FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk legutóbbi vendége, Tar Miki magasra rakta azt a bizonyos lecet. Öccse, Tar Gábor is garantáltan tartja a szintet! Ismerkedjenek meg a legkisebb Tar fivér történetével.
Szia, Gabesz. Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Te vagy a legfiatalabb a Tar fivérek közül. Mikiéket követted a DAC-stadionba?
Gyerekként igazából nyugodjék édesapámmal – id. Tar Miki bácsi – szoktam járni. Lehettem úgy hétéves, amikor első alkalommal kivitt magával meccsre, akkor még ugye a Csehszlovák Ligára. Hatalmas fílingje volt az egésznek, még azt is szerettem, amikor jegyekért kellett sorba állni. Annyi ember a stadion előtt, és én az apukámmal vagyok – ez maradt meg bennem. Alig vártam azokat a vasárnapokat. Természetesen a testvéreim is mindig húztak magukkal, de egyértelműen nyugodjék apukám volt az, aki megszerettette velem a közeget.
Egyszerűen imádtam az apuval lenni a stadionban, közben beszélgettünk, és élveztük a mérkőzéseket. Gondolom nem kell mondanom neked, hogy a csehszlovák bajnokság mennyire erős volt?! Jó kis meccseket vívtunk, arról ne is beszéljünk, milyen labdarúgók fordultak meg akkortájt a DAC-ban! Egyik jobb volt, mint a másik. Hétévesen, vagyis a 87/88-as idényről beszélünk, majd ezt követte a további időszak.
Azt gondoltam, Mikihez hasonlóan te is a haverokat fogod említeni. De mint a legkisebb fiúgyerek, még édesapádhoz ragaszkodtál.
Aztán mikor felnőttem, kialakult a csoportunk, és ez így ment folyamatosan. „Východon” mindenki focibolond volt, kinéztem az ablakon, a kis Juhos vagy a kis Lajbi mutatta kezével a labdát, s már mentünk focizni. Élveztem a közösséget, annyira jó parti voltunk. Megtiszteltetésnek vettem, amikor az idősebbekkel focizhattam. Ha kicseleztem őket, jól összetörtek, de ennyi belefért. Robi, meg a Miki bátyám, Szigetiék.
Hányszor menekültünk a „pótcsendőrök” elől. Hiába mondtuk: „Nem törjük ki a fákat, azok a kapufák!” Volt úgy, elvette a labdát és kiszúrta. Legtöbbször persze elfutottunk.
Legnagyobb élményem gyerekként a DAC-stadionban a Sparta elleni 3:3-as meccs. Na, az aztán igazán inspirált, hogy járjak meccsekre. Szintén nyugodjék édesapámmal voltam, 3:0-ra vezettünk. Apu minden egyes gólnál felkapott, az akkora élmény volt, mindent vitt. Ezen az ominózus meccsen is nagyjából az eredményjelző alatt álltunk. Végül örültünk a döntetlennek is, mert a Sparta, ha van még hátra egy perc, meg is fordítja az eredményt. Abban az évben kishíján bajnokok lettünk, viszont olyan játékosaink voltak, akik ezt meg is érdemelték volna. Abszolút kedvencem a Kapko, én arra az emberre a mai napig felnézek, és megtisztelő, ha beszélgethetek vele. Mičinec, Pavlík, rájuk is jól emlékszem.
Kinti meccsekkel mi volt a tapasztalatod?
Másik téma, amikor már igazán felcseperedett az ember, jöttek az on tourok. Prešovba, el nem felejtem, zöld busszal mentünk. Huli, Miki, meg a többiek – nem kell bemutatnom a társaságot. Ez már inkább későbbi időszak, de nagyon sok túrán részt vettem, még anno a 2. ligában is. Hazai meccsekre a 2. ligában nyugodjék Bukival jártunk, felültünk az ún. nyugdíjas tribünre. Volt egy olyan meccs a Slovan B-vel, amikor a pozsonyi drukkerek elkezdtek köveket dobálni. Elég gyatra dobók voltak, biztos tornából is fel voltak mentve.
Aztán alig vártam, hogy mehessek idegenbe. A főnököm a Wertheimben már tudta, délelőtt 10-kor mondom neki: „Főnök, valahogy meg kéne oldani, fél nap szabit írjon, indul a busz!” Tekertem haza, már csak rám vártak. Rengeteg havert szereztem így, mindig jó hangulatban utaztunk.
Akadtak renitensek, de olyanok mindenhol akadnak. Később úgy döntöttünk – talán éppen a randalírozók miatt –, hogy autókkal járunk. Ahogy most kézilabdára, 3-4 személyautóval, szűk baráti körben. 13-14 fő, Písek, Zlín, teljesen mindegy. Mi ott leszünk!
Felépült az új Aréna, kiváltottam a bérletet. Már a régi stadionban is megvolt a stabil helyünk. Aztán nagyobb meccseken, Slovan ellen pl. rendre vadidegenek elfoglalták: „Semmi gond, örülök, hogy itt vagytok – mondom nekik –, testvérek vagyunk, de miért pont ide, közénk jöttök? A rigmusainkat nem ismeritek, mi meg szurkolnánk!”
Az élmény miatt jöttek, épp csak szelfibot nem volt a kezükben. A bérlet jelentette végül a megoldást. A felső 4 sor stabil társaság lett és mindig szurkolt. Szép számban akadtak persze olyanok is, akik csak azért jártak a B-középbe, hogy eldicsekedhessenek vele. Jöttek hot-doggal a kézben: „Kik vagytok ti? Miért pont ide kell jönnötök, ott oldalt leülsz, aztán nyugodtan ehetsz akár kacsacombot is.”
Mostanában nincsenek ilyen „gondjaink”. Elég foghíjas lett a B-közép, sajnos!
Sokat hozzátett a covid-időszak, de én inkább a klub futballpolitikáját mondanám. Egy ideje már ez megy. Mire beépülne valaki a csapatba, túladunk rajta. Amikora összeállna egy jó gárda, eladjuk a húzóembereket. 10-15 példát tudnák mondani, nem értem a koncepciónkat. A szurkolónál előbb-utóbb betelik a pohár. Eladjuk a legjobbakat, aztán hozunk valakit, aki vagy beválik vagy nem. És ez egészen lentről jön, a korosztályos csapatokban is hasonló a helyzet. Hallom a szülők reakcióit, nem mindig azok játszanak, akiknek kéne. Pénz beszél, kutya ugat.
Ezért álltam át mostanában inkább a kézilabdára. Voltak idők amikor ingyen beengedtek, aztán 2 €, 5 €, mostanra bérletem lett. Alapból szerettem, a szabályokkal tisztában voltam. Itt is jó közösségbe kerültem, a Mikivel úgy mondjuk, az első „kilences”. Legfönt a kapu mögött, a kilenc főből álló társaság. Elkezdtünk járni minden meccsre, egyre jobban belelendültünk a szurkolásba. A csajoknak tetszett, örültek nekünk. És ha járhatunk idegenbe is, már miért ne járnánk? Egyszer csak azt vettük észre, hogy telt ház van a hazai meccseken. Csarnoknak nem mondanám, legyen szerdahelyi „tyelocvicsnya”.
Ez a csapat többet érdemelne! Szép eredményeket értek el. Márciusban is megyünk Nagyszombatba a kupadöntőre, már 50 fölött van a feliratozók száma. Meg fog telni a 70 személyes busz!
Valahogy a hozzáállás más, az akarat. Vesztünk 6 góllal? A második félidőben már kettővel jobbak vagyunk, ez egy akkora élmény. Példát vehetnének küzdeni akarásból a focistáink. Tudom, hogy más a két sportág. Látom másnap a Mészáros Rékán, itt folt, ott folt. Rettentően kemény sport a kézilabda! Küzdőképesség és dinamika, megeszünk mindenkit, ha arról van szó. Természetesen benne van a pakliban, hogy néha kikapsz. Minden meccset nem lehet megnyerni, nagy a terhelés, sok az utazás, kemények az edzések.
Lezárva a beszélgetést, jöjjön az utolsó gondolat. Mit jelent számodra a DAC?
Gyerekkoromban egyértelműen nyugodjék édesapámat. Hangsúlyozom, Ő szerettette meg velem a DAC-ot. Ha azt mondom, hogy mindent, akkor az klisé.
Ott legbelül mindig DAC-szurkoló maradok, ha nem is megyek ki focira, a tévében mindig megnézzük a Bázison. A csajok meccsére bárhova elmegyek.
Azt kívánom magamnak – illetve másoknak is –, hogy a focistáink a csajokhoz hasonlóan inspiráljanak: Igenis ki kell menni az Arénába, és nem csak azért, mert megy a szekér, hanem mert ott a helyem. Ezért viszont valamit tenni kell! Ahogy a csajok is építkeztek, egyre feljebb és egyre magasabbra. Ezt a folyamatot átélni csodálatos dolog. Tudni azt, mennyire megbecsülnek minket, szurkolókat, barátként viszonyulnak hozzánk. És ha már DAC, ide kívánkoznak a barátok, a Mini Presszó, vagyis a Bázis, ahol nemcsak meccsnapkor jövünk össze. De említhetném az egész Keleti-lakótelepet is – nekünk csak „Východ”, itt jó volt felnőni!
A legszebb végszó! Mi voltunk a Centrum, srácok a Grundról. Ez Dunaszerdahely. Köszönöm a beszélgetést, Gabesz. Hajrá, DAC!