FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Egy kedves anyaországi barátom rendszeresen összegyűjti nekem a Nemzeti Sport azon példányait, melyekben DAC-os tartalmak vannak. Ezeket a cikkeket egytől egyig mai riportalanyunk, a somorjai Duducz Tibor írja. DAC-szurkoló, aki egyben újságíró is, vagy egy újságíró, aki történetesen a DAC-nak szurkol? – a beszélgetésből kiderül.
A bevezetőben utaltam a Nemzeti Sport-beli tevékenységedre, úgy gondolom, ezzel elértél egy bizonyos szintet. Hogy alakult az újságírói karriered?
Gyermekkori álmom volt, hogy egyszer majd sportriporter, sportújságíró legyek, de a szüleim nem rajongtak az ötletemért. Szakmát kellett tanulnom, így kerültem el a komáromi Gépipari középiskolába, viszont a pozsonyi főiskola elvégzése után már rögvest leraktam a ceruzát és a rajzdeszkát. Vártam, kivártam… ’93 őszén kaptam ugyan egy munkaajánlatot, akkor került össze a DAC a Salzburggal az UEFA kupában – a visszavágó pedig hétköznapra esett. Én meccsre szerettem volna menni, de mivel megtudtam, hogy a munkahelyről nem engednének el, inkább nem is éltem a lehetőséggel.
Abban az időben indult be a sportfogadás az országban, egy volt főiskolás csoporttársam felvetette, hogy csináljunk egy tippelőknek szóló magazint. Először a Bonita hetilapban négy oldalon, ezt követte ’94-ben a Tipex, majd később a Profík, melyet a Terno – a mai Fortuna – irodáján keresztül árultuk. Internet még nem volt, műholdas televíziókból gyűjtöttük az anyagot, Bécsbe jártunk át újságokért. Gyerekcipőben járt még minden, mi hordtuk szét a lapot, fizetést nem kaptunk érte, viszont befutottunk a piacra. ’95-ben leszerződtünk a Terno-hoz. Úgy éreztem, nem szeretnék kizárólag csak ezzel foglalkozni, igyekeztem nyitni a szlovákiai újságíró-társadalom irányába.
Megismerkedtünk, focimeccseket szerveztünk, a szlovákiai magyar újságírók csapatával pedig jártuk a falvakat. ’98-ban Szlovákia egy selejtezőcsoportba került a magyarokkal, ekkor ismerkedtem össze a magyar kollégákkal, köztük a Nemzeti Sport rovatvezetőjével, Vincze Andrással. Ha valami kellett, hívtak, de egyelőre semmi konkrét együttműködés nem alakult ki köztünk. Közben megkerestek a Pátria rádiótól, álnéven írogattam az Új Szóba… Az akkor induló Markíza televíziónál szerkesztettük a teletext sport részét. Sokáig nem volt konkurensünk az országban, mivel az elsők között voltunk, akik rájöttek, hogy létezik egy olyan dolog, amit úgy hívnak: internet. Utazgattam, mérkőzésekről tudósítottam…
Ahogy haladunk az időben: dolgoztam többek közt a Nový Čas-nál, alapító tagja vagyok a Plus jeden deň napilapnak. A „Pluskánál” voltam, amikor anno az Antal-éra alatt kirobbant a szerdahelyi bundabotrány – idővel azonban rájöttem, hogy a bulvár nem az én világom, próbáltam leírni az igazságot, viszont ebben a közegben inkább a „kiszínezett” sztori az, ami eladható.
Nem mellesleg, ki is zártak a DAC-stadionból… Somorján azáltal, hogy városi képviselő vagyok, a sportbizottság elnöke lettem, illetve a somorjai sportmédia is alám tartozik…
Mindvégig megvolt a kontakt a Nemzeti Sporttal, Vajda Gyuri egy DAC-meccs előtt felvetette, hogy szükségük lenne állandó tudósítókra a határon túli magyar területekről, így a Felvidékről is. 2018-ban végül felhívott Szöllősi Gyuri, az NS főszerkesztője, felvázolta a részleteket és megegyeztünk. A felvidéki tudósító címszó alatt egyébként azt értsd, hogy gyakorlatilag a tartalom 90-95%-a a DAC-ról szól. Először nem tudtam, hogy fogom tudni összeegyeztetni a munkáimat, de kell-e jobb párosítás annál, mint mikor az ember arról ír, ami a szívügye?! A Nemzeti Sport pedig mégiscsak a Nemzeti Sport, a mai napig türelmetlenül várom a meccseket, és hozzájuk alakítom a szolgálataimat…
Ahogy említetted, könnyű arról írni, ami egyébként is szívügyed. Mikor lett a szívügyed a DAC?
Emlékszem az első mérkőzésre – ’82 tavaszára – a Dinamo Kijev játszott Dunaszerdahelyen, akkor még a fatribünös stadionban. Attól a pillanattól kezdve mondhatni, a DAC az életem. Elkezdődött a harc az 1. ligába kerülésért, eljöttem busszal, stoppal, vagy elhoztak kocsival. Pozsonyba is eljártam, a Ligetfalu ellen hatalmas derbiket játszottunk. Aztán jött a Föderális Liga, az első mérkőzés, a Vítkovice elleni 0:0. Eleinte még a lelátó szélén álltam.
Megmondom őszintén, úgy gondoltam, hogy nem lehet csak úgy a B-középbe menni, azt ki kell érdemelni. Ha jól emlékszem, a Bellinzona elleni Intertotó-kupamérkőzésen végül mégis odakeveredtem valahogy, és attól a perctől kezdve ki sem tudtak volna robbantani a kemény magból. Nyugodjék édesapám buszsofőr volt, a Pozsony–Bécs viszonylaton ingázott. Egy alkalommal hozott haza petárdákat. Nálunk szinte ismeretlen dolog volt még, és persze hol próbálja ki az ember, ha nem a stadionban?!
A komáromi középsulis évek alatt, ha kellett, elkéredzkedtem, majd meccs után vissza Komáromba. Prágába jártunk, Sparta, Dukla… sosem felejtem el, amikor szétvált az ország, és az utolsó fordulóban České Budějovicén játszott a DAC. Éjjel utaztunk az unokatestvéremmel, ketten voltunk DAC-drukkerek, a Mentel kapuja mögött. Visszafelé bekéredzkedtünk a csapat autóbuszába. Tejfalusi volt a buszsofőr, a Nagy Tibi:
– Tibi bá’, elvinnének haza?
– Kérdezd meg az edzőt fiam – Radolský volt az edző:
– Persze, persze, köszönjük, hogy eljöttetek, keressetek helyet magatoknak…
A hátsó „ötös” előtti kettes széken találtunk helyet, az „ötösben” ültek a nagy ászok: Simon Gyuszi, Diňa, Mikuš… – a mennyben éreztem magam. Elindultunk, mit tudtam én, hogy Ausztrián keresztül a legegyszerűbb hazajönni!? Futok előre:
– Tibi bá’, merre megyünk?
– Ausztrián keresztül!
– De nincs nálam útlevél!
– Tudod mit, legfeljebb otthagyunk a határon, ha megállítanak… – hálistennek nem kellett megállnunk, hazajutottunk…
Rengeteg ilyen sztorit tudnék mondani, emlékszem például az első Slovan elleni mérkőzésünkre Pozsonyban.
Jöttek volna provokálni a hazai drukkerek, de annyian voltunk, hogy egyszerűen elfutottak… Volt, hogy mi futottunk, három kilométerre parkoltunk le a stadiontól, mert divatba jött az autórongálás, egy-kettő kipécézték maguknak a „DS” rendszámot…
Sosem voltam az a túlzottan kemény szurkoló, fanatikusnak tartom magam, de ha nem volt muszáj, inkább nem keveredtem konfliktusba. Viszont szlovák közegben – sem az iskolában, sem másutt – nem rejtettem véka alá, hogy DAC-drukker vagyok, azt sem, hogy magyar! – nem volt ebből gondom soha.
Még zöldfülű újságíróként, a kollégák talán heccből, Zsolnára küldtek meccsre. Akkor még Slota volt ott a „valaki”, az elnök, Antošík pedig a tulajdonos. Odaáll fölém és magyarul köszön:
– Jó napot kívánok! – meglepődtem, hogy Zsolnán magyar szót hallok. Ugye tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte…
– Hogyne tudnám – válaszoltam neki, mire ő:
– Én is tudom, ki maga, azt is, hogy magyar. Volna egy kérésem, megengedi, hogy mindig mikor találkozunk, magyarul beszélgessünk? Tudja, nem használom a családban a magyar nyelvet és legalább, amikor együtt vagyunk, beszélhetek én is magyarul!
Mit mondhatna erre az ember: természetesen! A mai napig jó barátságban vagyunk. Rendszeresen mehettem a zsolnaiakkal tudósítani a mérkőzésekről, a BL-ben is. Néha fizetnem sem kellett az útért – kevés klubnál van így. Nem kis tétel lenne, ha összeszámolnám mindazt, amit saját zsebből oldottam, csak mert szeretem a munkámat. Természetesen a java részét a szerkesztőség fizette, nem egy Európa-és világbajnokságon voltam viszont, amit én álltam.
A munkád miatt átkerültél a B-középből az újságírói szektorba, vagy ha úgy tetszik, a sajtópáholyba. Emlékszem a régi stadionban hogy nézett ki, az újban talán még USB-csatlakozó is van a kartámaszban.
Minimum konnektor van, igen. Ez az új Aréna maga a csoda, ezt úgy is mondom, mint újságíró, úgy is, mint DAC-szurkoló. A parkolás, a stadionba való bejutás, a sajtótájékoztatói helyiség, a mix zóna. Felmész a lelátóra és 5-6 méteren belül minden ott van, ami kellhet. Ennyire jól megoldva talán csak Zsolnán van. Európai szintű a DAC szentélye! Aki látta már a stadiont, oda-vissza van a látványtól.
Büszke vagyok rá, hogy én is adhattam bele valamit, pontosabban a DAC múzeumba: volt egy régi sárga-kék zászlóm, a játékosok által aláírva. Tiszta kosz volt már, de nem mertem kimosni, nehogy kifakuljanak az aláírások.
Jelenleg is „eredeti állapotban” van kiállítva… Rengeteg erdélyi barátom van – Somorja testvérvárosa Gyergyószentmiklós. Amikor 2014-ben városi képviselő lettem, onnantól eredeztethető a jó viszony köztünk. „Hokibolondok” – amikor jön valaki tőlük, a DAC-stadion az egyik dolog, amit látni szeretnének…
Meglehet, sajtósként türtőztetni kéne magam az újságírói szektorban, nem kéne, hogy elragadjanak az események – de átélem az egészet, a góloknál felugrok, nem tudok magamnak parancsolni. A DAC az életem, természetesen amikor írok, igyekszem objektív lenni, megírom a jót is, rosszat is egyaránt. Megtanultam a bulvárban, hogy az emóciókat jó dolog belevinni a cikkeidbe. Persze tudni kell, hol a határ. Idegenbeli mérkőzésekre is járok, mint újságíró megismertem az embereket, az egyes klubokban is tudják, ki vagyok. Mennek a heccelések, ettől eddig, és ne tovább. Ez rendben van, ilyen is kell. Idegenben is felugrok a góljainkál, néha kapom a megjegyzéseket.
A foci egy sport, egyszer fent, egyszer lent, de az, amit Világi Oszkár tett a klubért – valójában megmentette – az egy fantasztikus dolog. Felépítette a stadiont, az akadémiát, a szállodát… Ahány helyen jártam már, mindenhol csak elismeréssel szóltak. Csak egy példa:
Marek Hamšík, akivel nagyon jóban vagyunk – nem hivatalosan én vagyok a sajtósa Szlovákiában… Szóval 4-5 éve felhívott, hogy Csölösztőn edzőtáboroznak, és mielőtt találkozunk, el tudnám-e intézni, hogy megnézhesse az akadémiát? Mondom: persze. Kiment, körülnézett és a főépület korlátjának támaszkodva sóhajtozott: „Ilyen nincs, ilyet Olaszországban sem láttam! Hihetetlen!”
Kapcsolatba lépett az akadémia tervezőjével és most a MOL Akadémia mintájára építik Besztercebánya mellett a Hamšík-akadémiát. Természetesen kisebb kivitelben, mint a DAC-é.
Újságíróként nagyon sokat tesz, hogy a DAC sajtóreferense az, aki: Nagy Krisztián, akinek olyan a DAC, mintha a gyermeke lenne. Kijelenthetem, egyik klubnak sincs Szlovákiában ennyire profi, több nyelven kommunikálni bíró sajtósa. Emelem a kalapom előtte! Örültem, amikor a Guľa lett az edzőnk, még játékos korában ismerkedtünk össze, amikor Puhón focizott. Igazából a szlovák futballközeget sikerült annyira feltérképeznem, hogy az edzőkkel, játékosokkal köszönőviszonyban vagyunk. Somorjaiként üdvözöltem a DAC-cal való együttműködést, azért is, mert somorjai vagyok, más részről viszont, mivel DAC-szurkoló is vagyok. Ami pedig a sportújságírást illeti, azzal kezdtem a beszélgetést, hogy gyerekkori álmom volt! Abban, hogy beteljesülhetett, maximális köszönettel tartozom a családomnak, akik elviselték-elviselik a „hóbortjaimat”: feleségemnek, Katinak, valamint lányaimnak, Tündének és Vikinek. Ha csak a pénzért csinálnám, akkor valószínűleg nem ezt csinálnám. Viszont akkor nem az lennék, aki vagyok most…
Hát erre csak azt tudom mondani, hogy: dettó! Köszönöm a válaszokat Tibor, örülök, hogy megismerhettelek. Hajrá DAC, hajrá Somorja!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…