NYITÓKÉP: SZERZŐ, FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Nemrég nyilvánosságra kerültek a 2021-es esztendő népszámlálási adatai, amiből a felvidéki magyarság számbeli és százalékos fogyásáról kaptunk tanúbizonyságot. Nem tisztem firtatni a beolvadás vagy lemorzsolódás okait, ahogy nem fogok politikai csatározásokban sem részt venni. Azon egyszerű okból ragadtam billentyűzetet, hogy mindenféle klisék és egoizmus nélkül elmeséljek egy történetet, ha úgy tetszik élettörténetet. A saját magam által megtapasztalt identitásbéli valóságot, nyelvi korlátok nélkül. Főleg, hogy a köztudatba inkább az ivódik bele, hogy a magyar gyerekek nem tanulnak meg rendesen szlovákul.
Lassan időszerű lesz az iskolai beiratkozás, és sok felvidéki magyar szülő ismét választás elé kényszerül: szlovák vagy magyar iskolába adja-e gyermekét? Minden évben elhangoznak érvek pro és kontra, és minden egyes alkalommal felhívják a figyelmet rá, hogy magyar iskolával ugyanúgy érvényesülhet a gyerek, ugyanolyan teljes értékű tagja lehet az ország társadalmának. Számtalan példát említhetnénk, bízom benne, hogy az én esetem csupán egy lesz a sok közül.
Nyilván nem lehet mindenki egyformán fogékony a nyelvekre, ahogy nem lehet minden diákból atomfizikus vagy orvosprofesszor sem.
Én sem lettem az. Ha valamiért mégis kilógok a sorból, az az egyszerű büszkeségem, hogy lám így is lehet venni a dolgokat. De kezdjünk bele… Nem voltam sosem rossz tanuló, a szlovák nyelvet is kellőképpen bírtam, persze voltak és vannak nehézségeim. Majd annak idején a hivatásomból kifolyólag elkerültem szlovák környezetbe. Sőt, egyúttal szlovák szövegkörnyezetbe is kerültem, ami abból áll, hogy a mindennapos érintkezésben is a szlovák nyelvet használom. A munkahelyemen az egészségügyi és pszichológiai rátermettségen túl alapkövetelmény a belső előírások szlovák nyelven, vizsga szinten történő elsajátítása, majd bizonyos időközönként ezen szakmai vizsgák megvédése.
Minden rendben van, de árulja el nekem kérem, hogy miért beszél olyan lassan szlovákul? – kérdezte anno a pszichológiai rátermettségemet vizsgáló orvosnő Pozsonyban.
Nagyon egyszerű doktornő – válaszoltam szinte azonnal –, én magyar gyerek vagyok, magyar az anyanyelvem, magyarul élek és magyarul gondolkodok. Az ön kérdésére adott választ az agyam magyarul válaszolja meg, de a számat már szlovák szavak hagyják el. A lassúság oka a fordítás folyamata.
Bizonyára helyénvaló választ adtam, mert elsőre átmentem a próbán, ahogy minden egyes alkalommal elsőre teljesítem a szakmai vizsgáim is. Méghozzá 100%-os pontossággal! Persze, azt hozzá kell tennem, hogy érdekel is, amit csinálok, ha nem így lenne, bizonyára elbuktam volna már párszor.
Gondoljanak csak bele, magyar gyerek létemre – a szlovák kollégákkal ellentétben – nemcsak értelmeznem kell a tesztkérdéseket, hanem értenem is. És itt nem csupán a „konyhanyelvről” beszélünk, minekután néha keresnem kell az adott szakszavak magyar megfelelőjét. Mégis milyen büszkeség, hogy magyar létemre lepipálom a szlovák kollégákat, akiknek olykor becsúszik pár hiba.
Nemrég ismét a kötelező megmérettetés előtt álltam, talán a mindennapi fásultság miatt, vagy az élethelyzetemből kifolyólag, ezúttal nem bírtam felpörögni a vizsgákra.
Azt gondoltam lesz, ami lesz, 80%-kal is átmegyek, nem kell folyton a maximumra törekedni. Nem adnak érte érdemrendet és a fizetésem sem lesz több egy centtel sem. Végül mégis átlapoztam a nem éppen vékony szabálykönyveket. Eszembe jutott ugyanis az az eset, amikor az egyik tanár nagyon szeretett volna „elhúzni” – persze csak viccelt! „Na magyar, DAC-os gyerek, most megfoglak, nem mész át!” – én meg jókat mosolyogtam, mert a kollégája közbeszólt:
Őt te el nem húzod, ez a gyerek téged tesz zsebre tokkal, vonóval!
Ha viccelt, ha nem, szinte őríjtő volt látni az arcán a hibátlan vizsgapapírom… Ezek után kitalálhatják, idén milyen eredménnyel végeztem!? Csak ennyit szerettem volna leírni, úgy vélem nagy erény, ha egy fokkal még annál is jobban tudsz szlovákul, mint amit elvárnak tőled. És igen, egy magyar gyereknek először Petőfi verseit kell megtanulni az anyanyelvén, hogy ne csak a nagyszülők magyarságára legyen büszke, hanem majd az unokáiéra is. Közben pedig megmutathatja, hogy nem lehet őt egykönnyen „eladni” szlovákul sem. Nincs ennél nagyobb elégtétel a rossz nyelvek provokációjára…