A cikk megjelent a Klikk Out 2021/12. számában.
Tele vannak velük a hivatalok folyosói. Kérvényeket írnak, segélyekért folyamodnak, támogatói csoportokba, továbbképzésre járnak, átmeneti otthonok kiadó helyeiért versengenek, szociális munkás foglalkozik velük: ők azok, akik kiestek az ún. „szociális hálóból” és a perifériára sodródtak: egyedülálló, bántalmazott, létminimum alatt tengődő anyák, hajléktalanok, alkoholisták, játékgépfüggők, mentális betegségben szenvedők. A „leghalkabb hangok” korunk társadalmában, akik felé jobbára csak az ünnepek környékén fordulunk, hogy a lelkiismeretünket megnyugtatva, némi alamizsnával támogassuk őket. Róluk szól a Netflix ősszel bemutatott sikersorozata, az „Egy szobalány vallomása” (angol címe: Maid).
Alex (Margaret Qualley) kénytelen elmenekülni alkoholfüggő és nárcisztikus, robbanékony természetű élettársától, Seantól (Nick Robinson), a kislányával a karján. Itt kezdődnek az igazi megpróbáltatások, állandóan a hajléktalanság veszélye fenyegeti őket, a szétesett család tagjai közül pedig senki nem tud igazi támaszt nyújtani neki. A sorozatból kiderül, hogy az amerikai ellátási rendszer mennyire logikátlanul van felépítve, és mennyire abszurd módon nehezítik meg a különböző adminisztratív teendők az amúgy is válságos helyzetbe jutott kliensek helyzetét (tegyük hozzá, ez nálunk sincs másképp).
Mivel Alexnek nincs semmilyen képesítése, jobb híján a Príma Szobalányok nevű cégnél vállal takarítói munkát – számtalanszor láthatjuk őt gyomorforgató környezetben dolgozni, megalázó fizetésért cserébe. Élményeit papírra veti, nagy álma ugyanis, hogy kreatív írást tanulhasson. Szomorú látni, ahogy az ifjú édesanya személyisége teljesen eltorzult a bántalmazó kapcsolatban, gyakran nem ura saját életének, döntéseinek, a dolgok egyszerűen csak megtörténnek vele. Nyomorában is másokon akar segíteni, továbbra is a manipulatív ex bűvkörében él, gyógyulása lassú és visszaesésekkel szegélyezett. Kislánya iránti feltétlen szeretete azonban mindent felülír, a nehézségek ellenére minden erejét megfeszítve küzd azért, hogy vele maradhasson.
A szereplők közül kiemelném még az Alex anyját alakító Andie MacDowellt, aki – bevallom – nekem sose tetszett még ennyire egyik filmjében sem. Óriási feladat lehet egy bipoláris személyiségzavarral küzdő karaktert megjeleníteni, aki folyton a „nagyon lent” és a „nagyon fent” állapotok között hullámvasutazik, egy személyben megszállott művész, múzsa és szabad szellem – ezzel egy időben pedig egy lecsúszott, kisemmizett hajléktalan.
Nagyon fontos a tízrészes minisorozat üzenete: Lehet bármilyen kilátástalan egy élethelyzet, mindig, azaz MINDIG van kiút, ha pedig ezt nem látjuk, az azért van, mert érzelmileg túlságosan bevonódtunk a történetbe, és nem látjuk objektíven a lehetőségeket. Az „Egy szobalány vallomása” a küzdelemről és a felülemelkedésről szól, erőt adhat mindazoknak, akik az életük bármely területén, zsákutcába jutottak.