Erős vagyok, mondottam mindig magamban, azt is kibírom, amitől más talán összeroppanna. Tényleg úgy történt, fontos, hogy odabent rendben legyenek a dolgok, ha jön egy embertpróbáló időszak, ne roppanjak össze, ne legyen soha késztetésem fejben feladni. Ezek a hónapok éppen egy ilyen próbatételről szólnak, pedig mindenkinek ott a saját keresztje. A keresztje, amit amúgy is cipel, s mire kettőt léptünk, hirtelen számolnunk kellett a saját magunktól elvárható hozzáálláson túl a kapcsolatok megromlásával is. Vagy épp’ ellenkezőleg, és ez az, ami üdvösebb mindenki számára.
Vegyünk egy példát: két ember, akik egyik napról a másikra összezárva kénytelenek tengődni az élet szürkébbik oldalán, ha alapból elviselnék egymást, talán túlélnék az adott helyzetet. De mi van, ha eleve egy olyan kapcsolatot vettünk górcső alá, ahol az áldozat és az áldozatot elejtett vadász szerepe csak felerősödik, egymás folytonos kerülgetése közben.
Elmaradnak a lazább napok, s már az is felüdülést jelenthet, ha a másik fél nélkül kimehetünk az erkélyre friss levegőt szívni. Van, aki meg azért ment ki, hogy lekiáltson: gyere fel, van egy tál étel neked is.
Amikor hirtelen leállt minden, bezártak a boltok, elvben akkor kellett volna érvényesülni annak az elcsépelt és néha megcsalt szónak, hogy szeretet.
Valóban képesek voltunk eddig színlelni akár egy barátságot? Mert ugye a családon túl, emberi tényezők alapja pont egy erős baráti kötelék. Csak kíváncsiságtól vezérelve hívtuk fel spanunkat, vagy valóban a segítségnyújtás szándékával? Ha felhívtuk, ugyebár…
És a felhívott fél megelégedett csupán a jó szóval, vagy megbűzlögette, hogy fehér kenyér helyett barnát vettünk neki? Esetleg meglepődve tapasztalta, hogy bár korábban mellékvágányra sodortuk, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, az orra előtt dobtuk át a váltót, ami kiterelte őt a nyílt pályára? Nyilván, most mindenki elgondolkodik, történt-e vele hasonló az elmúlt hónapokban, s aki bólogatni kezd, elgondolkodik. Megáll és értékel, latba vet mindent.
Régebben csak egyfajta kenyér volt, az, amely éhséget csillapított, s ha szerencsénk volt, még melegen illatozott a szatyorban hazafelé menet.
Talán amikor elkezdtünk túlbonyolítani az életünket, akkor vágtuk bele az első szöget kapcsolataink koporsójába. Ha azt mondod, veled ez sosem történhet meg, most szólok, hogy éppen elkezdted becsapni magad. Perszehogy megtörténhet, a jóvátétel hiánya az elmarasztaló, nem a hiba maga. Meg az is számít, mikor vagyunk képesek félretenni a büszkeségünket, és persze elhinni, hogy a szándék őszinte is lehet.
Ennek a jegyzetnek valójában arról kéne szólni, hogy apránként visszatér az élet, ám szándékosan nem arról szól. Szinte minden kinyitott már, amitől a komfortérzetünk javulhat, ismét úgy járnak a vonatok, ahogy azelőtt. A munka megvárt, nem futott el…
Ha mégis új lapot nyitottunk, akár kényszerűségből, vagy mert a főnöknek eddig is csak kapcarongyok voltunk, fel a fejjel. Az új lehet jobb, a régi csak a megszokott rossz volt.
Ismét láttam gyerekeket a játszótéren, az általam inkább az aggodalom miatt szekírozott nyugdíjas párt kézenfogva sétálni, csak úgy. Kétségtelen, hogy jelen életünk legnagyobb nyertese a kerékpározás, még olyan is bringára pattant, aki eddig nem bírta az iramot.
Nem a nagy dolgokon múlik a jövőnk sohasem, ha így lenne, miért virágzik idén is az akácfa? És ha valóban arról szólna az életünk, amit Facebook-ra posztolunk, esetleg már az elvonón csücsülnénk, fél szelet piritóssal és keserű teával a kezünkben. A jövőnkért kell élni, nem a ma kudarcaiban elveszni!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN