Hogy milyen egy szabad ember? Biztosan nem gondolkodik annyit, mint én. Mert ezek az apó szentjánosbogarak, amik gondolatok formájában lengnek körül, annyian vannak, világítótestnek is jók lennének. Sokat spórolnék a villannyal, ha ezek valóban itt lennének.
Gondosan kategorizálva és az egyes szekciókat szétválasztva cérnaszállal kötögetem egymáshoz őket, hogy könnyebben visszakövethetőek, ellenőrizhetőek, átláthatóak legyenek. Hogy jobban lássam a rendszert, hogy ne legyen káosz – hogy ne legyen egy kósza gondolat sem, ami kis apró, jelentéktelen világító pöttyként rondít bele a nagy fényes egészbe.
Egy szabad ember biztosan nem ilyen. Szentjánosbogarai biztosan nem állnak csatasorban egy masszív falat képezve, a külvilágot teljesen eltakarva. Ahogy ő maga, a gondolatai is szabadon repkednek, nincsenek megzabolázva, erre repkednek, arra repkednek, mindenfelé, ellenőrzés nélkül lebeghetnek, cikázhatnak, ahogy szeretnék. Tulajdonosuk pedig ügyet sem vetve a történetükre, csak termeli és termeli őket. Önfeledten, nyugodtan tekintve a kivilágított semmibe.
Hogy lehetne vajon elengedni a gyeplőt? Hagyni, hogy a gondolatfoszlányok, szellemi éterrétegek szabadon pihenjenek, lebeghessenek, úszhassanak, ők is, amerre szeretnének?