Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek a szerző gyűjteménye vagy külön jelölve.
Szeptemberben ismét becsengettek, ahogy minden évben, idén is elkezdődött egy új tanév. A legkisebbeknek az első, a nagyobbaknak tán már az utolsó. 1982-t írtunk, amikor életemben először én is átléptem az iskola kapuját. „Komenskýs” lettem, kissé megilletődve, mit sem sejtve a betűvetés titkairól és a számok kusza világáról. Azt sem tudtam, ki is az a Komenský, s miért nem látott még a török Mehemed tehenet? Édesanyám bekísért, ahogy az óvodába szokott, de éreztem, itt valami teljesen más vár rám. Itt már nincs játék, nincs alvás ebéd után, és szigorúan osztályozva lesz minden napom. Végül nyolcadikban öt kettessel végeztem…
„Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”
Reményik Sándor, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjának „Templom és iskola” c. verse örökbecsű, hiszen a Trianon utáni kisebbségi sorsba kényszerült erdélyi – s egyben a határon túli – magyarság megmaradási törekvéseit írja le. Az 1925-ben született költemény, amely a kollektív nemzetféltés és a jogvédelem egyik legerőteljesebb költői műve lett, máig ható érvénnyel fogalmazza meg a kulturális és vallási identitásunk megőrzésének szükségességét. Helytörténeti sorozatunkban templomaink után városunk magyar (alap)iskoláinak múltját idézzük fel, kezdjük ezt általánosságban.
Mert az nem lehet, hogy: „gyermeketek az iskolában ne hallja szülője szavát?!” – Reményik Sándor.
Márpedig ilyen is előfordult annak idején. Az 1. világháború utáni kisebbségi lét viszályai, majd a 2. világháborút követő jogfosztottság éveiben szállunk fel az időkerékre. Nyilván előtte is léteztek (magyar) iskolák városunkban, sőt, Szerdahely legrégibb iskolájának okiratos jelenlétével meglepően korán, már a 14. század legelején találkozunk. A templom tőszomszédságában álló plébánia mellett fogadta a diákokat. De míg a századok során kialakított összes oktatási intézmény szinte kizárólag valamelyik vallási felekezet égisze alatt működött, addig a 2. világégés után csupán polgári, vagyis állami iskolákról beszélhetünk.
A 20. század elején a katolikus iskolába 190, az izraelita felekezeti iskolába 326, míg az evangélikus népiskolába 134 tanuló járt.
A törést nemzetrészünkre a trianoni békeszerződés, illetve a cseh légiósok 1919-es megszállása hozta, amely nyomasztó volt a magyar iskolákra nézve. A megszállók hűségeskü letételére kötelezték a magyar tanítókat, akik pedig ez ellen felszólaltak, azokat ellehetetlenítették.
„A történelem akaratából kisebbségi sorba kerültünk, ami sok mindent meghatározott az életünkben. Az állam gyors egymásutánban hozta meg az új viszonyokat tükröző és biztosító törvényeket és rendeleteket: többek között a kötelező nyolc évfolyamos oktatásról szólót 1922. július 13-án. Az itteni magyar iskolaügy részére tehát újítást jelentett, hogy az addig hatéves iskolát a nyolcéves, tehát a 14 éves korig kötelező népiskolai oktatás váltotta fel. A magyar tanítóságra, a magyar iskolára nem hárult kisebb feladat, mint hogy az adott új helyzethez alkalmazkodni tudjon… Az anyanyelvű iskolahálózat az 1919. április 3-án életbe lépett 189/1919. sz. törvény alapián épült ki Csehszlovákiában. A törvény kötelezően előírta az anyanyelvű oktatást a nemzetiségi tanulók részére, de a gyerekek az iskolatörvény szerint a népiskolák 3. osztályától az érettségig folytatólagos szlovák nyelvi és irodalmi képzésben részesültek…” – Végh Ferenc és dr. Zsigmond Tibor: Édes otthon; Dunaszerdahelyi olvasókönyv, 1998.
A felekezeti iskolák mellett elsőként 1923-ban nyílt Dunaszerdahelyen magyar nyelvű polgári iskola, amely azonban csak két évet ért meg. Az 1925/26-os tanévtől megszűnt, és csak szlovák polgári iskolaként működött tovább.
A magyar nyelvű oktatás így továbbra is a felekezeti intézményekben zajlott.
A szlovák polgári iskola fabarakkjai helyén találjuk napjainkban az állomási park melletti játszóparkot. Az említett fabarakkokat egyébként az 1938-as visszacsatolás idején, de még a magyar katonák bevonulása előtt nagy zúgolódás közepette a cseh(szlovák) katonaság szétszedte és északra szállította. A zúgolódás oka a fabarakkok eredeti tulajdonjoga volt. Történt ugyanis, hogy az egykori cs. és kir. hadifogolytábor megszűnését követően a katolikus egyház keresztény kórházat rendezett be ugyanitt. Majd Trianon után, 1925-ben az említett kórház helyiségeiben szlovák polgári iskola létesült. Ennek mond ellent az alábbi naplóbejegyzés:
„A Slovenská Liga kulturális egyesülete földterületet vásárolt 88.000 Kč értékben a szlovák iskola részére, nem messze a vasútállomástól. Az iskolalátogatás olyan mértékben megnőtt, hogy a környező településeken élő tanulók számára iskolavonatot kellett bevezetni Dunaszerdahely és Nagymegyer között. 1925 októberétől naponta 60 gyerek járt vonattal iskolába…” – részlet a dunaszerdahelyi vasútállomás cseh nyelven írt naplójának 1925-ös bejegyzéséből.
A katolikus diákok 1932-ben a közadakozásból felépített új katolikus iskolában kezdték meg a tanévet a Temető-soron. Az épület napjainkban is létezik, az Egészségügyi Szakközépiskolának ad otthont.
A polgári oktatás szlovák nyelven folyt. A magyar gyerekek lényegesen nagyobb tandíjat fizettek (cseh)szlovák osztálytársaiknál, ráadásul 1934-ben tömegesen ki is csapták őket a Vasút soron (a mai Jesenský utcában) lévő, Slovenská liga által fenntartott szlovák polgári iskolából: „Sürgősen föl kell állítani a csallóközi magyar polgári iskolát, mert kétszáz magyar gyermeket kirekesztettek a dunaszerdahelyi szlovák polgáriból” – írta a Prágai Magyar Hírlap 1934-ben:
„Minthogy a magyar polgári iskola mindeddig csak papiroson létezik, a magyar szülök kénytelenek gyermekeiket a Slovenská Liga által fenntartott iskolába járatni. Megfizetik a rájuk kirótt rendkívüli tandíjat, gyermekeik szorgalmasan végzik szlovák nyelven az iskolákat és most mégis arról értesítette a szülőket Téker Pál, az intézet igazgatója, hogy a dunaszerdahelyi magyar és zsidó gyermekeket a jövő évben nem fogják fölvenni az iskolába. Az igazgató intézkedése miatt a jövő esztendőben kétszáz magyar gyermek iskola nélkül marad, ha az iskolai hatóságok közben nem gondoskodnak önálló magyar polgári iskoláról. A dunaszerdahelyi képviselőtestület állást foglalt ebben a kérdésben és kijelentette, hogy nemcsak nem zárkózik el a magyar polgári iskola létesítésének terve elől, de minden áldozatra kész, hogy az iskola már ez év szeptemberében megnyitható legyen…” – Prágai Magyar Hírlap, 1934. 07. 11.
Az 1938-as első bécsi döntés aztán nagymérvű változásokat hozott a Magyarországhoz visszacsatolt Dunaszerdahely életének számos területén.
Iskoláink a Komáromi Tankerületi Királyi Főigazgatóság alá kerültek. Az anyaországhoz való visszatérés után négy esztendővel, az 1942/43-as tanévben alakult meg városunk történetének második magyar polgári iskolája, Dunaszerdahelyi Magyar Királyi Állami Fiú- és Leányiskola néven. Majd a 2. világháború után Dunaszerdahely magyar iskolait bezárták, pedagógusaikat elbocsájtották, több esetben kiutasítva őket az országból. Ez volt a felvidéki magyar közoktatás történelmének mélypontja. 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács rendelete megszüntette a magyar tannyelvű iskolákat, s csak szlovák nyelven taníthattak.
A felvidéki magyarság jogfosztottságának éveiben, vagyis 1945-től egészen az 1948/49-es esztendőkig nem volt tehát magyar nyelvű oktatás az országban!
Az Edvard Beneš elnök által kiadott, a kollektív bűnösség elvét valló dekrétumok alapján megfosztották a magyar lakosságot a csehszlovák állampolgárságuktól, elkobozták földjeiket és vagyonukat. Bevezették a kényszermunkát, életbe lépett a szlovák-magyar lakosságcsere program, megkezdődött a „reszlovakizáció”, majd elindultak Csehország felé a marhavagonok a deportáltakkal. Az otthon maradottak hontalanok lettek saját szülőföldjükön. Az enyhülés csak az 1948 és 1954 közötti időszakban kezdődött, amikor a lakosság egy része visszakaphatta állampolgárságát – nagyapámék ezt igazoló dokumentuma a mai napig birtokomban van –, illetve a legsúlyosabb diszkriminatív intézkedések feloldása keretében újranyitották a magyar iskolákat is. Ekkor kezdődött a mai Kodály Zoltán Alapiskola elődjének története:
„Az 1949-es év hatalmas fordulópont volt a szlovákiai magyarság életében: újraindult a magyar nyelvű oktatás. Sorra nyitották a magyarlakta városok és falvak alap- és középiskoláit. A hullám – amelyre már annyira vártak – 1950-ben ért ide, amikor szeptember 1-jén megnyitotta kapuit a Dunaszerdahelyi Magyar Nyelvű Nemzeti Iskola. Iskolánk őse akkor 7 pedagógussal és 228 tanulóval kezdte meg működését – természetesen nem a jelenlegi épületben…” – A Kodály Zoltán Alapiskola weboldala alapján.
A Nagy Attila, Nagy Iván, Novák Veronika, Simon Attila és Vajda Barnabás által fémjelzett Dunaszerdahely c., 2012-ben megjelent várostörténeti monográfiában „Iskolák a háború után” címszó alatt a következő olvasható:
„1952-tól a Csillag utcában (ma Bartók Béla korzón) működött a város legnagyobb általános iskolája, aminek 1962-ben új épületet kezdtek építeni: ez lett a mai Kodály Zoltán Alapiskola. A saját korában Vajanský utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapfokú Kilencéves Iskolát kezdetben „középiskolaként” tervezgették, azonban kiderült, hogy alapiskolára nagyobb szükség van. Az építkezés a szokásos csúszásokkal haladt. 1962 végén még csak egy nagy váz állt, s bár az 1000 gyerekre tervezett iskolát 1963. szeptember elején birtokba vették, az épület teljesen csak 1963 decemberére lett kész. A 25 osztály mellett étkezdével, napközivel, tornateremmel, sportpályákkal és ún. Micsurin-kerttel is rendelkező, összesen 5 millió 550 000 koronába kerülő új épület sokat javított a viszonyokon, de még így is sokáig délelőtti-délutáni váltásban zajlott a magyar és szlovák tanulók tanítása…” – Dunaszerdahely, 2012.
„Iskolánknak ma otthont adó épületet 1963-ban vehették birtokukba a tanulók…” – A Kodály Zoltán Alapiskola weboldala alapján.
„A kommunista Csehszlovákiában 1947 és 1958 között 60%-kal nőtt a gyerekek létszáma, viszont az iskolai férőhelyek ugyanazon idő alatt csupán 16%-kal bővültek. Az 1970-től 1985-ig tartó másfél évtizedben kb. 250 gyerek született évente a városban. 1970-ben Dunaszerdahely teljes lakosságának 30%-a 14 év alatti gyermek volt – így nem csoda, ha a városban még 1979-ben is kevés és technikailag alkalmatlan volt az iskolai infrastruktúra…” – Dunaszerdahely, 2012.
A hatvanas, de még inkább a hetvenes években fellendülő szocialista panelprogram, az új üzemek és gyárak építése, s ezzel egyidejűleg a lakosság számarányának gyors növekedése egyenesen arányos volt a gyermekszaporulattal.
Ha csak egy laza koraestét, vagy éppen a vakáció időszakát képzelem el, a Grundon annyi volt a gyerek, hogy két futballcsapatot játszva kiállítunk, cserékkel együtt. A Grund, vagyis a Lenin (Fő) utca és a Duna utca, de tágabb értelemben véve a városcentrum környékének magyar ajkú fiatalsága szinte kizárólag „vajanskýs” majd „komenskýs” volt. Merthogy így is, úgy is nevezték a mai Kodály Zoltán Alapiskolát, amelyet a tervezéskor Bősi úti Kilencéves Alapiskolának aposztrofáltak a források. Jobb híján még a nyolcvanas évek elején is délelőtti-délutáni turnusban zajlott az oktatás. Ezt egy mostanra megmosolyogtató, ám akkor nagyon is „félelmetes” eset igazol emlékeimben. Történt ugyanis, hogy gyerekkoromban rettenetesen féltem a villámlástól és a mennydörgéstől, főleg sötétben. Aztán elsős vagy másodikos koromban az egyik koraeste, az iskolai oktatás közben jött a vihar. Dörgött, villámlott, patakzott az eső az ablakon, én pedig nem bújhattam az ágy alá óraidőben, ahogy otthon szoktam.
A napjainkban Dunaszerdahely városa által fenntartott alapfokú magyar tannyelvű oktatási intézmények közül a Kodály Zoltán Alapiskola elődje kapott tehát először saját, akkoriban új épületet.
Az alapiskola kivitelezője a Járási Építőipari Vállalat volt. Alighogy elkészült, az a fáma járta, hogy az épület süllyedni kezdett. A nyolcvanas években ezek a hangok mindinkább felerősödtek. Mivel a suli egy előzőleg lecsapolt mocsaras területre épült, illetve a korabeli térképek szerint alatta vezetett el – zárt csatornában – településünk utolsó meglévő, de mára kiszáradt kanálisa, a sztori igaznak bizonyult. Persze nem oly mértékben süllyedt, ahogy azt egyesek előadták, nem látványosan. A suli környéke egyébként nem volt teljesen ismeretlen előttem, ugyanis annak udvarán, a konyha épülete mellett állt egykoron szeretett óvodám.
Ki emlékszik rá?
Egy fabarakk, ahol szinte „mindig” paradicsomleves volt ebédre?! Nem szerettem! Az óvoda nagyjából ott állt, ahol napjainkban a műfüves pálya terpeszkedik, futópályával körbevéve, a zajfogó betonfal árnyékában. Akkor még se betonfal, se Kodály, egyszerűen Komenský sulinak hívtuk.
Édesanyám zöld, 24-es kerekű, szovjet márkájú biciklijének csomagtartóján cipelt nap mint nap. Aztán irány az Ister bútorgyár, vagyis a „dolgozó”.
A fabarakkot az iskola udvaráról lehetett a legegyszerűbben megközelíteni, illetve a Vasútsor utcáról két helyen. Egy nagy, ma is meglévő kapun, valamint egy egészen keskenyen. Az óvoda bejárata a Nemesszeg felől volt, teraszszerű balkonjai pedig az utcára néztek. A folyosó után öltöző, az öltözőben kis szekrénykék. Nem volt hátrányomra sem az óvoda, sem az alapiskola közelsége. Épp ellenkezőleg, a Komenský utcai intézmény naponta csupán 3-400 méter „leküzdését” jelentette. Hamar megismerkedtünk a betűk világával, az első összefüggő szöveg, ha jól emlékszem, Móricz Zsigmond verse, A török és a tehenek volt. Ikergyermekeim, akik éppen az első évfolyamot kezdték az idén, augusztus végefelé már az egészet fújták kívülről:
„…Meg is számol Mehemed, három féle tehenet: Fehéret, feketét, tarkát, meg ne fogd a tehén farkát! Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek!”
A tehenekről eszembe jutnak a tejespoharak, az iskola konyháján, vagyis félúton a napközi és a tornaterem között. A sulis koszt semmivel sem összehasonlítható. Ahogy a hatalmas keverőlapátok krémes burgonyapürét készítettek, hozzá fasírt meg uborka. Mindig „dupláztam” belőle, s végül a paradicsomlevest is megszerettem. Mintha csak ma lett volna, pedig már vagy négy évtized telt el azóta. A „Komenskýnak” még lapos teteje, és tágasabb udvara volt, ahol a Nemesszeg és Kukučín ifjúsága szintén kedvére játszhatott. Gyakran élcelődtünk azzal, hogy Komenský biztosan keveset aludt, merthogy Á’mos volt! Nem úgy a büfésnéni, aki nem győzte kiszolgálni a mindig éhes nebulókat.
A lángos három húsz, a szendvicskenyér két korona, a háromdecis zacskóstej ötven fillér volt.
A zacskó sarkát leharapva ittuk a lángos vagy a puszta kifli mellé. Mire az osztályba értünk, elfogyott. Azok a hosszú folyosók, az első emelet végében a kémia- és a fizikaterem. A legizgalmasabb helynek mégis a pince számított, ahonnét átjutott az emberfia az újonnan épült egyemeletes napközibe. Onnét pedig az étkezőbe, vagy a tornatermek egyikébe. S ha ez még nem lenne elég, a tornaterem mellett fogorvos is üzemelt. A direktorra és pedellusra is emlékszem. Szénnel fűtött, így télvíz idején folyton kénes szag terjengett a pincében. Ha elfogyott a tüzelő, a „diri” szénszünetet rendelt el. A „diri”, Csomor László igazgató úr, aki 1987-ben 54 tagú a tantestületet irányított, közülük mindössze tizenegy volt a férfi pedagógus:
„Az alsó tagozaton csak nők tanítanak nálunk. Egyetlen egyszer volt itt férfi kollegánk, akinek az eredményei szintén jók voltak. Különösen az iskolán kívüli munkában, a fiúknak tudott többet nyújtani. Talán jobban is ragaszkodtak hozzá a fiúk. Az igaz, hogy fiatal volt a kolléga, még volt benne lendület, vitte magával a fiúkat. Haveri volt a kapcsolat közte és a gyerekek között, amit egy idősebb kolléga már nem tud megcsinálni. Nem tudja úgy mozgatni a gyerekeket. S ez az élő probléma, hogy a fiúknak nincs példaképük. A tananyag is, a követelményrendszer is ma jobban lányoknak való, a lányok jellemének, beállítottságának inkább megfelel. A lányok szorgalmasabbak, míg a fiúk a szabadabb feldolgozás lehetőségét várnák, kevesebb anyagrészt, több gyakorlati munkát. A lányok ebben a korban még nem érdeklődnek a technikai órák iránt, jóval inkább humán beállítottságúak, mint a fiúk. Nem véletlen például, hogy a gimnáziumokkal ma problémák vannak. Fiúk alig jelentkeznek gimnáziumokba. talán éppen e beállítottságbeli különbségek miatt, amelyre a mai gimnáziumok kevéssé vannak tekintettel…” – felelte Csomor igazgató úr arra a kérdésre, mit jelent ma [1987-ben – szerk.megj.] pedagógusnak lenni, hol marad a társadalom megbecsülése, miért nőiesedett el a pálya, mik ennek a következményei? – NŐ, 1987. 03. 24.
A suli udvara legalább annyi kalandot tartogatott nekünk, mint maga az épület. Vagy többet is!?
Emlékszem, anno hátul, az iskola tövében egy földön fekvő sírkövet találtunk, melynek eredetét senki sem ismerte. Felirata olvashatatlan volt, talán a felszámolt kistejedi temetőből származhatott? Mindenesetre gyerekként elég érdekesnek véltük, és amolyan találkozóhelyként szolgált a nagyszünetekben vagy tanítás után. Aztán a suli felújításakor – amikor a tetőtér megkapta a mai „kupolaszerű” formáját – eltávolították, és végleg a feledés homályába merült.
Megemlíteném Zirig és Rajj tanárnőket, akik az alsó tagozatban igyekeztek megismertetni bennünket az általános műveltség alapjaival.
Délutánonként a napközi otthon kényelmét élveztük, mi tagadás, az udvaron jobb volt, mint bent. Legurulni, esetleg szánkózni a domboldalon, vagy körbefutni a salakpályát ma már nem lehet. Minden beépült, csak a „kézis” aszfaltpálya érintetlen, ahol Szúnyog tanár úr vezényelt a tornaórákon. Aki nem készült, „választhatott” a megnevelő módszerei közül. Ötödikben pl. öt kör futás, vagy 50 fekvőtámasz „járt”, de volt ott egyéb „méteres” retorzió is. Túléltük, a mai fiatalok tanulhatnának tőlünk rendet és fegyelmet! Nekünk kulcs lógott a nyakunkban és gyalog jártunk haza. A rendet Lovas tanár úr is megkövetelte, mégis kedvenc tantárgyammá vált a történelem. A munkára nevelést szintén ő tanította, s bizony sokszor kimentünk a tornaterem mögötti sulikertbe ásni vagy kapálni.
Ha már elkezdtem, úgy illik, hogy folytatom a felső tagozattal: Csala tanár úr, majd miután igazgatóvá nevezték ki, Manczal tanárnő szárnyai alatt repültünk ki a középiskolába.
A gimnáziumot ajánlották, de én mindenáron újságíró szerettem volna lenni, politológus, vasutas, vagy nyáját terelő juhász, esetleg történész? Aztán benőtt a fejem lágya, s inkább szakmát választottam, amelyben végül nem sikerült elhelyezkednem. Olyan időket éltünk, amikor az új társadalmi rendszerben mindenki a helyét kereste, az állami cégek szétesőben voltak, a magánszektor pedig épp ugyancsak gyerekcipőben járt. Mindannyiunknak megvan a maga iskolás története, melyet az eltelt évek, és főleg az élet, az idők kiszíneztek. A Komenský utcai Alapiskola patinás története máig töretlen.
Majd már bőven a rendszerváltás után Kodály Zoltán „beelőzte” Komenskýt, a cseh tudort, avagy a „nemzetek tanítóját”. Azóta belépve az iskola főbejáratán a neves zenepedagógus mellszobra az első, amit megpillant a látogató.
„Iskolánk életében jelentős esemény volt a rendszerváltás, amely új szemléletet, értékrendet hozott az oktatásba. Az új módszereket elsősorban a magyarországi oktatási szemlélet tanulmányozása és alkalmazása jelentette. 1991 szeptemberében indítottuk útjára az első ének-zene tagozatos osztályunkat. Ennek folyományaként 2002. június 21-én felvettük Kodály Zoltán neves zenepedagógus és zeneszerző nevét…” – olvasható többek közt az alapiskola weboldalán. Hogy mit mondhatnék zárszónak? Soha, de soha „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” – mert „A jelenben a jövőt építjük.”
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat
Szerda-Helytörténelem 23. – A kenyérgyár
Szerda-Helytörténelem 24. – Az Agrokémiai Vállalat
Szerda-Helytörténelem 25. – Az Obal
Szerda-Helytörténelem 26. – A Kék Duna áruház
Szerda-Helytörténelem 27. – A húskombinát
Szerda-Helytörténelem 28. – A cérnagyár
Szerda-Helytörténelem 29. – Az Üzemi Klub
Szerda-Helytörténelem 30. – A bősi vízi erőmű iparvágánya
Szerda-Helytörténelem 31. – A Városi Művelődési Központ
Szerda-Helytörténelem 32. – A vasútállomás
Szerda-Helytörténelem 33. – A kórház
Szerda-Helytörténelem 34. – A közlekedési park
Szerda-Helytörténelem 35. – A Vermes-villa
Szerda-Helytörténelem 36.– A Sárga kastély
Szerda-Helytörténelem 37. – Az evangélikus templom
Szerda-Helytörténelem 38. – A termálfürdő
Szerda-Helytörténelem 39. – A városháza
Szerda-Helytörténelem 40. – A református templom
Szerda-helytörténelem 41. – A katolikus templom
Szerda-Helytörténelem 42. – A Nagyzsinagóga