Fotó: Pixabay.com
Légyszi, legyen már benned annyi, hogy beszúrj egy légyszit a parancsaid közé! A köszönömöt és a kérleket sem használod, talán nem is ismered, a légyszi pedig valamelyest mentené a helyzeted. Otthon nem szokás, értem én! De amint kilépsz a küszöbödön és belépsz az iskolába, a kisboltba, a moziba, akárhova, már prezentálnod kellene: jó reggelt, jó napot, vagy jó estét. Az se baj, ha egy sziát köszönsz és a fizetés után elmormolsz egy köszönömöt.
Miért olyan nehéz ezeket az alapvető illemszabályokat betartani, és ezzel is megtisztelni egymást? Vagy eleve a tisztelettel van a gond? Már nem tisztelünk senkit és semmit, sem a Földet, sem az Eget?
Faluhelyen is kikopik a köszönés, nemhogy még a városokban. Talán mert csak várunk. Ha elérkezik egy helyzet és tudjuk, hogy most kéne egymásnak köszönnünk, mi csak várunk. Azt várjuk, hogy előre köszönjön a másik? Mert mi aztán biztosan nem fogunk előre köszönni! De miért is nem?
Csak ennyin múlna ám sok minden. Ha e téren nem viselkedünk megfelelően, elcsúszhatnak a kapcsolatok. Amiből egy szimpla sziával, vagy jó napottal jó viszony kerekedhetne, abból csak egy átlagon aluli, már-már rossz viszony is kialakulhat. S miért is? Megint csak a fene nagy egód miatt? A helyzet pedig nem menthető, mert már nem fogod tudni megmagyarázni, hogy kérem szépen, valójában én nem is vagyok egy bunkó, önző disznó, aki egyedül magára gondol és csakis a saját tengelye körül forog. Nem tudod megmagyarázni, hogy egy szimpla ballépés miatt nézted levegőnek a szembejövő ismeretlen ismerőst és csak egy kósza félrenézés miatt nem vetettél oda neki egy köszönönömöt, sem egy kérek szépent, vagy esetleg egy bocsánatot.