FOTÓK: SZERZŐ, KÉPESLAPOK: SAJÁT GYŰJTEMÉNY
Továbbra is gyakorta átjártunk Magyarországra: Budapest, Esztergom, Tatabánya, Sopron… Legtöbbször persze csak ide a közelbe, Győrbe vagy Komáromba. Egy alkalommal – valószínűleg az erőmű üzembe helyezése utáni években – Győrben jártunk. Még bőven tinédzser voltam, „Mecsárék” – merthogy így hívtuk őket a családban – a nyelvtörvényt forszírozták. Történt pedig, hogy a Mosoni-Duna partján egy szlovák házaspár lépett oda hozzánk és az iránt érdeklődtek, merre van a győri piac. Apám széttárta a karját, rám nézett, majd magyarul annyit mondott:
– Nem értem – a házaspár ezt hallván odébbállt, a fater pedig kérdően felvilágosított:
– Ugye nem akartál megszólalni?
– Nem…
– Magyarországon vagyunk, tanulják meg, hogy nem az övék a világ! Itt nincs „na szloveszku po szlovenszkí”! Ha megszólalsz nekik szlovákul, mehettél volna egyedül haza!
Na, ő volt az én édesapám! A légynek sem tudott volna ártani, de akkor ily’ módon elégtételt vett azért, hogy idehaza lenézték a magyart. Az otthonról haza elve állandóan benne motoszkált.
Nekem persze eszem ágában sem volt megszólalni, pedig a szlovák nyelvvel sosem álltam hadilábon. Szüleim úgy neveltek, hogy tisztességes ember legyen belőlem. Szigoruk nem engedte, hogy ne fogadjak szót nekik ebben. S ha már politikáról van szó, nem mellesleg a vízi erőmű befejezése (cseh)szlovák részről – Nagymaros elhagyásával – szintén politikai döntés volt. Az önállóságra áhítozó szlovák kormány presztízskérdése, ami talán joggal válthatta ki a felvidéki magyarság nemtetszését… Pár percig még hűsöltünk a folyóparton, aztán elindultunk a belváros irányába. A piacra.
Ez a fejezet a történetek egyvelege, részben egy utazás térben és időben, ami szinte folytonos vonalként végigkíséri mindannyiunk életét, így az én életemet is.
Az emlékek, mint a megélt múltunk termékei, melyeket az agyunk raktároz el, olykor száguldva fel-felbukkannak. Általánosságban kijelenthető, hogy mindenkor megérte átjárni magyarba, még ha az utazás célzata nem elsősorban a vásárlás volt. Én például már gyerekként beértem pár képeslappal. Gyönyörű idők voltak, imádtam az utcák „illatát”, vagyis a kétütemű gépjárművek keltette benzingőzt. Városnézés, vásárlás, szórakozás, gyerekként pedig az üres sörösdobozok gyűjtése a medvei „vámon”. Medvére a kora reggeli busszal utaztunk, majd gyalogszerrel irány Győr, azzal a tudattal, hogy stopposként valaki megszán minket. Néha szerencsével jártunk, máskor nem. Bizony megesett, hogy csaknem a győri várostáblánál állt meg valaki, hogy felvegyen minket.
Visszafelé dettó. Ide kívánkozik egy újabb mókás történet.
Még ki sem értünk Győrből, amikor egy magyarországi rendszámú autó megállt mellettünk.
– Merre, merre? – kérdezte a sofőr.
– Dunaszerdahelyre – hangzott természetesen a válaszunk.
– Szálljanak be, én is oda tartok…
Ekkora mákunk ezt megelőzően, de azután sem volt. Már-már gyanakvóan visszautasítottuk volna az ajánlatot: csaknem valami embercsempész?! Végül mégiscsak beszálltunk apámmal a nem éppen alapkategóriás járműbe. Kishitűen egy pillanatra még egymásra néztünk, majd a sofőr gázt adott. Nyár volt, letekert ablakokkal száguldott velünk hazafelé, a híd pillérei szinte egybeolvadtak a horizonttal. A nagy folyam velünk együtt érezhette azt a szabadságot, amit addig csak amerikai filmekből ismertünk. Bömbölt a zene, méghozzá a Roxette örökzöld slágere, melyet a jelenleg is regnáló magyar politikai mozgalom is „kikölcsönzött” anno a választási kampányához:
Listen to Your Heart, vagyis hallgass a szívedre! – mintha csak tegnap lett volna.
Nekünk autónk sosem volt, de minek is lett volna? Azon a nyáron – ahogy kb. mindig – Esztergomba is vonattal utaztunk, Komárom, Érsekújvár és Párkány érintésével. Párkány felé a vasúti pálya szinte nyílegyenesen visz, ahol a vonat maximális sebességre kapcsol. Ahogy a szerelvény száguldott velünk – miközben mi a faterral kártyáztunk –, a huzat kikapta az egyik francia kártyalapot az ablakon, majd eggyel odébb beszippantotta azt. Ki látott már ilyet? – az elveszettnek hitt pikk dáma a pillanat tört része alatt megkerült. Ilyen izgalmak közepette futottunk be a párkányi pályaudvarra. Onnét pedig gyalogszerrel a párkányi kompállomásra.
Tudvalevő, hogy Párkány legszebb építménye az Esztergomi Bazilika – bár ez az állítás így nem teljesen fedi a valóságot.
Viszont az Esztergomi Bazilikát csakis Párkányból lehet patent módon lencsevégre kapni. Az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria hidat 1895-ben építették, de a történelem viharaiban kétszer is megsérült. Másodjára a visszavonuló német csapatok robbantották fel a második világháború végén. Csak a két folyóparti torzója maradt meg, valamint a Duna medrében árválkodó hídpillérek. A szocializmus éveiben a két szomszédos ország a híd újjáépítésének ügyében nem tudott dűlőre jutni, így a két város között komp közlekedett. Mi is komppal keltünk át Esztergomba, majd vissza.
Végül a híd újjáépítése a magyar és a szlovák kormány megegyezése után elkezdődhetett. 2001. október 11-én hatalmas ünnepségre érkeztünk apámmal.
Aznap adták át hivatalosan a forgalomnak a Mária Valéria hidat. Az eseményen mindkét ország miniszterelnöke tiszteletét tette. A nap fénypontjának úgy hiszem mégsem ez, hanem egy dal számított. Egy dal, melyet az Ismerős Arcok zenekar kifejezetten erre az alkalomra írt, s adott elő – igen, ez ugyanaz az együttes, akik a Nélküledet „hozták” tizenhárom évvel később a DAC-stadionba. Refrénjét többezren énekeltük, fátyolos szemmel:
Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé,
S elindulhatunk egymás felé!
Építsünk hidat, ha nem megy másképp hát így kezdjük el,
Míg magyar szóra magyar szó felel!
S hogy ennek a történetnek mi köze a Tündérkert Dunaszauruszához? Nagyon is sok! A Mária Valéria híd újjáépítésénél ugyanis figyelembe kellett venni a vízi erőmű – vagyis az el nem készült vízlépcsőrendszer – Dunára gyakorolt esetleges hatását. A híd hosszas tárgyalások után a szlovák fél nyomására új, íves szerkezetet kapott. Pilléreit az eredetihez képest magasabbra építették, arra az esetre, ha a vízlépcső nagymarosi szakasza mégis megépülne. Bár erre vajmi kevés esély mutatkozik, így szerették volna bebiztosítani a Duna hajózhatóságát magasabb vízállásnál is.
A Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszert eredetileg csúcsjáratásra tervezték.
Ennek lényege, hogy a Bősnél felduzzasztott vizet naponta kétszer rázúdították volna a turbinákra, aminek következtében 4-5 méteres árhullám keletkezne a vízlépcső alsó szakaszán – tehát Párkánynál is. Nem mellesleg ezeket a hullámokat fogták volna ismét munkára Nagymarosnál… (folytatjuk)