FOTÓK: PIXABAY (2), SZERZŐ (1)
Kora ősszel, amikor beköszönt a vénasszonyok nyara, s mindent beterít a fehér, pókok szőtte fonáltenger, elkezdődik a szüret is. Ez volt immár a második, de egyben utolsó szüretem a sikabonyi szőlőskertben. 1995 őszét írtunk. Amikor megmaradt sugarait küldi le ránk a nap, és a levegőben lengedezik mindenhol az a gyöngyházfényű, vékony fonál, amit népiesen ökörnyálnak neveznek. Csak kevesen ismerik az eredetét, hogy azok valójában pókok „sárkányrepülői”, és úgy keletkeznek, hogy a fiatal pókok felmásznak a bokrok vagy a villanyoszlop csúcsára, ahol a mirigyeikből hosszú fonalat választanak ki. Erre kapaszkodnak fel és repülnek a fonal segítségével sokszor nagyobb távolságra is.
Ilyenkor a szőlőskertet is behálózza az ökörnyál, rátelepszik a tőkékre, s úgy ragaszkodik, hosszú méterekre elnyúlóan az oszlopokhoz, akárcsak gyermek az édesanyához. Már nem mondhatta senki rám, hogy zöldfülű vagyok, a szőlőt egész éven át dédelgettem, becézgettem. Kitanulva a mesterséget, természetes volt, hogy ismét én leszek a szedő ember, az, aki a traktor rámpáján csimpaszkodva begyűjti a szorgos munkások által telepakolt kannáit. De mivel én voltam a legmagasabban, a pókfonál is engem illetett elsőként. S jutott rám gazdagon, tekeredett, csavarodott az arcom köré, rácsszerűen körbefonva a rámpa korlátját, a konténert, egészen a traktor „kéményéig”.
A vezetőállásban ismét a hodosi illetőségű Lajos bácsi, akivel mostanra jelbeszéddel is elég volt kommunikálnom.
Kiismertük egymást, hallottuk a másik gondolatát is, sokkal egyszerűbb lett így, mint az előző esztendőben. Szóval megvolt az összhang köztünk, az általános karlendítés összhangja. ’95-ben ismét sok idénymunkás érkezett, velük egészült ki a hadrafogható szövetkezetiek tábora. Mert ha szüret van, akkor csak szüret van, olyankor nincs mi fontosabb lenne, mint a szőlő. Szüret van újra, az én második szüretem, de ki tudja, hányadik a szövetkezet életében? És ki tudja, hányadszor találta szeptember a vidám szüretelőket szerte a világban, az érett gyümölcsök illatától terhes dombokon?
Ha hihetünk a mítosznak, az ókori Görögország csodálatos regéinek, már ezer évekkel ezelőtt is volt szüret a világban.
S azóta minden évben van szüret. Minden ősszel megtölti a szőlőskerteket a szüretelők vidám dalolása, a csorduló must édes illata, s a pincék előtt új borra várva felsorakoznak a hordók. Ünnep a szüret, ünnep, mint a húsvét vagy a karácsony: az érett szőlő, az új bor, a gondoktól megszabadító mámor ünnepe. Vajon ki nem érezte már szájában a megtört óborok fanyar ízét, s ki nem gondol a fortyogó demizsonok mellett földerülő arcokra, ha azt a szót hallja: szüret? Vajon ki ne menne örömmel, ha szüretelni hívják?
S vajon Sikabony beállhatna-e eme nemes sorba, és a Csallóköz, ez a hatalmas dunai sziget? Hisz’ nem vagyunk sem Tokaj, sem a Kis-Kárpátok lankái, síkság ez, aminek a legmagasabb pontja szüret idején a sikabonyi szőlőskert magaslese.
Még nem tudtam biztosan, csak sejtettem, hogy ez lesz az utolsó szüretem. Jön majd a behívó, el kell menni katonának, persze nem messzire, de egy év helyett másfélre, civilbe. Így hát kiélveztem a szüret minden percét, minden apró pillanatát. És az idénymunkások felé bizony némi felhanggal mutattam, hogy nincs kecmec:
Én már „ősidők óta” ide tartozom. Ide, az Észak kettő lakótelep fölé, a Sikabony és Kisudvarnok által közrefogott szőlőskertbe.
Aztán kishíján tévedtem, mert még kertészkednem, metszenem, kapálnom, fattyaznom is kellett, és csak ’96 júliusában szólítottak fehérbe, a szerdahelyi kórházba. De itt volt még a szüret, ami mindenkor kedves epizódja a gazdasági évnek. Az aratás után a szövetkezetek legfontosabb és legnagyobb megmozdulása. Ahogy a szőlő és a bor már évszázadok óta foglalkoztatta a költők képzeletét is. Az ókori poéták mondákat és költeményeket írtak a szőlőművelésről. Császárok és királyok külön rendeletekben foglalkoztak vele mint a mezőgazdasági termelés egyik fontos és nélkülözhetetlen ágával. Mi több, népmese is szól róla, amiben egy szőlősgazda halála előtt magához szólította három lusta fiát:
„Fiaim, kincset rejtettem el a szőlőben, de elfelejtettem a helyét. Halálom után jó mélyen ássátok föl a szőlőt, biztosan meglelitek. A három fiú úgy is tett. Ám hiába fáradtak, semmit nem találtak. Csak ősszel, szüret idején értették meg apjuk bölcsességét, mert a szőlő még soha olyan termést nem adott, mint abban az esztendőben. Azóta minden évben becsületesen megművelték az apai örökségét, hiszen maga a szőlő volt az a bizonyos kincs.”
Szóval a ’95-ös vénasszonyok nyara idején, szeptember hó közepén ismét szüret kezdődött a sikabonyi szőlőskertben. Meleg, napos időben, ám idén olyan volt ez a napsütés, mint az öregember szerelme. Szomorú is, vidám is, mert nincs két egyforma esztendő. Nem perzselt már, csak simogatott, és hatalmas szemével időnként pislogott is, majd viháncolva, kedélyesen odacsípett a térdünk alá. Ha lehet, még az előző szezontól is több mustot lop… – akarom mondani, vittem haza. Kezdődött elölről minden, a demizsonok tisztítása, a bor átfejtése kisebb demizsonokba, majd literes palackokba. Furcsa volt, hogy bár a szüret idején sokszor beborult, apámnak mégsem kellett agyoncukrozni a termést. Na igen, a nyár! A nyár az bizony tökéletes volt, az hizlalta föl a szőlőfürtöket és fullosra nyomta cukortartalmukat is. Ettől a második borunk sokkal tisztább és ízletesebb lett, illetve seprű sem keletkezett annyi, mivel a mustot előzetesen leszűrtük. Tavaly ilyen apróságokkal még nem foglalkoztunk, azt mondják: gyakorlat teszi a mestert.
Lévay József – Szüretelünk (részlet)
„Édes apám pedig
A kulacsot kapja
S kitekeri nyakát,
Hogy lelkét kiadja;
Felköszönti szépen,
Ez a köszöntője:
„Adjon Isten bővebb
Szüretet jövőre!”
S úgy iszik belőle.
…
Csak édes anyámnak
Felhős itt a képe,
Mivel én jutottam
Talán az eszébe!
Ha szép gerezdet lát,
Azt is nekem szánja…
Áldja meg az Isten,
Mikor nem is várja,
Mikor nem is látja.”
Bizisten, innék is most egy pohárkával, drága szüleim emlékére, kiknek küldöm odafentre fiuk szerény regényecskéjét. (folytatjuk – az utószó következik)