Az interjú megjelent a Klikk Out 2021/11. számában. Fotó: PROfoto
Mikor ezek a sorok íródnak, Marci épp az első szülinapi tortáját majszolgatja. Életvidám, huncut kisfiú, aki anyukája elmondása szerint egy igazi kis szeretetcsomag. Kíváncsian tekint a világra. Mászva indul felfedezőútra, és szívesen tér vissza családja védelmező karjaiba. Elnézve őt, az embernek eszébe sem jutna, hogy pontosan egy évvel ezelőtt még az is kérdéses volt, hogy vajon a másnapot megéri-e. 32 centiméterrel és 600 grammal érkezett a Kocur családba, ahol a szülei és két nővére, Anna és Luca várták őt szívük összes szeretetével.
Anyukája, Kocur Márta mesélt az elmúlt egy év hullámvölgyeiről.
Mielőtt részletesen elmondanád Marci megszületésének történetét, érdekel, vajon azelőtt milyen információd volt a koraszülöttségről?
Két szép és problémamentes várandóssággal a hátam mögött tudtam a koraszülöttség létezéséről. Alapinformációk voltak a birtokomban, de behatóbban nem foglalkoztam vele. A családban, baráti körben sem volt senki, akinek koraszülött babája lett volna, így ez elkerülte a figyelmemet.
…és akkor megszületett Marci… Mesélj, kérlek, a várandósságod utolsó napjairól!
Egészséges izgalommal vártam az orvosi vizsgálatokat, egy korábbi májelégtelenség miatt genetikai vizsgálatnak is alávetettek a 22. hétben. Emlékszem, az orvos a korához képest akkor nagyobbra mérte a babát, így én is nyugalommal vártam a fiunk érkezését. Egy szombati napon erős, nem szűnő fejfájásom volt, hánytam. A férjem, Laci jobbnak látta, ha bevisz a komáromi kórházba. Derült égből villámcsapásként ért, amikor ott azt mondták, hogy Marci körülbelül a 24. hétben megállt a fejlődésben. Én akkor voltam a 26. hétben. Innentől kezdve szinte pár óra leforgása alatt gyökeresen megváltozott az életünk. Az orvosok preeclampsiát állapítottak meg, ami magas vérnyomással, erős fejfájással jár, valamint fehérjével a vizeletben. Ez a HELLP-szindróma előfutára, ami akár végzetes kimenetelű is lehet a baba és az anya számára is. Egy év távlatából is hátborzongató belegondolnom abba, hogy mindketten a halál kapujában voltunk.
Hétfőn Érsekújvárba szállítottak, a koraszülötteket ellátó részlegre, ahol egyáltalán nem volt kérdés az orvosok számára, hogy mi a további lépés: ennek a babának nagyon gyorsan meg kell születnie.
Amíg nem találkoztam Marcival, az egész egy zavaros, rossz álomnak tűnt, amiből fel akartam ébredni. Két nap után láthattam őt először, ott tört belőlem ki egy fájdalmas zokogás, talán ott tudatosult bennem először, hogy ez nem álom, ez a valóság, ami épp velünk történik meg.
Marci a tudomány jelen állása szerint extrém koraszülöttnek számít, mit jósoltak az orvosok?
Az első, nem hivatalos információkat még hétfő este kaptam meg egy ismerősön keresztül – mire is jó a cserkészet, ha nem erre, mert az embernek mindenhol akadnak cserkészismerősei.
Tőle tudtuk meg, hogy Marci él és inkubátorban van. 32 cm és 600 gramm, ezeket az adatokat már egy neonatológus ismertette velem egy nappal később. Nagyon kicsi az esélye, hogy életben marad, csodára és a jóistenre van szükség, mondta akkor nekem.
Ekkor kezdtünk el kétségbeesetten keresni a neten, kapaszkodókra volt szükségünk. A 24. hétre született babák túlélési esélye 60-70 százalék, s ebből a 60 százalékból a későbbiekben nagyon sok esetben jelenik meg a gyerekeknél egészségügyi probléma.
Hogyan kapcsolódtál a fiadhoz az első napokban? Hiszen inkubátorban volt, a Covid pedig egyre erősödött.
Egy fotó volt az egyetlen kapcsolódási pontom, amit a keddről szerdára való éjjelen a szívemhez tettem, így aludtam el. Csodák csodájára reggel beindult a tejtermelődésem, ami fantasztikus dolog volt, hiszen Marcinak óriási szüksége volt az anyatej védelmező és tápláló tulajdonságaira. Pontosan 88 napig fejtem neki, otthon pedig áttértünk a szoptatásra. Bevallom, féltem az első látványtól. A covid miatt még az inkubátorhoz sem szabadott nyúlni, nemhogy a babához. Marci mesterséges légzéstámogatást kapott, valamint antibiotikumokat, és szondán keresztül etették. Eleinte csak nagyon kis mennyiséggel táplálták őt, és fokozatosan növelték az adagot. Ezután kemény 3 hónap következett, tele féltéssel, aggodalommal, reménnyel és önváddal. Közben a világban dübörgött a covid, ennél fogva elestünk például a kenguruzás lehetőségétől. Tesztelőhelyeken vártunk hidegben, fagyban, hogy aztán felváltva a férjemmel rohanhassunk a kórházba, ahol én a fizikai kontaktus hiányában énekeltem, Laci pedig mesét olvasott az inkubátora mellett. Az orvosok továbbra is nagyon óvatosan fogalmaztak, nem bocsátkoztak jóslatokba, örüljünk a mának és bízzunk a másnapban, ezzel bíztattak minket. 3 hét után érinthettem meg először a fiamat az inkubátorban, és akkor is csak a lábát.
Megható dátum még, hogy pont a szülinapomon, két és fél hónap után tarthattam őt először a karjaimban.
Azt mondtad, az utóbbi 15 évben 30 százalékkal nőtt a koraszülések száma Szlovákiában, ezek szerint az érsekújvári kórház koraszülött osztályán rengeteg szakember menti most is a babák életét. 3 hónap alatt biztosan kialakult egyfajta bizalmi kapcsolat köztetek, jól sejtem?
Marcit január 14-én hoztuk haza. Amikor elbúcsúztunk a nővérektől, orvosoktól, bizony sírtunk, szinte családtagokként váltunk el egymástól. Szerették a kisfiunkat, babusgatták, foglalkoztak vele, a karjukban vitték, amikor épp arra volt szüksége – „Kocurik”, úgy becézték őt. Az osztályon nagyfokú empátiával, kedvességgel és gondoskodással találkoztunk, örökké hálásak leszünk nekik.
Szlovákiában mi a gyakorlat, van arra lehetőség, hogy a koraszülött babák a hazatérésük után továbbra is orvosi utánkövetést kapjanak?
Az újvári orvosok nem engedték el a kezünket, háromhavonta látogatjuk őket. Kiértékelik Marci fejlődését, átbeszéljük az egészségügyi problémákat, szakembert ajánlanak, ha szükség van rá. Mi szemorvoshoz is járunk rendszeresen. A fejlesztéseket mi magunk szorgalmazzuk, mert ugyan nem kötelező, de javasolták. Marci mozgásfejlődésében van némi lemaradás, de ez egyelőre teljesen normális az anamnézise alapján.
Milyennek látod magad a történések fényében, megváltoztál?
Ebben a nem könnyű folyamatban nemcsak én erősödtem meg, hanem az egész családunk is.
Marci élete első 88 napját nem velünk, hanem kórházban töltötte. Amíg távol volt tőlünk, mi minden este egy mécses körül imádkoztunk, és ez mára hagyománnyá vált a családunkban. Azóta küldetésemnek tekintem, hogy még inkább felhívjam a figyelmet az anyatejes táplálás fontosságára, hiszen esetünkben ez tényleg életet mentett.
Továbbá személyes történetünkkel is szeretnék hozzájárulni, hogy a koraszülést és az azt megelőző patologikus állapotokat minél kevesebb tabu övezze, és az ilyen helyzetbe került családoknak erőt és reményt adjunk.
Hasznos linkek a koraszülöttek ellátásáról Szlovákiában és Magyarországon:
Melletted a helyem – Egyesület a koraszülött ellátásért: www.mellettedahelyem.hu
Malíček OZ: www.malicek.sk