FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk 2024-ben is folytatódik, és rögtön az elején elkapjuk a ritmust. Vagy a rigmust? Vendégünk a dunaszerdahelyi születésű, ám napjainkban már nyárasdi illetőségű Török Levente, a szurkolótábor egyik dobosa. Levi a fiatalabb korosztályt képviseli, jelenleg a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Gimnázium tanulója.
Üdvözöllek Levente a Klikkout magazin szurkolói rovatában. Melyek voltak az első lépéseid a szerdahelyi stadion felé, vagy úgy általában a labdarúgás irányába?
Első lépések? Legtöbben a szülőket mondanák, nekem viszont sem az édesanyám, sem az édesapám nem volt focirajongó. Elsőnek a keresztanyumékkal voltam meccsen a 2018/19-es szezonban. Karácsonyra kaptam bérletet a C-szektorba, de már akkor felfigyeltem a B-közép ténykedésére. Ezt követően különböző okok miatt – építkezés stb. – egy ideig nem jártam. Majd a múlt idényben a Nagyszombat elleni 3:1-re megnyert mérkőzésre elkísértem a barátnőmet az édesapjával. A barátnőm édesapjáról tudni kell, hogy nagy focirajongó – szerepeltek is már a rovatban. Tanakodtunk, hova mehetnénk, így esett a választás a focira. Igaz, ismét csak a C-szektorban voltunk, de megjegyeztem a találkozó után, hogy ha törik, ha szakad, legközelebb a B-szektorba veszek bérletet. Tavaly, az őszi idényben már az összes hazai meccsen kint voltam.
Nem csupán kint voltál, hanem bekerültél a kemény magba is. Ha úgy tetszik, a világjárvány utáni, újonnan formálódó szurkolótábor egyik dobosa lettél.
A focit csak mint rajongó szeretem, sosem fociztam, nem voltam igazolt játékos. Szüleim annak idején engem nem focira írattak be, hanem dobolni. Tulajdonképpen ennek veszem hasznát a mai napig. Az mellett, hogy egy zenekarban dobolok, a szerdahelyi Ultras-ban is dobolok. Érdekes történet az is, ahogy bekerültem a táborba: ismertem pár embert, többek közt a cápót. Rákérdeztem, volna-e igény még egy dobosra, mondta a Mucsesz, hogy persze.
A besztercebányaiak ellen megfigyeltem, hogyan dobolnak a többiek, és Trencsénbe már mentem velük idegenbe. Ott doboltam életemben először focimeccsen.
Dunaszerdahelyen nagy hagyománya volt korábban is a meccseken való dobolásnak, így megtisztelő, ám egyben nehéz örökséget vettél, vettetek át. Bugár Ervin, Czafik Laci, gondolom nem kell őket bemutatnom, hosszú évekig a tábor dobosai voltak.
Nem vagyok egyedül, a másik dobosunk Boti, illetve ott van még Marci is. Nem mindegy, hogy dobolunk, fontos, hogy szinkronban legyünk egymással, ugyanakkor a mérkőzéssel is együtt tudjunk élni. Különleges és megtisztelő dolog az Arénában dobolni. Nem minden csapat mögött áll ilyen tábor, mint a DAC mögött. A dobnak óriási szerepe van, kíséri a szurkolást, megadja az ütemét. Nagyon élvezem!
Ami nehéz, az nem a technikai része, de arra is volt példa, hogy rám szóltak, halkabban doboljak. Elég pergős dobom van, recés hangzású. Inkább az állóképesség, ami olykor gondot okoz, kibírni 90 percen keresztül ugyanolyan intenzitással és odaadással dobolni. Magyarán fárasztó. Nézz rám, aztán emlékezz vissza Ervin bicepszeire. Van különbség, de majd gyúrunk rá.
Sokszor a meccs végére a cápó és mi is elfáradunk, ilyenkor váltakozva dobolunk a Marcival vagy a Botival. Ő négyszer, én négyszer, közben a tábor tapsol. Ebben is megvan az összhang köztünk. De ahogy említettem,
amikor még csak fejben volt meg a terv, hogy egyszer majd bekerülök a kemény magba, mostanra bebizonyosodott: felemelő érzés több ezer embernek dobolni, erőt ad és feltölt. Kell is!
Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha ledobja magáról a napi terheit, amit cipel. Bár ez nekem még jobbára csak a sulit és a tanulást jelenti, mégis jólesik kiengedni a gőzt.
Mi az, amit adott neked a szurkolói közeg? Azon kívül, hogy jólesik néha kiengedni a gőzt, nem elhanyagolható, hogy megtanulsz közösségben gondolkozni. Hiszen a DAC – mégha mostanság kisebb létszámban is, de – összehozza a felvidéki magyarságot. És nem csak a felvidéki magyarságot.
Alapból nagyon jó közösségbe kerültem. Gondolok itt mind az idősebb tagjainkra, mind a hozzám hasonló fiatalokra. Az idősebbek mindenben segítenek, még dobot is szereztek nekem, hogy ne más dobját kelljen használnom. A fiatalokkal napi szinten kapcsolatban vagyok, tehát úgy a meccseken, mint meccseken kívül is jó barátok vagyunk. Nálunk a szurkolás nem arról szól, mint más csapatoknál, hogy gyűlöletet szítunk! Mi ott vagyunk, élvezzük a pillanatot. Ha pedig a csapat nem teljesít jól, mi akkor is megcsináljunk magunknak a hangulatot.
Fiatal szemmel, de úgy hiszem, jól látom a világot. Nálunk az Arénában is van több szurkolói csoport, de a cél közös kell, hogy legyen. Mi mindannyian a DAC-nak szurkolunk, és úgy látom, hogy mi jelenleg is mindent megteszünk, hogy a csapatot segítsük. Az ötletesebbnél ötletesebb koreókkal például. Bár a kivitelezésnél nem nagyon tudok ott lenni – mert este nehézkes visszajönnöm Szerdahelyre – viszont már a tervezési része is jó buli.
Mondanám, hogy a klub ugyanolyan pozitív szemmel néz ránk, ahogy mi a klubra – de ebbe én nem vagyok beavatva. Az ilyesféle kommunikáció az idősebbek dolga. Inkább csak azt tudom mondani, hogy még nem hallottam semmi rosszat az Ultras 1904-re. Hisz minimum a közösségi oldalakra kiírják, hogy: „köszönjük a szurkolást”. Meg aztán mi úgy is tudunk látványosak maradni, hogy közben nem gyújtjuk fel a fél stadiont. Pozsonyban vagy Nagyszombatban ez nem mindig sikerült! 🙂
Idén sokan a kupagyőzelmet tűznék ki célul, én már a szép játéknak is örülni fogok. Ugyanúgy dobolok, ha vesztésre állunk, mint amikor három góllal vezetünk. A lelátón viszont érezni a különbséget, pedig meglehet, éppen akkor kéne az a plusz. Akkor kéne, hogy tudatosuljon mindenkiben: ha győzünk, ha veszítünk, ugyanaz a csapat játszik előttünk a gyepen.
Persze volt rá példa, hogy csúnyán kikaptunk, és úgy éreztük, nem lenne helyénvaló, ha ünnepelnénk. Megtapsoltuk a csapatot, de ennyi.
Általában egy, másfél órával a kezdő sípszó előtt kint vagyunk a stadionban. Felrakjuk a drapikat, szétrakjuk a zászlókat. Felrakjuk, „felszigszalagozzuk” a dobokat, egy utolsót csiszolunk még a koreográfián. Be is melegítenénk, ha lenne kinek, de egy órával a kezdés előtt alig lézengenek az emberek. Korábban ez nem volt jellemző. Most, hogy kevésbé megy a szekér, elfogyott a nép.
Nem lehet egyszerű a csapat számára sem. Óriási mentális sokk lehetett a végén elbukni a bajnoki címét, még ha tudatosítjuk, hogy a bajnokság nem csak azon a bizonyos hazai, Slovan elleni vesztes meccsen úszott el. Ha a klub játékospolitikáját nézzük, szerintem bőven lehetne válogatni az akadémiánkról is, nem csak folyton nevenincs légiósokat hozni. Illetve az van, hogy mi mindig csapatot építünk, a jobbakat eladjuk, maradnak a fiatalok. Viszont így hiányzik a tapasztalat, nincs ki irányítsa a játékunkat. Ebben a Slovan bőven előttünk jár.
Mi ott a B-középben, szintén nem vagyunk sokan, igaz, az is közrejátszik, hogy kvázi új a csoportosulásunk. El kell telnie egy kis időnek, akár úgy, hogy egyre több fiatal érzi majd át, miről is szól ez az egész, mit képviselünk. Akadnak pozitív példák, amióta ott vagyok, már több fiatal állt be közénk…
Jók a meglátásaid, szerintem pozitív példát mutatsz a fiataloknak (is). Köszönöm szépen a beszélgetést, Levi. Hajrá, DAC!