Képzeld most el, hogy vásárolni mész egy olyan üzletbe, ahol eddig még nem voltál, nem ismered sem a helyet, sem az eladót, de kifogyott a tej és majd’ meghalsz a szokásos reggeli kávédért. Felkapod a kabátod, felhúzod a cipőd és máris úton vagy. Éhesen, kávé nélkül, lényegében még félálomban botorkálsz a sorok közt, keresve a friss tejet, ami nélkül ugye nem kávé a kávé. Az eladó pedig a legkevésbé sem szimpatikus, nem köszön vissza, amikor belépsz, egyértelműen jelzi feléd, hogy nem lát szívesen, hiszen csak a gondot okozod neki, mert miattad és a gügye tejed miatt meg kell, hogy mozduljon.
Elképzelted? Okés. Most jön a kérdésem Hozzád, miért köszönsz el mégis úgy, hogy „Viszontlátásra!”
Értem, értem, udvarias vagy és jól nevelt. Ha gorombán bánnak Veled, nem szólsz vissza, nem feleselsz, hiszen az illem nem engedi. Nem hoznál magadra szégyent egy ilyen kellemetlen alak miatt. Minek lesüllyedni az ő szintjére, kettőt fordulsz és ott sem vagy, aztán később már messziről elkerülöd ezt a helyet.
Miért mondod mégis, hogy „Viszlát”? Nem, nem! Nincs többé viszontlátás, soha viszont nem látás van.
Egy ilyen üzletben, ahol nem kíváncsiak a vásárlókra, többé semmi keresnivalód nincs. Miért mennél olyan helyre, ahol még az alapvető tiszteletet sem adják meg?
Végtelenül tisztelem azokat az Eladókat, akik valóban segítenek, és ha belépsz hozzájuk, mondjuk még egy kis mosolyt is megeresztenek. Az ember sokkal szívesebben tér vissza egy olyan helyre, ahol kedvesen bánnak vele. Szívesebben költ ott, ahol látja, hogy ez az üzlet érte van, a vásárlókért, azért, hogy megvehesse azt, amire szüksége van.
Tehát, ha kellemetlenül bánnak Veled, kérlek, ne mondd, hogy viszontlátásra, esetleg annyit, inkább csak annyit, hogy a soha viszont nem látásra.