FOTÓK: CSALÁDI ARCHÍVUMOK MEGSZÍNESÍTVE
A történet egy nagy bőrönddel kezdődött, melyben három generáció fényképalbumjai lapultak. Most, hogy kicsit több idő maradt az eddig elhalasztott dolgokra, ez a bőrönd „feljött” a pincéből a harmadikra. Kinyitotta hatalmas fedelét, és olyan dolgokat mutatott, amik, ha nem is feledésbe merültek, de a régi kalandokat új köntösbe helyezték. Megtudtam például, hogy nagyapám merre harcolt a második világháborúban, hány hónapig volt hadifogságban, és miképpen sebesült meg.
Emlékszem, mert egykor elmesélte, de ebből a mondókából több évtizeddel a halála után, csaknem legenda lett. Megkísérlem hát a lehetetlent… de mivel lehetetlenek nincsenek az idő mázsás vaskerekét nagyanyám törékeny kezével forgatom. 1965-ben járunk, amikor egy család mindenét elvesztve csaknem földönfutóvá vált. Úgy jött a Nagy Víz, akár a tatár, és vitt mindent, jószágot, házat, a padlásról még a mesebeli gömböcöt is lebökte a gerendáról. Aztán tíz kilométerrel odébb lerakta, addigra már annyira jóllakott, hogy mozdulni sem bírt.
Útjában talán csak a templomtornyok harangjai maradtak hírmondónak. Mert a víz az úr!
Szóval az asszonyokat és a csöppségeket ki kellett menteni, akinek erős volt a keze, az maradt csak talpon. Legények, azon a szakadt, roskadt gáton. Egy élet munkája után darabokra tört szívek maradtak, és a puszta, eleven szeretet, ami mint tudjuk, erősebb mindennél. Pár nap, vagy talán pár hét múlva a vizet is legyőzte, az meghanyatlott a határ barázdáiban, majd visszabújt a medrébe. Nem volt mit tenni, nem volt maradása a családnak, Dunaszerdahelyre költözött, ahol éppen egy új lakótelep nőtt ki a földből.
A Rózsaliget befogadta a volt csilizradványi magyar bakát, és az egykor újpesten is szolgáló tanyi származású Sárik lányt. És persze édesapámat.
Hozták a kutyát is, azt a vérszomjas fenevadat, ami három nappal a katasztrófa előtt enni sem akart már.
Kimentették, de ez a bolhafészek képtelen volt megszokni, amit az ember, és visszaszökött. Állítólag látták a faluban hónapokkal később. Talán igaz, talán nem, az viszont már biztos, hogy a Bögi család ugyancsak bevackolt itt szever 1-en, miközben a város másik végében, Kistejeden a jövendőbeli menyecske szemrevaló lánnyá cseperedett [ez a szál egy másik történet lesz]. Persze apám is csak tizenéves suhanc volt még. Pont olyan nyegle, mint a rózsaligeti fák, melyek közt nagyanyám egy gyámoltalan kislánnyal heveredett a fűben. Háttal nekik a szerdahelyi „felhőkarcolók”, köröttük az azóta hatalmas „erdővé” nőtt örökzöldek. Bizony, a nyolcvanas években jó párszor megitattam én is őket a papára bízott, háromlábú öntözővel.
Gáspár, így becéztem. Egész nap körbe-körbe járt, és kelepelve prüszkölte a vizet mindenfelé. Ma sem tudom, miért pont Gáspár…
A következő képen nagyanyám már messzebbre merészkedett, talán így lakta be a várost is, ami befogadta. Fokozatosan, ahogy az addig inkább a falusi élethez szokott ember meghódítja új életterét. A Duna Hotel friss falai előtt csodaszép rózsák nyíltak a mai élősövény helyén.
Annyira elevenen adja vissza a mostani technika nagyanyám mosolyával együtt, hogy szinte érzem az illatukat. Nincsen rózsa tövis nélkül, zord, szúrós akár az élet, de rögtön beleszerelmesedik az ember, mint egyetlen nőjébe, bimbózó arájába. Amint elkészült a fotó, a séta is tovább folytatódott, s a kislány a babakocsiból nézve kémlelhette Dunaszerdahely „hosszú” utcáját, akkor hatvankilencben. Megannyi korabeli patinás épület, melyeket mi már csak a könyvekből ismerünk, amibe leírták, hogy tűnt el a város valódi arca a felismerhetetlenségig.
Bizony, sokat kellett gondolkodnom, hol is készült a következő felvétel. Pedig a Kázmér vendéglő, bocsánat a „Partizán” adta magát.
Csak hát, ahogy kedves történész barátom mondta, a Fő utca olyan cikcakkos volt, mint az öregember fogsora. Itt egy beugrás, ott egy útvesztő… az bizony a mostani Kondé püspök utca eleje, ahol már csak egy épület maradt örökbe a régiből, na és persze a pont akkor elkészült mai Adóhivatal.
Nem tudom, árultak-e valaha is olyan finom palacsintát a Partizánban, amilyet nagyanyám szokott nekem sütni. Csak a szalontüdő maradt meg bennem onnan, az olyan nagyvilági étek, akár az a hely volt. Mi is épül most ott, fene tudja így hirtelen. És bárcsak megfordíthatnám a képet, akkor látnám, amire a mai 360-os masinák képesek. Látnám a szülőházam helyét, kispolgári kivitelben.
Már a gyámoltalan kislány nélkül pózol a nagyi az utolsó emlékkockán, az állomás parkjában.
Anyu szerint „visszament” ahonnan jött, valahova keletre. Esetleg, ha felismerné magát itt, kérdezze meg a Poór Tibit, merre lakik a hamarosan duplán dajkáló Grundos ficsúr a rózsaszálával. Ezen a képen a szökőkútnak támaszkodik, hogy is hívta mindenki: a Katónéni. Maga a stílus és az elegancia volt fején az a kendő. Mögötte a boltívet átölelő futórózsa, mi más is lehetne utunk végén a Rózsaligetből indulva, célirányosan. A béke szigete, ahová napjainkban már a háborúra emlékezve járnak az emberek. Mi lett volna, ha nem jön a víz, és nem visz el mindent, sosem tudjuk meg. De ez a pár kép most elárulta, mi történt azután pár évvel…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK