FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai vendégünket keveseknek kell bemutatni. Találkozhatunk vele sporteseményen, edzőteremben, de az MMA küzdőketrece sem ismeretlen a számára. Gróf Lóránt bősi harcművészt, küzdősportolót, edzőt és biztonsági szakembert rengetegen ismerik, tisztelik, a neve fogalom. Éppen ezért megtisztelő, hogy elfogadta a meghívásunkat.
Szia Lóri, üdvözöllek!
Én is üdvözlök mindenkit, köszönöm a meghívást! Örülök a felkérésnek, hiszen így talán egy kicsit egymást is jobban megismerjük. Ahogy mondani szoktam, egy jó beszélgetésből mindig másképp jön ki az ember. Bízom benne, hogy ez a mostani beszélgetés is ad valamit mindkettőnk számára.
Már most többet adott, mint reméltem, mert az igazság az, hogy ha Veled kapcsolatosan az ember arra gondol, hogy Gróf Lóránt, akkor nem véletlenül használtam a tisztelet szót, mert három különböző sportágban vagy feketeöves küzdősportoló, a DAC stadionjában láthatunk, amint hatalmas embereket igazgatsz, hogy minden rendben menjen. Mindez ad egyfajta titokzatosságot a személyednek. Kicsoda Gróf Lóránt? Annyit tudunk, hogy 1979-ben születtél és hogy ötévesen már birkóztál…
Többféle Lóri van. Mindenkinek van rólam egy bizonyos véleménye, sokszor az a Lóri nem én vagyok. Az emberek tudnak rólam valamit, a többit pedig maguk kreálják, hozzágondolják, így alakul ki a rólam alkotott képük.
Arra kérlek, mutatkozz be nekünk picit részletesebben!
1979-ben születtem, de farkasszáj és hallássérülés miatt nagyon hamar kórházba kerültem. A szüleim sokat szenvedtek miattam, rengeteg kórházi kezelésen estem át. Édesapám által jutottam el a birkózáshoz, hiszen az elmondottak alapján kijelenthető, hogy harcosnak kellett születnem. Az orvosok természetesen tiltották a birkózást, de 1985-ben nekivágtam. Sokszor nyertem versenyt, ha nem, akkor sírtam, ha nem mehettem edzésre a műtétek miatt, akkor is, de nem baj: ez is vitt előre. Utólag visszagondolva, tanulásként, tapasztalatszerzésként fogtam fel. Talán azért jöttünk világra, hogy tanuljunk, tapasztaljunk és ezt tovább is adjuk a világ fejlődésének érdekében. Ha valaki nem adja át a tudását, akkor abból nem lehet valami. Így alakult ki az autó, a repülés és a többi dolog.
Szóval úgy gondolod, hogy a tovább nem adott tudás halott tudás, Te pedig már mesterként adod tovább, amit akár a gyerekkori küzdelmeidből is megtanultál?
Nem tartom magam sem tanítónak, sem pedig mesternek.
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Gróf Lóránt | Magunk között
Akkor minek tartod magad? Az úton előrébb járó embernek?
Igen, ez a megfelelő kifejezés, abban a bizonyos tudásban előrébb járok. Szkeptikus vagyok a mester kifejezéssel, de ha úgy vesszük, a feketeöv egy mesteri fokozat. Most már azt érzem, hogy ezzel egy óriási felelősség is jár, mert vannak tanítványaim. Az ember megpróbál átadni valamit, de nehéz ez a dolog. Jó példával kell elöl járni, tudni kell jól is dönteni, és azt helyesen átadni. Valahol az is az én felelősségem, hogy a tanítvány mit fogad be.
Az imént elmondottakban egy nagy adag alázat is van, mert azt gondolom, a megszerzett tudás alázatra is nevel. Nem helyezed magad a többiek fölé, és bár kicsit előrébb jársz, ugyanazon az úton haladsz, mint ők.
Harcosként nyilván nem szabad megalázkodni sem, de bizonyos szintű alázat nélkül nem működik ez a dolog. A kedvenc jelmondatom, hogy „Felemelt fejjel nem lehet, leszegett fejjel nem szabad”. Ezt a kiírást egy koncerten pillantottam meg és azonnal éreztem, hogy rólam, rólunk, a klubról szól, pedig akkor már huszonvalahány éve dolgoztam az éjszakában. Ez is lett a klubunk mottója.
Az a lényeg, hogy az ember egyenesen, előre nézzen, gerincesen. Ha felfele néz, elbotlik. Ennek minden ember számára mérvadónak kell, hogy legyen.
Térjünk vissza Bősre. A város a küzdősportokban elég aktív hely. Édesapád edzőként és később vezetőedzőként is segítette a fejlődésed, de ennek ellenére sem maradtál a birkózásnál.
Nem, bár a birkózás a mai napig kiemelt helyet foglal el a szívemben. Gyerekként fociztam, ami inkább fellángolás volt. Elképzeltem, hogy mekkora focista is leszek, mindenbe nagy elánnal vetem bele magam. Az embernek meg kell saját magát teremteni, ezért a karatét vettem fel, mint egy újabb sportágat. Belekóstoltam a kyokushin világába is, de a kempó lett a megfelelő irány, hiszen ebben van birkózás, dobás és földharc, ütés és rúgás is. Vannak benne formagyakorlatok, bár azokat az elején és most sem nagyon kedvelem. Nyilván tudom, miről van szó és át is tudom adni, bár a klubunk már nem kempó klubnak nevezhető. Elkezdtünk versenyekre járni, ami nagyon motiváló volt. A kilencvenes évekre jött egy vad világ, a gimnáziumban próbálgattuk az erőnket, hogy hova, meddig jutunk el. Bekerültem egy közösségbe, amely futballhuligánokból áll, aminek később a szakmai szakértelmem köszönhetem.
A múltban végigjárt minden út a mostani dolgokhoz vezetett. Ha valaki érzi a szívében, hogy neki meg kell teremtenie a saját útját, ez lehetséges. Ebben a spirituális dologban a mai napig hiszek.
Meg lehet olyan dolgokat teremteni, amelyek működnek, mindennek megvan a maga útja. Minden egyes dolog, legyen szó a focihuligánokról vagy az utcai bunyókról, a sportról és a tanulásról, mindegyik egyben összegzi az egészet, ezek képesek kialakítani egy ember útját.
Ha jól tudom, ezt a dzsiudzsicu követte. Ez hogy történt?
Ekkor már kempóztam és full contact mérkőzéseken is részt vettem, ahol már voltak földre vitelek. Az MMA világa úgy kezdődött Magyarországon, hogy VHS-kazettán megnézték a szabályrendszert és elkezdték felkérni a thai boxosokat, kempósokat, hogy nem akarnak-e bunyózni a ketrecharc szabályai szerint. Vicces volt, hiszen nem is ketrecben, hanem ringben kezdtük el ezeket a küzdelmi rendszereket. Itt még nem beszélhetünk stílusról. Mivel a full contact kategóriában már több versenyt is nyertem és nagyon szerettem, elkezdtünk bunyózni. Akkor még egy nagyon vékony, nem egészen egy centiméteres kesztyűben, ami szinte semmit sem védett. Eleinte jó volt, megvolt bennem a vérmesség, az erőnlét, sikeresen mentek a levitelek. Egyszer azonban összeakadtam egy sráccal, aki brazil dzsiudzsicuzott. Külföldi volt, nagyon lekopogtatott, legyőzött. Isten általában mindig elénk dobja azokat a dolgokat, amelyeket meg kell találnunk. A mérkőzést követően vonattal jöttünk haza az edzőmmel a meccs helyszínéről, Budapestről. Az volt az első vereségem, tehát eléggé lehangolt voltam, ilyenkor az ütések is kétszeresen fájnak. Az egyik sportlapban megláttam egy kicsi hirdetést, hogy Max Carvalho, akkor talán még barnaöves brazil dzsiudzsicu mester Magyarországon fog edzéseket tartani. A mérkőzés szombati napon volt, a következő pénteken ismét ültünk a pesti vonaton és mentünk brazil dzsiudzsicut tanulni. Ez 2005-ben volt. A klubunk 2001-től működik, 2012–2013 táján pedig már a brazil dzsiudzsicut is felvettük a repertoárunkba, külön ágként.
Ha valaki bekopog hozzád azzal, hogy szeretne küzdősportot tanulni, mit mondasz neki?
Egy vicces kérdéssel kezdem, amely arra irányul, hogy az illető sportolt-e valamit a focin kívül. A küzdősportot űzők között van egy szleng, amely alapján a labdarúgás nem sport, hanem játék. Szeretek mindenkit befogadni, és azt is megkérdem, mik az elképzelései, mivel több harcművészeti ágat is oktatunk. Akik régebb óta járnak hozzám, azok tudják, számomra az a legfontosabb, hogy szívvel-lélekkel csinálja az ember. Ha valaki eljön hozzám, az zárjon ki mindent, az edzésen hagyja ott a szívét, adjon bele mindent. Ez itt a való világ, nem pedig valamiféle videójáték, itt igaziak az ütések. Itt mindenkinek le kell vetkőznie az egóját, ha pedig erre nem jön rá, az azért lesz, mert hatalmas az egója. Valamilyen szinten mindenki egoista, mindenki győzni akar.
Te az egóddal komoly harcokat vívsz?
Igen, napi szinten. Az ember bármilyen spirituális utat végigjárhat, elmehet tanfolyamokra, de nem ismerek olyan embert, aki ne harcolna az egójával.
A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e a tükörben szembesülni önmagunkkal vagy nem. Szerintem ez mindenkinek nehéz, nekem is.
Ha ezt nem gondolja át, akkor nem meri vagy nem tudja átgondolni. Mindig két lábbal a földön kell járni.
A fizikai erőnlétért rengeteg mindent teszel. A lelki erőnlét érdekében mit csinálsz, meditálsz?
Igen, bár ez is attól függ, mennyi ideje van az embernek. Kell néha az énidő, meg szoktam kérni a páromat, szóljon, hogy saját magammal is foglalkozzak, figyeljek oda magamra, akárcsak ő. Kell néha egy jó könyv, amelynek nem is muszáj spirituálisnak lennie, például Wass Albert A tizenhárom almafacímű regényében nagyon vicces történetek vannak. Ha esetleg a meditációra nincs időm, nagyon fontos, hogy megpróbáljam néha kívülről nézni önmagamat, hogy mihez miként viszonyultam, mire, hogy reagáltam vagy hogy milyen vagyok éppen akkor. Számomra ez a lényeg. Ha látom magamon kívülről az egót, akkor tudok fejlődni. Egy spirituális tanító ezt könnyedén elmondaná, de magunkról beszélni nehéz.
A nyolcvanas évek voltak az ifjúságod esztendői, akkor kezdtél el erősödni, izmosodni. A kilencvenes és a kétezres évekre a harcművészetekben is elértél már egy bizonyos szintet. Most, az érett férfikorban ugyanúgy át tudod adni ezeket a lelki dolgokat azoknak, akik betérnek hozzád, vagy ők még nem tartanak ott?
Többször is mondták már, hogy aki bejön hozzám, és lent van, az szárnyalni fog egy idő után, mint a főnixmadár. Aki meg nagyon fent van, azt le lehet, le kell húzni – akár egy szóval vagy pofonnal is. Erről egy tanár barátommal szoktam beszélgetni, és mindig azt mondom neki, hogy hozzá képest van egy nagy előnyöm: én bárkit képen vághatok.
Képes vagyok fizikailag ráhatni valakire, hogy ha nagyon szárnyal az illető, vissza tudom húzni. Gyakran a spiritualitást is bevetem, elmondok néhány gondolatot, ami a szívemből jön – ez sokszor többet ér, mint egy pofon. Aki lent van, annál szintén előveszem ezt a módszert. Egy öleléssel, kézfogással sok mindent el lehet érni.
Néha csak annyi is elég, hogy ráteszem valaki vállára a kezem, és a hogyléte felől érdeklődöm. Ez nagyot tud dobni valakin. Sokan meg sem kérdik, ha pedig igen, a válasz már nem érdekli őket. Az emberek gyakorolják ezt, csak nem veszik észre. Magunkra is oda kell figyelni, hiszen amikor lent vagyok, akkor nem tudok adni. Ilyenkor elég, ha csak valakitől kapok egy kedves gesztust, egy mosolyt vagy jó beszélgetést és felismerem azt.
Miből táplálkozik a hited? Istenfélő vagy?
Szerintem van egy felső erő, aki a legbelsőnkben lakozik, nem pedig fent az égben. Mindig azt mondom, hogy kifelé adni, befelé pedig húzni kell – be is kell fogadni, tovább is kell adni. Ezzel bezárul a kör. Nem véletlen, hogy a bushidóban is van kör, de az élet is egy körforgás, a halállal kezdődik egy új kör.
Lóri, köszönöm a beszélgetést, amelytől pontosan azt kaptam, amire számítottam. Próbáltunk befelé haladni a lelkivilágodba, a spiritualitásodba. Ez át is jött, hiszen megmutattad, hogy emberként, de akár harcászati vezetőként is hogyan viszonyulsz a többiekhez. Azt kívánom, ezt a lendületet, erőt minél tovább tartsd meg, vidd tovább a közösségben, ahol dolgozol és add tovább azoknak, akiket vezetsz.
Köszönöm a megtisztelő meghívást és remélem, hogy a beszélgetésünk mindkettőnknek adott valamit. Ez engem is felemelt.