sors jutott, mint a dunaszerdahelyi cukorgyárnak. Most pedig, amolyan tetemrehívásként „szemezhet” a fehér arany egykori otthonával. Egy pillanatra tekintsd fel vándor, ha arra jársz és látni fogod, hogy be van pörögve tőle…