Mészáros Lajos 2013 őszén fiatal dunaszerdahelyi jogász-tanoncként mesélt a Klikk Out-nak Izlandon Erasmus-diákként megélt élményeiről. Már akkor három éve volt annak, hogy ott járt (akkoriban bénította le fél Európa légi közlekedését az izlandi vulkánkitörés), de még mindig csak úgy ömlöttek belőle az emlékek. Olvassák csak!
Az interjú megjelent a Klikk Out 2013/09. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: Mészáros Lajos, Barak Dávid
Amikor felhozzák előtted az izlandi utadat, mi az első kép, hangulat, esemény, ami bevillan?
Sok minden, de ami egyből eszembe jut, az Reykjavík és a belvárosa. Előttem van, mintha ott lennék a Tjörninnél, ami egy tó a főváros közepén, és gyakorlatilag érzem az atmoszféráját. Leggyakrabban a lakásból a tó mellett mentem az egyetemre, és az ugrik be, amikor ott sétáltam. Persze nekem naponta többször is eszembe jut valamely izlandi élmény, mivel talán ez volt a legmeghatározóbb periódusa az életemnek.
Azért is kérdeztem, mert észrevettem, hogy évről évre valamilyen módon „megemlékezel” a Facebookon is a kiutazásod vagy épp a visszaérkezésed napjáról. Fakulnak egyáltalán az emlékeid?
Egyáltalán nem. Mondhatni, akárhányszor visszagondolok, akkor fáj, hogy el kellett jönnöm. Eléggé nosztalgikus ember vagyok, meg tudok élni pillanatokat.
Eredetileg május 17-én kellett volna hazarepülnöm, de a vulkán miatt tolták egy nappal a járatunkat, és amikor megtudtam, nagyon örültem. Az az egy nap még ajándék volt számomra.
A közeli barátaimmal együtt gyakran kimentünk a parkba grillezni, főzni, pókerezni, zenélni. Az utolsó napon gyakran sóhajtoztam is, hogy most akkor utoljára csináljuk ezt és azt. Még egyszer körbejártam azokat a helyeket Reykjavíkban, amelyek számomra meghatározóak voltak. Ez megnyugvást adott – talán patetikusan hangzik, de tényleg így volt. Az egyik legjobb barátom ott egy cseh fiú volt – ő épp az ellentétem, és már nevetve mondta, hogy „most utoljára zárod be az ajtót”, és hasonlókat. De én tényleg így éltem meg, éreztem, hogy rövidülnek a percek, amit ott töltök, és ez a mai napig bennem van. Ma is vissza tudom idézni például azt a képet, amikor utoljára körbenéztem a szobámban. Szóval egyáltalán nem fakul, és minden egyes visszaemlékezés ugyanolyan intenzív.
Ugorjunk egy kicsit vissza oda, amikor kijutottál az Erasmus-programon keresztül.
A Comenius Egyetem Jogi Karán tanultam, és mindenképpen szerettem volna kihasználni az Erasmust, mert jó feltételekkel nagyon sok országba el lehetett jutni tőlünk. Három célállomást tűztem ki: az első helyen magasan Reykjavík volt, a másodikon Ljubljana, majd Isztambul. De az az igazság, hogy a másik kettő csak sebtapasz lett volna. Harmadikos koromban jelentkeztem, és negyedikben mentem ki. Az elejétől fogva nagyon nehéz volt a procedúra, végül szerencsére sikerült a vonal fölé kerülnöm.
Izlandra úgy juthattam ki, hogy valaki kiesett az isztambuliak közül, egy diák pedig Törökországra cserélte Izlandot.
Személyes vagy szakmai okokból választottad ezt a három várost?
Is-is. Az egyetlen személyes tapasztalatom Szlovéniával volt – voltunk ott kirándulni, és egy napot Ljubljanában töltöttünk. Tetszett a légkör és a város maga, a jogi egyetemükről is csak jókat hallottam. Isztambul azért érdekelt, mert Törökország kulturális, társadalmi és szakmai szempontból is teljesen más. Az ottani egyetemen közel kerülhettem volna például az iszlám joghoz, és teljesen más, ha egy autentikus országban ismerkedsz meg vele.
Izlandnál meg volt ezeregy okom, hogy miért oda menjek, kezdve azzal, hogy az volt legmesszebb. 🙂 Nagyon hajtott a kíváncsiságom, mert nem ismertem senkit, aki ott járt volna. Feltáratlan terület volt számomra. A zene és a kultúra közel állt hozzám, de válaszokat vártam olyan kérdésekre, hogy miért épp itt van olyan zene vagy filmek, amik engem megfognak.
Bizonyára készültél és felépítettél magadban egy képet Izlandról. Változott ez, mikor leszálltál ott a géppel?
Az első, amit éreztem – a mai napig emlékszem – a bizonytalanság volt. Tudatosult bennem az az ismeretlen, amiért mentem. Ami először fogadott, hogy tök sötét volt. Januárban kb. délelőtt 11-kor kelt a nap és fél négy körül ment le. Paradox módon ezt sokkal könnyebben viseltem, mint tavasszal a napi majdnem 20 óra napfényt. Amikor megérkeztem, nagyon boldog voltam és nyitott. Mögöttem állt az egyéves történet, ahogy harcoltam érte, és tudatosult bennem, hogy ott vagyok – nem tudom, hogy mi vár rám, de készen állok rá.
Milyen volt az első izlandi, akivel egy köszönésnél több szót váltottál?
Érdekes, de kevesebb izlandival ismerkedtem meg, mint nemzetközi diákkal. Az első izlandi, akivel beszélgettem, az egyik finn fiú buddy-ja volt – ők azok a diákok, akik segítenek beilleszkedni – vele egész jó kapcsolatban voltam.
Az első tapasztalatom az volt, hogy nekik a közép-európai diákok hihetetlenül egzotikusak. Ők megszületésük óta egy olyan helyen vannak, amelynek nincs szomszédsága. Más felfogásban is nőnek fel.
Nálunk azért még mindig kevés diák utazik külföldre tanulni, de ott senki nem tudja elképzelni az egyetem elvégzését külföldi tapasztalat nélkül. Szabadulni akarnak egy kicsit onnan, én pedig oda szabadultam. Érdekes volt ez a fordított szemlélet.
Találkoztál olyan izlandival, aki már járt valamelyik kelet-európai országban?
Egy uszodában odajött hozzánk egy idősebb úr, és amikor kiderült számára, hogy szlovákiai vagyok, illetve a barátom cseh, elmondta, hogy korábban újságíró volt, és hogy járt Csehszlovákiában a forradalom alatt, 1989-ben, pár évvel utána pedig visszament kirándulni. Számára az volt a legfurább élmény, hogy azon a helyen, ahonnan tudósított a tüntetésekről, egy szexshop állt. Azt mondta, lehetett látni, hogy betört a kapitalizmus.
Hogy láttad ott, volt különbség a nyugat-, illetve kelet-európai diákok Izlandról alkotott véleménye közt?
A diákok közül sokan olyanok voltak, akiknek szakmai szempontból is aranybánya volt Izland, pl. geológusok, vulkanológusok, ornitológusok. Ezekkel a kalandorokkal volt élmény kirándulni, akik terepen otthon érezték magukat. Nekem a jogász fejemmel nem jutott volna eszembe, hogy ha átlépek a kerítésen, akkor onnan sokkal szebb a kilátás. Ezért nagyon szerettem velük menni, mert ők előtte tanulmányozták a helyeket. Tudták, hova mennek, és miket lehet látni. Így jutottam el olyan helyekre, hogy életemben nem gondoltam volna. Nagyon érdekes volt például a Dyrhólaey nevű hely Vík közelében Dél-Izlandon – itt gyönyörű volt, ahogy a hullámok csapkodták a tengerből kiálló sziklákat. Volt olyan is, hogy az egyik kanadai fiú megállt, és azt mondta, hogy most pedig fürödni megyünk. A semmi közepén voltunk, követtünk egy kis patakot, és az a völgy közepén egy medencébe folyt. A gleccserekhez is úgy jutottunk el, hogy volt, aki tudta, hova kell menni. Az első ilyen, amit láttunk, a Sólheimajökull volt, és mindenki csak nézte, mit csinálok – ugráltam örömömben.
Lelkes emberekkel voltam körülvéve, mert tudták, miért jöttek, és hogy mibe vágnak bele. Vonzónak találták Izlandot, céljuk volt oda eljutni, és mindenkinek teljesültek is az elvárásai. Akármennyire is gondolkodom, nem tudok olyant mondani, aki másképp látta volna.
Ha nem diákként mentél volna ki, akkor nyilván teljesen másképp éled meg…
Amikor a végéhez közeledett a program, sokan arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha még itt maradnánk. Két olasz ott is maradt, de mondták, hogy félnek attól, mi lesz azután, ha maga a program véget ér. Egy mezőlaborci ruszin fiút kint ismertem meg, most már 5-6 éve postásként dolgozik ott. Ő más szemszögből, munkásemberként éli meg mindezt. Szemlélet kérdése, és az időzítésé is biztosan, hogy ennyire magával ragadott, de ha visszamennék, biztos, hogy ismét csak a pozitívumot látnám, csak máshogy.
Ahogy említetted is, Izlandon sokan valamit szeretnének megtalálni. Nem tudom elképzelni, hogy egy család elmegy oda nyaralni, sem azt, hogy szórakozni. Van ilyen?
Mára azért Izland is egyre jobban ráérzett arra, hogy meg tud élni a turizmusból. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy minél jobb feltételeket építsenek ki a turistáknak, és hogy a legnagyobb látványosságokat könnyedén elérhessék. Sok a szuvenírárus is, szóval már ki vannak alakítva a „felületes” turizmus feltételei.
A szórakozás: nem tudom, a turisták miatt van-e, de olvastam, hogy Reykjavíkot az Észak Ibizájának tartják – és jogosan. Azt kell tudni az izlandi emberekről, hogy hétköznap mindenki precízen végzi a munkáját, hétvégén pedig mindenki megőrül.
Tudnak élni, és meg tudják szabni a határaikat. A szórakozóhelyeken rengeteg izlandit is látsz, és ők el tudják szórakoztatni magukat, nem kellenek hozzá a turisták sem…
Komolyan? Pedig épp azt akartam kérdezni, hogy nem a turisták vagy diákok „tanították-e” meg őket erre?
Biztos van benne részük, de szerintem nem egészen. Nagyon sokan zenélnek, és tehetségesek. Ami nagyon érdekes, hogy télen, amikor kevés a turista, könnyen meg tudod különböztetni a szórakozóhelyeken, hogy ki az izlandi, és ki az Erasmusos diák, mivel míg utóbbiakon csak egy póló, addig az izlandi fiatalokon öltöny van. Nekem ez elég nagy kultúrsokk volt, de ott ez teljesen normális.
Milyen a helyi kocsmakultúra?
Bizonyos dolgokat náluk is befolyásolnak más nemzetek. A gasztronómiában például az amerikai befolyást látni, a kocsmakultúrában ezt angol vagy skót befolyásnak nevezném, mivel pubok vannak. Igyekeznek viszont többnyire izlandi sört csapolni, ami nem mindig jó, de a legolcsóbb.
Nocsak, említs néhányat!
A Víking, a Thule, vagy a Gull. Ami nagyon tetszik minden kocsmában, hogy hihetetlenül közvetlen mindenki. Mindent megtesznek azért, hogy otthon érezd magad, de nem mézes-mázasan, hanem korrektül megkapod, amit kérsz és törődnek veled. Aki csaposként dolgozik, az többnyire szereti a munkáját. Az izlandiakra általában is igaz, hogy azt csinálják, amit szeretnek.
Mifelénk a nemzetiség fontossága számos más dolgot megelőz az emberek körében, és gyakran ez megosztó tényező. Hogyan tekintenek az izlandiak magukra, mint nemzetre – van, ami megosztja őket?
Én nem találkoztam olyan dologgal, ami nemzetiségi alapon megosztotta őket. Ezt a kérdést megválaszolva lehet rámutatni az egyik olyan dologra, ami nagyon jellemző az izlandiakra, és amit sehol máshol nem tapasztaltam, ez pedig a reális tolerancia.
Én nem gondoltam volna, hogy létezik olyan közösség, ami majdnem teljes egészében toleráns mindenkivel szemben. Ez az egyik olyan dolog, ami örökre megfogott bennük. Érdeklődőek, megkérdezik, honnan vagy, de soha nem reagálnak negatívan. Van véleményük, de az addig ér, amíg nem vág egy másik ember jogaiba.
Kicsit jogász szemmel is néztem, hogy ott az emberi jogok valóban érvényesülnek. Nincs rasszizmus, homofóbia, xenofóbia. Aki odamegy, reálisan megvan a lehetősége arra, hogy letelepedjen, és éljen anélkül, hogy őt vagy a családját atrocitás érje. Például Izland előző miniszterelnöknője leszbikus, és ennek tudatában választották meg. Senkit nem érdekelt. Nem udvariasságból nem bélyegeznek meg, hanem eszükbe sem jut. Ez nagymértékben hozzájárul, hogy én az emberiség kis menedékeként gondolok Izlandra.
Ezt talán le lehetne vezetni arra is, hogy ezer éve van parlamentjük, másrészt, ahogy mondtad, nincsenek szomszédjaik, és sosem volt kivel összecsapniuk…
Nagyon sok dolog van, ami visszavezethető az izoláltságukra. Akár nyelvi szempontból is. A mai öregebb generáció még megérti az izlandi mítoszokat eredeti nyelven, mert a nyelvük évszázadok alatt mit sem változott. Nem volt rá idegen hatás és a nyelvtani szerkezetek megmaradtak. Vagy a gasztronómia: a legtöbb ételük halból és bárányból készül, mert évszázadokig nem volt másuk. A legdurvább, amit el tudsz képzelni – főtt bárányfej, aminek a szemét is megeszik, vagy az ecetes bárányhere, amit szinte nyersen esznek. Föltalálják magukat. Ez pedig a következő erőssége az izlandiaknak – a leleményesség. Ez is az izoláltságra vezethető vissza, és talán az is, hogy mivel egymásra voltak utalva, megtanulták egymást tolerálni. Dán megszállás alatt voltak évszázadokig, 1944-ben nyerték el a függetlenségüket, de a dánokra sem hallottam soha semmi rosszat.
Foglald össze az izlandi élményeidet, mint „zenész”, mint joghallgató, és mint közép-kelet-európai fiatalember…
Az izlandi emberek úgy zenélnek, mintha a barátaiknak játszanának, akkor is, ha turisták állnak előttük. Minden egyes koncertnek megvolt a családias hangulata. Joghallgatói szempontból azért volt érdekes, mert ha kicsit az egyetemre reflektálok, előtte nem hittem volna, de minden tanárral tegeződtünk. Nálunk a tanárok nagyon szívesen éreztetik a hierarchiát. Ott örömmel mentünk vizsgázni, mert tudtuk, hogy az egy beszélgetés lesz, megkérdezik, hogy mit tudunk, de azt is, hogy mit gondolunk.
Ami pedig az emberi oldalát illeti, az első embertől az utolsóig, akivel találkoztam, mindenkit megkedveltem. Szerintem pont azért volt szükségem még egy napra, és azért vágyom vissza mindig, mert mind zenei, mind szakmai és mind emberi szempontból otthon éreztem magam.
