Az interjú megjelent a Klikk Out 2023/12. számában. Fotók: Ugróczky István
Bíró Szabolccsal nem először beszélgettünk lapunk hasábjain, illetve weboldalunkon, és remélhetőleg nem is utoljára. Néhány évente ugyanis annyi új élménnyel gazdagítja olvasóit, hogy arról kénytelenek vagyunk mi is alaposan kifaggatni. Ennek az eredményét olvashatjátok alább, nekünk élmény volt, reméljük, nektek is az lesz!
Az interjú rövidebb változatban jelent meg lapunkban, a teljes interjút két részben weboldalunkon közöljük. Ez az első rész, a második rész ITT olvasható.
Bíró Szabolcs karácsonyi ajánlója korábban:
Csináltam helyet a polcomon…
Elképesztően sűrű és változatos év van mögötted, az Anjouk-sorozat új részével (Dél pörölye), a Non Nobis Domine mint a sorozat előzménytörténetének illusztrált díszkiadásával, a Lázár evangéliumából készült hangoskönyvvel,a Hősök tere c. képregény-antológiában megjelent képregénnyel, illetve a felfrissített és újraszerkesztett Elveszett csillagokkal. Ezek közül viszont lényegében teljesen új anyag csak a Dél pörölye…
Így van, ezzel töltöttem az év első négy hónapját, majd friss regényként június elején jelent meg. Az összes többi könyvemnél projektmenedzserként működtem.
Az Anjoukat ugye 15 kötetesre tervezed, de ez tulajdonképpen mit jelent? Már az elejétől előre lehet látni ilyen hosszú regényciklust?
2015-ben és 2016-ban jelent meg a sorozat első három része. Az elsőnél még tízkötetesre terveztem, a másodiknál viszont már 15-re, de úgy, hogy dramaturgiai szempontból a 15 kötet öt trilógiából áll majd, miközben az egyes trilógiák között változnak a főszereplők és a történet súlypontjai is. Minden trilógia egy-egy ívet ír le.
Most jársz tehát a harmadik trilógia középső köteténél…
Igen, és már megállapodtam a kiadóval, hogy jövő őszre jön a következő. Sok mindentől függ, hogy tudod-e tartani a tervet, de nekem egyetlenegy fő törekvésem van, hogy mindig jót adjak ki, és ha nem tudok egy adott évben őszintén jót alkotni, akkor nem lesz regény.
Hogyan éled meg magát az írást, mi az, ami segít belelendülni vagy épp gátol?
Azért szeretem írni ezeket a regényeket, mert az első 50 oldal után ott vagyok az újrateremtett középkorban és elkap a flow. Aztán már úgy írok, hogy megsiratom az épp eltemetett lovat, bőgve írom le a haláljelenetet, beleszeretek a szereplőkbe, vagy épp meggyűlölöm őket. Van egy pszichiáter barátom, ő szokta mondani, hogy nem azért vagyok hiperérzékeny, mert író vagyok, hanem azért vagyok író, mert hiperérzékeny vagyok. Akkor töröltem végleg a saját Facebook-kontómat, amikor láttam, hogy mindenki mindenről cinikusan kommentel, mindenki mindent világgá okád olyan helyzetekben, amikor emberek ténylegesen meghalnak. A covid és a rengeteg veszteség miatt akkoriban volt is egy nagyon rossz félévem, de tavaly (2022 – a szerk. megj.) februárban úgy éreztem, elkezdem írni a következő Anjoukat, hogy kikerüljek a gödörből, erre másnap kitört az orosz-ukrán háború, és mindent felborított. Egy olyan könyvet készültem írni, amiben elég sok háborús konfliktus van, de azon gondolkodtam, hogy soha többet nem írhatok úgy a háborúról, mint azelőtt. Végül tavaly nem írtam egy betűt sem. Az alkotói énemet és a józan eszemet is szerintem az mentette meg, hogy negyedévig stúdióztam a HaddelHaddal és egy botcsinálta zenei producer lehettem.
Érdekes lesz majd a regénysorozatod végén ilyen szempontból is visszatekinteni, hogy ahogy haladsz előre benne, nemcsak te idősödsz az Anjoukkal együtt, hanem ezeknek a momentumoknak is észrevehető a hatása…
Ennyi idő alatt óhatatlan, hogy két-három kötetenként, ha nem is teljesen más alkotót látsz, de gyökeresen más gondolatokkal, íráskészséggel, hozzáállással találkozol. Emiatt vannak, akik máig visszasírják az első három Anjouk-regény hangulatát, ami sokkal kalandosabb volt, és van, aki meg a 7-es vagy 8-as kötetnél mondta, hogy most érkeztem meg.
A Dél pörölyének a múltja egyébként meddig tekint vissza? Mikor nekiindulsz egy trilógiának akkor van elképzelésed, hogy a végén hova jutsz el?
Azt nem tudom betartani, hogy minden egyes kötet pontosan ettől eddig tartson, de trilógiánként kell ilyen. Ha nem figyelnék, akkor azon kapnám magam, hogy megírtam a 15 kötetet és a történelemből még hátravan mondjuk 12 év. A legszabadabb egy-egy trilógia köztes része, de akármeddig is jutok vele, a harmadik résszel el kell jutnom a zárópillanatig. A hatodik részen látszott is ez, ami az eddigi legvastagabb kötet lett. Részben a negyedik miatt, ami teljesen más volt, mint az addigiak. Csaknem egyfajta novellafüzér, egyértelmű főhős nélkül. Egy átvezető kötet az első trilógia után, ami pici kis jelenetekkel háromdimenziósabbá teszi a teljes univerzumot. A hatodik viszont éppen az azt megelőző kettő miatt lett egy féltégla, és most a kilencedikben is, amit januárban kezdek írni, annyi minden történik majd, hogy valószínűleg ugyanez lesz a vége.
Egy-egy trilógia megjelenése között – amennyire észrevettem – szünet is előfordult. Ilyenkor másra fókuszálsz?
Rájöttem, hogy jót tesz a szünet, mert engem is felfrissít. Most például nem úgy írom majd a kilencedik részt, hogy ki sem léptem ebből a világból, hanem három részenként valami tök mással foglalkozom. De ez az elején nem volt ennyire tudatos. Az Anjouk harmadik részének megjelenése előtt ugyanis az akkori kiadóvezetőmnek az Athenaeumnál megemlítettem, hogy most ne is a negyedik részt készítsük elő, hanem csináljuk meg a Non Nobis Dominét egy kötetben. Addigra ugyanis már heti szinten kaptam leveleket olvasóktól, hogy nem tudják beszerezni a második részét. Erről viszont tudni kell, hogy a Non Nobis Domine 2012-ben még az Ulpius háznál jelent meg két kötetben. Az első, a Kelet oroszlánja a tavaszi ünnepi könyvhétre, a második, Az utolsó vörös barát pedig ősszel, a karácsonyi szezonra. Ez egy kerek sztori, a kiadó bontotta két részre, néhány évvel később viszont csődbe ment. Én 2015-ben kerültem az Athenaeumhoz az Anjoukkal, de mivel a kor első 15 évét már megírtam a Non Nobis Dominéban, ezt nem akartam újraírni, és utóbbira előzménykötetként kezdtünk hivatkozni. A második kötetet viszont már szinte 2013-tól nem lehetett kapni rendesen, 2015-2016 körül pedig már akkorák voltak a problémák, hogy ezért is javasoltam a Non Nobis Domine újbóli kiadását egyben.
Idén ez már tehát egy 11 éves mű. Hogyan változott részedről a megítélése, illetve maga a tartalma az újbóli kiadásoknál?
Ezen még 2008-ban, nagyon fiatalon, 20 évesen kezdtem dolgozni. Négy év alatt készültem el vele, ez idő alatt tanultam meg, hogyan kell egy komolyabb hangvételű, történelmi regényt írni. Mielőtt a harmadik Anjouk után újra kiadtuk, én először három hetet kértem a kiadómtól, hogy néhány tévedést javítsak benne. Ugye, az akkor már megjelent három Anjouk-regényhez lényegesen több szakirodalmat olvastam, emellett létrehoztam az Anjou Károly Hagyományőrző Csoportot, és sokkal jobban beleláttam abba a korba. Csakhogy én azt hittem, hogy azok a legnagyobb hibái a könyvnek, mikor például egy ponton azt írom benne, hogy láncos buzogányt használtak, miközben az a 14. században még nem is létezett. Rájöttem viszont, hogy nem ezek a legnagyobb hibái, hanem hogy ezt még nagyon amatőr módon írtam meg, és nem tetszettek a saját mondataim. Arra, hogy 20 évesen még mennyire felületes voltam, jó példa, hogy van az elején egy rész, mikor egy kiábrándult, megfáradt templomos lovag hazatér a Csallóközbe, ahol 23 éve nem járt, és már mindenki meghalt, akit szeretett, ehhez pedig én egy borzasztóan jellegtelen bekezdést írtam. Emlékszem, ahogy olvastam, és egyszer csak felkiáltottam a lakásban, hogy erről ennyit tudtál írni, te bal**sz?! Kitöröltem ezt a bekezdést, és két A4-es oldalt írtam helyette. Rájöttem, hogy ez sokkal nagyobb meló lesz. Az első kétszáz oldalt gyakorlatilag mondatról mondatra átírtam, majd a többit is részletekbe menően, a három hétből pedig három hónap munka lett. Annyit dolgoztam vele 2016-ban, mintha egy új regényt írtam volna. Kellett is jeleznem, hogy aki csak az első kötetet olvasta, de nem jutott hozzá a másodikhoz, az ne csak a felétől kezdje olvasni az egyben megjelenő új kiadást.
Négy év elteltével tehát a hibákon kívül sűrítetted, rétegezted a cselekményt, azóta viszont eltelt további hét év, és az ismereteid nyilván tovább szélesedtek, a stílusod tovább finomodott, és így tovább. A mostani díszkiadás hogyan viszonyul a korábbihoz?buy online
Az ismereteket még hagyjuk is, mert egy idő után felesleges tovább mélyíteni a leírásokon. Mint szórakoztató szépirodalmi terméket, 35 évesen megint nyilván másképp írnék meg. Akkoriban még voltak amolyan fekete-fehér, jó és rossz szerepek a könyvben. Régebben egy adott történelmi tényt még sokkal inkább a saját szemüvegemen keresztül láttattam, ma viszont, ha leírok például egy crécyi csatát, akkor nem választok oldalt. Csak olyan szempontból, hogy az én adott hősöm kinek a csapatában van, de attól még nem lesz automatikusan a francia sereg a hős. Ilyesmi miatt viszont ma már nincs bennem olyan elégedetlenség, mint nyolc éve az eredeti leírások kapcsán. A díszkiadáshoz készítettem egy ötoldalas hibajegyzéket, de az irodalmi megfogalmazásokon már csak minimálisan javítottam, és most már azt merem mondani, hogy soha többet nem nyúlok ehhez a könyvhöz. A 2016-os megjelenés után döbbenetes visszajelzéseket kaptam, valaki például azt írta, hogy ez a kedvenc könyve, és most már azt is érzem, hogy ezt tiszteletben kell tartanom, nem írhatom át a kedvenc könyvüket.
Ami viszont a legnagyobb munkát jelentette ezzel kapcsolatban, azok az illusztrációk, mivel két és fél év munkánk van benne Várai Artúr grafikáival. Több száz referenciaképet küldtem neki, majd folyamatosan válaszoltam a kérdéseire. Míg ő küldte a vázlatokat, az én dolgom az volt, hogy átnézzem az utolsó alsó gatyáig, hogy amit rajzol, belepasszol-e az adott korba.
Tehát bevontál egy másik embert, aki lényeges tartalmat ad az adott könyvhöz. Ilyesmi nemigen fordult elő korábban…
Igen, ez lényegében csapatmunka. A munkának ebben a szakaszában nem szokott társalkotóm lenni, most Artúr ténylegesen az lett. Eredetileg 8 rajzról volt szó, majd 16 fejezethez 16-ról, végül 48 lett, kétféle művészeti stílusban. Ez a tavalyi és tavalyelőtti évünk története. Mikor leadok ez szöveget, általában már nagyon jó érzés tölt el és megnyugszom, ennél viszont az utolsó pillanatig izgultam, hogy ha ezt a rengeteg elképzelést bezúdítjuk a kiadóba, hogyan rakják össze egy kiadvánnyá. Hogyan fognak kinézni a képek nyomtatásban, nem tévedtem-e, hogy az adott képen látható esemény hol történik, hiszen nem rakhatjuk be húsz oldallal odébb, sem korábban, nehogy eláruljunk valamit előre. Bennem ezek a félelmek dolgoztak, de gyönyörűen megoldották.
Várai Artúrral viszont nem először dolgoztatok együtt. Mikorra tekint vissza a viszonyotok és hogyan indult?
2020-ban vagy 2021 elején a Képes Krónikák Kiadó megkeresett egy képregény-antológia ötletével, Hősök tere címmel. A budapesti Hősök terén található történelmi alakokhoz kapcsolódó történeteket kértek, 11-13 oldalon. Mondták, hogy adnak mellém egy rajzolót, de először nem Artúrról volt szó, hanem egy másik srácról, aki végül az egész projektből kiszállt. Én akkor már rengeteg anyagot küldtem neki, mappákba rendezve, és sok óra beszélgetésünk, levelezésünk volt a projektben. Ahhoz ugyanis, hogy történelmet rajzolj, nem elég, hogy megnézd, mi hogy nézett ki, hanem meg kell értened, miért úgy nézett ki. Miután a srác kiszállt, Artúrt ajánlották, akinek minden esélye megvan, hogy minimálisan európai szintű rajzolóvá váljon. Ugyanakkor vele is hónapokig csak beszélgettünk. Mondtam neki, hogy velem bizonyos szempontból nagyon könnyű dolgozni, ebből a szempontból viszont nem engedek, mert nem fantasynek kell megjelenni a lapokon. Az Anjouknál is azért alapítottam a hagyományőrző csapatot, hogy ténylegesen tudjam, mi az, amit az akkor élők hordtak magukon. Nemcsak egy csatában, de mondjuk egy földesúr is, mikor a háza előtt áll. Meg akartam értetni Artúrral is, miért hordtak például egy babasapkára hasonlító, elsőre viccesnek tűnő, ún. infulát, vagy épp harisnyát. A 14. századból már nagyon sok mindent ismerünk, gyönyörű ábrázolások maradtak fent a bibliákban, krónikákban, és innentől kezdve lustaság, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk. Onnantól, hogy dűlőre jutottunk ezekben a kérdésekben, baromi gyorsan megvolt a képregény. Artúr elképesztő minőségben szállítja a képeket. Mi készültünk el leghamarabb a képregénnyel, már 2021 karácsonyára megvolt, és az Akit háromszor koronáztak címet kapta. Vérszemet is kaptunk és felajánlottuk a kiadónak, hogy jelentessük meg külön füzetben, és így is lett. Az antológiában végül idén más formátumban jelent meg, nagyobb oldalon, színesen. A miénk még szépia árnyalatú volt.
Te nem a képregény formátumhoz vagy szokva, ami sokkal rövidebb, ráadásul az oldalakon belül is szövegbuborékokba kell sűríteni a gondolatokat. Mi fért bele végül a képregénybe?
Bizonyos mértékben alulnézetet választottam. Egy közkatona meséli, aki nem lát bele a cselekmények mélységébe, a tárgyalótermi diplomáciai csatározásokba, hanem csak azt látja, hogy megint megyünk csatázni. Ebből a nézőpontból lehet csinálni egy szellősebb sztorit és át lehet ölelni vele tíz évet is. A történetet egy srác meséli, aki zarándoklatra indul az apjával, majd Spalato (Split) partjainál azt látják, hogy partra száll egy 13 éves kölyök és mindenféle nemesek térdelnek elé. Ezután nem folytatják a zarándoklatot, hanem követik ezt az Anjou Caroberto nevű fiúcskát, az apa pedig Anjou Károly egyik familiárisának lesz a várjobbágya, és mennek vele háborúból háborúba. Amit mindig fontosnak tartok, hogy a háború ne legyen romantizálva. Ezt nagyon szépen sikerült grafikailag megoldanunk, ugyanis egy-egy oldalon visszatérően látjuk, ahogy az apa köszön el a feleségétől, és megígéri, hogy őszre visszajön. „Mire megcsapolják a nyírfákat, itthon leszünk”, mondja. Először az asszony csak egyedül áll előtte, aztán egy baba van a kezében, aztán egy kislány, negyedszer egy kamaszlány. Az apa pedig mindig eggyel öregebb, ráncosabb, hegesebb. A fiú végül eltemeti az apját, felveszi a sisakját, átlényegül az apjává, az utolsó csatába pedig már kapitányként megy. A háttérben zajlik három koronázás, a valós sztori viszont egy családé, ahogy megküzdenek azzal, hogy a végén nekik, parasztoknak is jobb életük lehessen.
Folytatjuk…