Szerda-Helytörténelem 49. | A futballstadion

Borítókép: a szerkesztő felvétele. Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek külön jelölve.

Az alábbiakban a dunaszerdahelyi futballstadionra mint intézményre tekintünk, ám egyben szeretett csapatunk múltjával is megismerkedhetünk. Talán egyszerűbb lenne DAC-stadiont írnom, az viszont nem fedné teljesen a valóságot. Hiszen a DAC sem volt mindig DAC, az egykori Vermes-féle Tornakertet pedig szintén nem a MOL Aréna helyén kéne keresnünk, hanem a Rózsaligetben. 1965-öt írtunk, amikor nagyszüleim édesapámmal az árvíz sújtotta Csilizradvány községből a lakótelepre költöztek.

Az első dunaszerdahelyi futballstadion, ami inkább volt nevezhető sporttelepnek, mintegy ötven évig szolgálta a sportszerető közönséget. Fél évszázad, két világháború, hol csehszlovák, hol magyar fennhatóság alatt. Hogy a játéktér méretei megfeleltek-e az előírásoknak, arról nem találtam adatot, mindenesetre néhány soros, fából ácsolt tribün is tartozott hozzá. Miután az egyesület felhagyott rendszeres használatával, néhány évig a környékbeli suhancok grundja lett, ahol az ifjúsági csapat alkalmanként még mérkőzéseket is rendezett. Aztán ugyanott a hatvanas évek elején felépült Dunaszerdahely első klasszikus lakótelepe. A gyepszőnyeg alig érintette az építkezést, de azt labda helyett évtizedekkel ezelőtt a virágok királynője hódította meg.

Dunaszerdahely elöljárói a klub vezetőségével karöltve 1949/50-ben elhatározták, hogy a Tornakerthez közel új sporttelepet létesítenek a Téglaházi-dűlőben. Ugyanitt napjainkban a Sport utcában a MOL Aréna áll, amelyben már U21-es Eb-mérkőzéseket is rendeztek

A Tornakertből napjainkra Rózsakert lett.

A Rozárium újkori története 2017 júniusában kezdődött, amikor átadásra kerültek a dunaszerdahelyi Győry Szilveszter rózsanemesítő 150 fajta saját nemesítésű rózsái, valamint néhai Márk Gergely magyarországi gyémántdiplomás kertészmérnök száz rózsafajtája. Az azóta mintegy ezer rózsatövet számláló Rózsakert a városlakók kedvelt pihenőhelye lett. Vissza a dunaszerdahelyi futballstadion(ok)hoz…

A sport és a testnevelés már a 19. század végén közkedvelt szórakozási és versenyzési lehetősége volt településünk lakosságának.

„Sportpályák hiányában azonban az egyes iskolák diákjai és a helyi ifjúság legfeljebb szabadtéri versenyeken mérhette össze erejét. Futó-, ugró-, súlyvető-, tenisz- és korcsolyaversenyeket is rendeztek. A legkedveltebb sport azonban már akkor is a labdarúgás volt…” – írja a Végh Ferenc és Zsigmond Tibor által fémjelzett, és Kovács László által szerkesztett „Édes otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv” c., 1998-ban kiadott monográfia. A sportélet 1904-ben élénkült meg igazán.

Ahogy talán még sosem láthattuk az Észak 1. lakótelepet, középütt városunk első focipályájának maradékával, amit rózsákkal ültetett be a városvezetés – Nagy Attila gyűjteménye a Meta AI által megszínesítve.

A felvétel az egyik kilencemeletes „felhőkarcoló” balkonjáról készült, balra a mai Rózsaligeti Jednota Supermarket (hamarosan Terno), amelyet 1966-ban kezdtek építeni, illetve a lakótelep elsőként elkészült háromemeletes blokkjai.

Kivitelezőjük a Magasépítő Vállalat nagyszombati részlege volt. A kép jobb szélén még csak az alapozásnál tartanak, napjainkban itt két vendéglátóhelyet találunk, eredetileg a közterületfenntartó vállalat helyi raktáraiként szolgált. Kicsit távolabb szintén még csak épülőfélben vannak azok a blokkok, amelyeket szintén a Magasépítő Vállalat, de már a nyitrai részlegének dunaszerdahelyi üzeme fejezett be. Ez a mai Rózsaliget, korábban hivatalosan Északi lakótelep (sídlisko Sever), természetes élőhelyem. S mint ilyen, minden négyzetmétere a tenyeremben. Itt kezdődött mindaz, aminek ma oly sokan a csodájára járnak.

Az 1904-es esztendő a dunaszerdahelyi szervezett sportélet kezdeteként íródott be a köztudatba, egyben ez a dátum szerepel a DAC hivatalos felületein, mint a klub alapításának évszáma.

A város képviselő-testülete ebben az évben, pontosabban 1904. április 11-i ülésén mintegy két holdnyi* területet jelölt ki sportolási célra a Csigéri-dűlőben, a mai Észak 1. lakótelepen található Rózsakert helyén, ahol tornaszereket állíttatott fel. Az 1904. május 26-i ülés jegyzőkönyve már a dunaszerdahelyi „Tornakert” meglétéről tanúskodik. Ugyanitt 1905-ben Vermes Ferenc szolgabíró a korábban megvásárolt telkén felépítette kúriáját, amit napjainkban Vermes-villaként ismerünk.

*A két hold területe a használt mértéktől függően a következő: 2 kataszteri hold = 11 509,28 m², ami kb. 1,15 hektár; 2 magyar kis hold = 8631,96 m².¹

A Vermes-féle Tornakertből az idők során Északi lakótelep (a Rózsaliget), illetve Rózsakert lett – képeslaprészlet (magángyűjtemény) a hetvenes évekből – a Meta AI által feljavítva

A kúria melletti Tornakert „bekerített területén gyümölcsfaiskolát is létesítettek, a kerítés mentén pedig eperfák díszlettek”.

1953-ig itt tartották a különböző sportrendezvényeket és versenyeket, de a pálya alkalmasint kulturális, illetve politikai rendezvényeknek is helyet adott. „A sporttelep területét 1962 után beépítették, helyén ma egy új városrész, az Északi lakótelep terül el” – Édes Otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv. Számomra nagy talány, hogy a Vermes-féle pálya emlékét miért nem őrzi legalább egy tábla?! A Vermes család is nagyjából ekkor, vagyis az ötvenes évek elején volt kénytelen elhagyni otthonát. A villában ezután többek közt pionírházat, majd galériát rendeztek be.

1908-ban megalakult a DSE, a klubszínek a piros és a fehér lettek. Szigorúan véve a DAC 1904, DAC 1908 kéne, hogy legyen, ám ezt manapság már senki sem oldja.

1908. május 2-án megalakult a Dunaszerdahelyi Sport Egyesület (DSE), városunk (akkoriban községünk) első hivatalos sportszervezete, a DAC jogelődje. Az első klubelnök Vermes Ferenc szolgabíró lett. Vermes 1909-ben emeltette kúriája tornyait, talán, hogy jobb rálátása legyen az eseményekre? Ugyanezen év május 22-én a községházán hivatalosan is bejegyezték a DSE-t. Az egyesület néhány hónappal később már kérvényezte a városvezetésnél, hogy az 1904-ben kijelölt területet adja át a futball céljaira, azonban kérését elutasították. Talán éppen Vermes Ferenc fejében fogalmazódott meg az igény, hogy a pozsonyi csapatok mintájára Dunaszerdahelyen is elsajátítsák a foci – vagy ahogy akkor nevezték, a rúgósdi – minden csínját-bínját. Ehhez viszont egy állandó labdarúgópálya is szükségeltetett.

A MOL Aréna 2019-ben lett teljesen kész

Aztán rögtön az első futballverseny elmaradt!

Annyi bizonyos, a község elöljárósága kezdetben nem volt vevő a focira, hiszen a lapok is megírták, hogy meghiúsult a barátságos „futballverseny” a PTE ellen. Erről 1912. augusztusában „Meghiúsult Footballverseny” címmel adott hírt a Csallóközi lapok:

„A Dunaszerdahelyi Sport Egyesület Szent István napján footballversenyt akart rendezni Dunaszerdahelyen a Pozsonyi Torna Egyesülettel a községi faiskolában. A terv azonban meghiúsult, minthogy a verseny megtartása esetén a fákat és bokrokat ki kellett volna vágni, amit a községi elöljáróság nem engedett meg.” – Csallóközi lapok, 1912. 08. 21.

A klub működése így csak nehézkesen indult, bár 1909 és 1914 között találkozhatunk tevékenységével a tenisz, sakk és a futball területén, az első világháború és a trianoni döntés azonban ellehetetlenítette a sportéletet.

Teniszpálya 1909-ben a mai Kukučín utca elején, a volt Üzemi klub helyén létesült. Az első világégés idején a sportélet megbénult városunkban, az ifjúság nagy része hadba vonult Ferenc József osztrák császár és magyar király katonaságát erősítve. Ekkor még kevesen sejtették, hogy a villámháborúként induló konfliktus mennyi szenvedést hoz majd Európának, s benne az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek… Az 1. világháborút követően a DSE bár felélesztette tevékenységét, 1919-ben még mindig csupán barátságos mérkőzéseken vettek részt. A dunaszerdahelyi labdarúgás első fotográfiája ebben az esztendőben készült, amikor a dunaszerdahelyi csapat a Komárom FC-t látta vendégül a Vermes-féle pályán.

Dunaszerdahely község elöljárói 1949/1950-ben elhatározták, hogy új sportstadiont létesítenek a település Téglaházi-dűlő nevezetű részében – Németh Sándor felvétele, Karaffa Attila gyűjteménye a Meta AI által megszínesítve

1920 folyamán az egyesület DAC, vagyis Dunaszerdahelyi Atlétikai Club néven alakult újjá.

Egyesületi színei a piros-fehér helyett sárga-kék lett. Bár a múlt rendszerben kialakult elv szerint a sárga (vagyis arany) a csallóközi gabonamezőkre, a kék pedig a Dunára utal, létezik egy másik feltevés is. A Vermes család címerében uralkodó színvilág ugyanis megegyezik a DAC akkori új, napjainkban is használt klubszíneivel. Eszerint az új klubszíneket Vermes Ferenc tiszteletére – aki ekkor már kikerült a vezetőségből – öltötték magukra az egyesület tagjai.

A klub rövidítése nemcsak mint a DAC vonult a köztudatba, eleink feltett szándéka volt a Trianonnal szembeni ellenállás dühét kellő „dac”-cal is kezelni.

A csapat elsősorban barátságos mérkőzéseken vett részt, majd 1926-ban csatlakozott az akkor de facto autonóm Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetséghez (SzMLSz). Bajnokságba legelőször csak az 1927/28-as szezonban neveztek be, az első bajnoki címre pedig nem kellett sokat várni, hiszen az 1930-ban megszerzett első hellyel indulási jogot szereztek az SzMLSz által szervezett Nyugati Kerületi Bajnokság 1. osztályában. Az 1930/31-es szezonban itt az utolsó helyen végeztek, a bajnokság átszervezése miatt a következő bajnoki évet a Nyugati Kerületi Bajnokság 2. osztályának B-jelű csoportjában folytatták. Az itt megszerzett bajnoki cím után a Déli Kerületi Bajnokság 1. osztályában szerepeltek.

Politikai rendezvényről adtak hírt a lapok 1934-ben, amelyet a nagy érdeklődésre való tekintettel a Vermes-féle pályán rendeztek meg – Képes Hét 1934. 09. 09. – a Meta AI által megszínesítve. A háttérben jól kivehetőek a Vermes-villa tornyai is, vagyis a felvétel a város felől készült

Az 1933/34-es idényben ismét nevet változtatott a klub, Dunaszerdahelyi Torna Club (DTC) néven újból a 2. vonalban küzdöttek a pontokért.

„Dunaszerdahely, 1934. aug. 29. Az országos keresztényszocialista párt vasárnap Dunaszerdahelyen méreteiben hatalmas keretek közt rendezte meg nagygyűlését, melyen Esterházy János országos pártelnök, dr. Szüllő Géza, Dobránszky János esperes, Fedor Miklós és dr. Jabloniczky János nemzetgyűlési képviselők, Keresztury József ref. esperes, szenátor és dr. Alapy Gyula tartományi képviselő tartottak beszédeket a sok ezernyi közönség előtt…” – Komáromi Lapok, 1934. 09. 01.

Az 1938-as bécsi döntés következményeként a labdarúgó-bajnokság félbeszakadt, a csallóközi és mátyusföldi csapatok pedig az átmeneti időszakra egy ideiglenes bajnokságot hoztak létre.

1939-ben a Kisalföldi alosztályban, 1942-ben pedig már DLE, vagyis Dunaszerdahelyi Labdarúgó Egyesület néven a Győri Kerületi Bajnokság 2. osztályában szerepeltek. Az 1943/44-es szezonban ezt a bajnokságot két csoportra osztották, a DLE az A-jelű csoportban kapott helyet. A csapat az őszi szezont az első helyen zárta, ám a háborús helyzet miatt az sosem folytatódott. A dunaszerdahelyi csapat pályaválasztóként mindvégig a Vermes-féle sportpályát használta. Egy 1941-ben megjelent sportegyesületekkel foglalkozó almanach szerint:

„Dunaszerdahelyi Torna Club. Dunaszerdahely. Alakult 1934 évben. Sportpályája Dunaszerdahelyen van. Befogadóképessége 1500 személy. Labdarúgó-szakosztálya működik 35 igazolt játékossal…” – Pluhár István, Magyarországi sportegyesületek története.

A DTC sárga-kékben, s ha lehet hinni a Csallóközi lapok tudósításainak, a DLE piros-fehér vagy zöld-fehér szerelésben focizott. A 2. világháborút követően Dunaszerdahely újra csehszlovák fennhatóság alá került, és a sportélet jelentősen átszerveződött. Ismét akadtak olyan elhivatott emberek, akiknek sikerült újjáéleszteni városunkban a labdarúgást, ami iránt óriási érdeklődés mutatkozott. 1948-ban például a bécsi Die Weisse Elf Wien elleni mérkőzést több mint 2 ezer néző tekintette meg a Vermes-villa melletti régi pályán. Egyesületünk jogutódja a DŠO (Dobrovoľná športová organizácia) Slavoj lett, pontosabban:

„A klub újjáalakítása 1946-ban történt, neve azonban szinte évente változott (Spartakus, ŠK, Dunostrov, DŠO Sokol, Slavoj). Helyzetét nehezítette, hogy a nagyobb dunaszerdahelyi üzemek saját csapatot alapítottak, így a Slavoj mellett a dunaszerdahelyi Stavokombinát és a Dinamó csapata is bajnokságot játszott…” – fdac1904.sk.

Dunaszerdahely elöljárói a klub vezetőségével karöltve „1950-ben elhatározták, hogy új sporttelepet létesítenek a sportolók számára. Ekkor épült fel a mai DAC-stadion elődje, a Csallóköz akkori egyetlen ilyen nemű intézménye” – Édes Otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv. Erre a célra a Téglaházi-dűlőben, addig beépítetlen telken mértek ki földterületet. A Sport utca mai formájában még nem létezett, a napjainkban Egészségügyi Szakközépiskolaként ismert oktatási intézmény után mindössze néhány ház állt. A stadion 1983-ban lebontott „fatribünként” ismert központi lelátó az 1950 és 1953 között lebontott Nagyzsinagóga tégláiból épült.

„Hosszas előkészületek után 1949-ben elindult az új otthonunk építése, már a mai helyén. A lelátó falait a II. világháborúban a németek által lebombázott dunaszerdahelyi zsinagóga tégláiból emelték. A tervrajzot középcsatárunk, Kordik László tervezte meg, a játéktér fekvését, szögeit és méreteit pedig csapattársa, Nagy Sándor mérte ki, aki földmérő is volt. Az évekig tartó munkálatokból mindenki kivette a részét: vezetők, játékosok és szurkolók egyaránt…” – Vajda Barnabás, történesz a dac1904.sk oldalán.

A források két stadionavatóról is beszámolnak, 1953-ban, ill. 1954-ben. Az egyik egy bajnoki mérkőzés a kerületi osztályban, míg a másik egy ünnepélyes gálamérkőzés volt. Az egyesület gyakorlatilag már egy esztendeje az új sportstadionban játszott, amikor a klubunk által jegyzett hivatalos megnyitó lezajlott.

„Az építkezést 1953-ban fejezték be. A pálya ünnepélyes átadása 1953 augusztusában történt. A pályaavató labdarúgó-mérkőzést a TJ Slavoj Dunaszerdahely és a SIávia Bratislava játszották. A megnyitás után nemsokára nemzetközi mérkőzésre is sor került, amikor csapatunk vendégül látta a magyar főváros, Budapest csapatát, Ez a mérkőzés a vendégcsapat 8:1 arányú győzelmével végződött. A pályán olyan egyéniségek játszottak, mint Szusza Ferenc, Egressy István, Deák Sándor. A város addigi sporttörténetének egyik legjelentősebb eseménye volt ez a mérkőzés 8000 érdeklődő szurkolt a játékosoknak…” – Édes Otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv.

1954. június 7.: Stadionavató Dunaszerdahelyen. Csapatunk ellenfele a Budapest válogatott volt, amely 8:1 arányban győzött. A vendégeknél Tichy Lajos (álló sorban balról a harmadik fehér mezes) és Szusza Ferenc (alsó sor, balról a második) is pályára lépett – dac1904.sk, a Meta AI által megszínesítve

A későbbiekben is számos nemzetközi labdarúgó mérkőzés, illetve sport- és társadalmi esemény színhelye volt a stadion, 1959-ben a Országos Szpartakiád járási bemutatójára a központi lelátóval szemben elkészült az ún. prolitribün. Egy korabeli felvétel tanúsága szerint a kultikus, 1987-ben lebontott lelátó már egy évvel korábban épülőfélben volt. Mint tudjuk, nem utoljára fordult elő, hogy a dunaszerdahelyi futballstadion nem a foci, hanem a Szpartakiád miatt formálódott.

„1955-ben rendezték meg Dunaszerdahelyen az első járási szpartakiádot, „az ötévenként vissza-visszatérő sporteseményt”, amelyen 2500 tornász vett részt nagyszámú közönség jelenlétében. 1957-ben nyilvános tornabemutatót rendeztek 2100 versenyző fellépésével, 1958-ban 3600 tornász lépett fel a dunaszerdahelyi pályán a Marianské Lázně-i, valamint a Vsetín-i járás sportolóinak részvételével a Szlovákiában rendezett testnevelési ünnepségek alkalmából. Ugyancsak 1958-ban rendezték meg a Duna melléki fiatalok első atlétikai versenyét 155 sportoló részvételével…” – Édes Otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv.

A dunaszerdahelyi prolitribün előtt masírozó lányok és asszonyok a Szpartakiád járási bemutatóján – A Hét, 1959. 05. 17., a Meta AI által megszínesítve

1959 májusában „Szerdahely kitett magáért” címmel jelent meg A Hét c. magazinban az az egész oldalas képriport, amely a dunaszerdahelyi futballstadionból tudósít az országos Szpartakiád* járási bemutatójáról.

*Az ötévenként megrendezett Szpartakiád tömegrendezvény a szocialista országokban, így Csehszlovákiában is szinte az olimpiai játékok rangjával vetekedő szinkronizált tornász- és propagandarendezvény volt, amelyet a kommunista rendszer hívott életre, és hivatalosan a Csehszlovák Tornász Szövetség égisze alá tartozott. A résztvevők csapatok a társadalom minden ágazatából verbuválódtak. Óriási presztízst jelentett abban az időben látványos, előre begyakorolt koreográfiai elemekkel tarkítva előadni a tornagyarkorlatokat, amelynek döntőjét a prágai Strahov-stadionban rendezték. A Szpartakiádok történetében ugyanakkor a járási premier színhelyének több ízben is dunaszerdahelyi futballstadion adott otthont.

„Gyors egymásutánban peregnek a számok. A nézők egy pillanatra sem fogynak ki a látnivalóból. Nagy várakozás előzte meg a Hadsereggel Együttműködő Szövetség csoportjának a fellépését. Ők voltak az egyedüliek, akik a spartakiád összes gyakorlatát bemutatták. Utánuk kék tornaruhába öltözött lányok karika-gyakorlata jelentett maradandó élményt, majd az első járási spartakiád záró részében a férfiak és a nők bemutatója méltó befejezése volt a várakozáson felül sikerült seregszemlének. A nézők az utolsó pillanatig a helyükön maradtak, és állandóan kattogtak a fotoriporterek fényképezőgépéi is…” – A Hét, 1959. 05. 17.

A dunaszerdahelyi futballstadion egykori „fatribünje” harminc évig, 1953 és 1983 között töltötte be rendeltetését – Németh Sándor felvétele a Meta AI által őszi jellegűre színesítve

A prolitribün megépítésével, valamint a kapuk mögötti földsáncra betonozott, néhány soros lelátókkal 1960-ra gyakorlatilag elkészült a dunaszerdahelyi futballstadion abban a formában, amely valamivel több mint két évtizedig szolgálta a dunaszerdahelyi, s persze a környékbeli sportszerető közönséget. A város testnevelési egyesülete mindeközben egyre magasabbra kacsingatott, de ötévente a Szpartakiád is ellátogatott a stadionba – kivéve az 1970-es esztendőt, amikor az 1968-as „Prágai tavasz” miatt, provokációt sejtve nem tartották meg az országos tömegrendezvényt, így annak járási bemutatóját sem.

A dunaszerdahelyi Slavoj csapata Kovács Ervin edző vezetésével 1962-ben történelmi sikert ért el, hiszen a városunk futballtörténetében először sikerült feljutni az országos harmadik vonalba, amit kerületi bajnokságnak neveztek.

Itt három idényt töltöttek. 1965-ben ismét új néven, Jednota Dunaszerdahelyként szerepelt a klub.

„1966-bạn a dunaszerdahelyi labdarúgó-szakosztály hivatalosan nyilvántartott tagjainak száma: 51 felnőtt és 32 ifjúsági. A felnőtt A-csapat a kerületi bajnokságban szerepelt…” – Édes otthon – Dunaszerdahelyi olvasókönyv.

Nem sokkal később, az 1967/68-as szezonban újabb történelmi sikert könyvelhetünk el: a Ján Greššo vezette csapat először jutott fel a divízióba, ami ekkor szintén a csehszlovák harmadik vonalnak számított.

1974-től a klub visszatért az 1920-as Dunaszerdahelyi Atlétikai Club (DAC) elnevezéshez. Hivatalosan TJ DAC, majd később TJ Poľnohospodár DAC Dunaszerdahely lett.

A bajnokságokat rendszeresen átszervezték, emellett városunk labdarúgása is fokozatos épült, majd a hetvenes években elindult egy folyamat, amelynek első nagy sikere az 1976/77-es idény kerületi bajnokságban elért győzelem volt. Gödölle Béla edző vezetésével visszakerültünk a divízióba és innen már nem volt megállás.

1980. május 9-én a Csallóköz szívében tartották az országos Szpartakiád járási nyitányát a teltházas DAC-stadionban – Nő, 1980. 06. 03.

Az 1980-as országos Szpartakiád járási bemutatója újfent nagy tömegeket vonzott. Ez volt az utolsó olyan tömegrendezvény, melyet a Nagyzsinagóga tégláiból épített „fatribün” előtt tartottak meg.

Ekkor a Nő c. magazin 23. számának hátoldalán jelent meg „Az első járási Szpartakiád” címmel:

„Több mint nyolcezer tornász tizenötféle gyakorlatot mutatott be hazánk első járási spartakiádján, a dunaszerdahelyi sportpályán. Felszabadulásunk érfordulóján, május 9-én a vendégszeretetéről ismert Dunaszerdahely a baráti Mělniky-i járás gyakorlóit és a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium tanulóit is fogadta. A bemutató és a találkozó a nemzetköziség, a felszabadítok iránt érzett hála, az olimpia nemes gondolatának megerősítése és a békességóhajtás manifesztációja volt.” – Nő, 1980. 06. 03.

A DAC labdarúgócsapatának vezetősége és a járási pártapparátus mindeközben egyre vérmesebb célokat tűzött ki.

A DAC labdarúgói 1980-ban utcahosszal nyerték meg a Divíziót – ami akkor az országos harmadik vonalnak felelt meg – majd újoncként a Szlovák Nemzeti Ligában is megállták a helyüket. A Csallóköz fővárosában korábban is nagy hagyományai voltak a focinak, viszont ilyen magasra még sosem repítette őket a szorgalom, az akarat és az egészséges drukk. Jó sorozatokból tehát Matics Károly és elődei idején sem volt hiány, de a legfényesebb lapok azokban az években kezdtek íródni, amikor 1978-ban Weisz Mihály személyében ambiciózus vezető állt a testnevelési egyesület élére. Egymaga persze kevés lett volna tervei megvalósításához.

Mindannyiunk Misi bácsija partnereket talált a jó ügyhöz!

Mert a csúcsra a sportban is göröngyös út vezet, tehetség, szakértelem, lelkesedés, energia és nem utolsósorban összefogás kell a továbblépéshez. Magyarics Vince, a járási pártbizottság 1978-ban kinevezett vezető titkára nyitott volt ezügyben, s a sporthoz való kötődése egyértelmű célokat tűzött ki benne:

Irány az 1. liga! Mert győzelemtől örömittas, boldog szurkolónál egyébként sincs jobb munkaerő.

Magyarics felismere, hogy a járás ipari és mezőgazdasági háttere megbirkózna az élsport követelményeivel, ezért összehívta a járás politikai és gazdasági vezetőit, hogy bejelentse: A járási pártbizottság a DAC vezetésével karöltve a város labdarúgócsapatának 1. ligába való jutását tűzte ki célul, s ehhez az ő segítségükkel is számolna. A fáma szerint, bár váratlanul érte a jelenlévőket az elérhetetlennek tűnő vízió, senki sem állt fel az asztaltól.

1982-ben még a régi „fatribün” előtt fogadta a DAC a szovjet bajnok Dinamo Kijevet – Németh Sándor felvétele a Meta AI által megszínesítve

Dunaszerdahelyen ekkor csupán az 1953-ban elkészült fatribün és az 1959-ben épült ún. prolitribün, valamint a kapuk mögé félkörívben kialakított és földsáncokra betonozott lépcsősorok – mint lelátók álltak.

Az egyre attraktívabb foci és a megnövekedett nézőszám ugyanakkor új, korszerűbb stadionért kiáltott. Elsősorban egy minden igényt kielégítő központi lelátóért, aminek része lenne egy reprezentatív hotel, étterem és bár is. A tervek már 1981 elején napvilágot láttak:

„Már készülnek a tervrajzok a lelátók újjáépítésére. Jövőre kezdjük el az építkezést és nagyon fogjuk siettetni. Remélem, hogy szükség esetén a szurkolók is segítenek majd, hiszen örömfocit játszunk, ami megtölti a stadiont” – Weisz Mihály nyilatkozata 1981. 03. 14-én a DAC–Zsolna mérkőzés műsorfüzetében.

Épülőfélben a futballstadion új központi lelátója, az ún. nyugdíjastribün – Nagy Attila gyűjteménye a Meta AI által megszínesítve

Bontás után építkezés.

Az építkezést végül csak 1983 novemberében kezdte meg a dunaszerdahelyi Agrostav vállalat, amelynek igazgatója Nagy József, egyben a labdarúgó szakosztály elnökhelyettese volt, évekkel később pedig az egyesület elnöke lett. 1984-ben Gyurcsik József helyett Šanta Imre lett a labdarúgó szakosztály elnöke. Ekkor már folyamatban volt a stadion főtribünjének, valamint belső tereinek korszerű átépítése, amelynek elemeit az ostravai vasgyár készítette. Mint minden újjáépítés, ez is bontással indult, s azzal az ígérettel, hogy az

1985. május 9-én kezdődő országos Szpartakiád járási bemutatójára elkészül a korábbi fatribün helyén álló új főtribün, valamint a hozzá tartozó kiszolgáló egységek, tehát a Sporthotel, az étterem és a bár is.

„Nem akármilyen fogadkozás volt ez, hiszen a munka kezdeténél még csak 2 millió korona beruházással számolt a tervező kivitelező cég, aztán 5 millióval, végül a 15 millió koronát is elérték a költségek” – olvasható Brányik Sándor és Sidó Ferenc „A dunaszerdahelyi futball 100 éve, 1904-2004” c. könyvében, ahol Nagy József, a kivitelező Agrostav vállalat igazgatója így emlékezett vissza a stadion főtribünjének átépítésére:

„Vállalatom, az Agrostav és más cégek előlegezték a milliókat… Tudatosítottuk, hogy az új lelátó egyik részében okvetlenül meg kell építeni egy szállodai részt is vendéglővel, mert ez bevételhez juttatja az egyesületet. Kár, hogy közben elfogyott a pénzünk, ezért van most is a tribünnek egy beépítetlen, csonka része…”

Az 1984/85-ös idény, immár Pecze Károly és segítője, Dušan Abraham vezetésével végül meghozta a csapat számára a várva várt feljutást, miközben a közel 1800 ülőhelyes főtribün a határidő előtt elkészült. A szurkolók már május 2-án, a Vágbeszterce elleni hazai bajnokin birtokba vették – amiről a következő hazai mérkőzésre kiadott műsorfüzet borítója tanúskodik – kolaudációja viszont csak május 7-én ment végbe. A tribün alatt lévő hotel és étterem helyiségeiben ugyanakkor még a hivatalos megnyitást megelőző napokban, sőt éjszakákon át is dolgoztak.

A DAC-stadion az 1986/87-es idényben – DAC programfüzet borítója

Paradoxon, hogy a dunaszerdahelyi futballstadion új központi lelátóját és a hozzá tartozó Sporthotelt hivatalosan nem egy labdarúgó-mérkőzésen, hanem az 1985-ös országos Szpartakiád járási bemutatóján avatták fel.

Az eseményről a Nő c. magazin 1985. június 4-i száma két oldalon, valamint a címlapon tudósított „Csallóközi premier” címmel:

„A rendezvény történetében immár harmadszor volt a járási premier színhelye Dunaszerdahely. A csallóközi város két napon át spartakiádhangulatban élt, az utcákon, a házak előtt, a parkokban színes mezbe öltözött lányok, asszonyok, gyerekek, s szolidabb szerelésbe bújt férfiak hemzsegtek. Az ember csak nagy nehezen, a tömeg között kígyózva jutott el a DAC stadionjába, ahol persze csöppet sem volt más a helyzet, sőt a kép még monumentálisabbá vált…” – Nő, 1985. 06. 04.

Ami pedig a focit illeti, a Föderális Ligába való feljutás ténye már négy fordulóval a vége előtt biztossá vált.

1985. június 1-jét írtunk, amikor az SzNL 27. fordulójában a DAC a Szenice gárdáját fogadta odahaza. Hoztuk a kötelezőt, mi több, 5:1-re elpáholtuk az erdőhátiakat. Három a magyar igazság – tartja a mondás. Harmadik nekifutásra valóra vált az álom. Pecze Károly tréner neves elődjei gyümölcsöző munkájába új hajtást oltott, amely ’85 tavaszára virágba borította a várost. Ezzel a fennállásának 80. évfordulóját egy évvel korábban ünneplő egyesület elérte addigi legnagyobb sikerét.

A Prolitribün helyén épült keleti lelátó a B-közép otthona volt – a szerkesztő felvétele

Elkezdődött a DAC aranykora, 1987-ben elhódítottuk a szlovák, majd a kopřivnicei döntőben a csehszlovák kupát, ezzel első ízben kijutottunk a nemzetközi porondra.

1987-ben bontották le a szemközti prolitribünt, ahol a nyári Intertotó-kupában már állt az új keleti tribün állórésze, majd 1988-ra teljes egészében elkészült a fenti ülőrész is. A DAC-stadion mindenkori hivatalos nézőcsúcsa 1988. november 9-én a Bayern München elleni UEFA-Kupa-mérkőzésen született. A környező jegenyefákról, az asztalitenisz-csarnok tetejéről is szurkolók buzdították a sárga-kékeket. A DAC történetének eddigi legnagyobb horderejű mérkőzésén 15 572 néző szorongott a lelátókon úgy, hogy az átépítés alatt álló északi lelátóból mindössze egy kis rész készült el. Azt teljes egészében csak 1989-ben adták át. A DAC-stadion átépítése végül 1991-ben, a déli lelátó elkészültével fejeződött be, ahol 1992 februárjától új Nisasport-eredményjelző működött. A dunaszerdahelyi foci fellegvára ebben az időben hivatalosan már 16 410 nézőt fogadhatott, de annyian sosem jöttünk össze. Vagyis hivatalosan nem!

Az 1990-re tervezett Szpartakiádra elkészült volna a stadion villanyvilágítása is, azonban a bársonyos forradalom, majd az azt követő rendszerváltás alapjaiban rengette meg az egyesületet is.

A DAC labdarúgócsapata ezt követően meglehetősen turbulens időszakot élt át. 1993-ban még kijutottunk a nemzetközi porondra, a bajnokságot azonban már az önálló szlovák 1. ligában kezdtük, miközben két elvesztett kupadöntőt követően egyre lejjebb csúsztunk a tabellán. Mígnem az 1997/98-as szezonban ki is estünk. Egy idény erejéig visszaverekedtük magunkat ugyan az élmezőnybe, de azt rögtön újabb kiesés követte.

A DAC-stadion közvetlenül bontás előtt a Sport utca felől fotózva – a szerkesztő felvétele

Felbomlott a korábbi „egészséges egyensúly” a foci hattértársadalma és a klub között.

A megszűnő termelőszövetkezetek és a privatizált vállalatok egyike sem alkalmazhatott többé „papíron” DAC-játékost – ahogy tették anno – és az ideig-óráig megjelenő szponzorok nem bírták eltartani a demokrácia tőkés útvesztőiben lavírozó egyesületet. Egyszóval, pénz híján a játékosállomány a minőségi foci rovására felhígult, amit törvényszerűen a nézőszám csökkenése követett.

Dunaszerdahely városa közbelépésével 2000-ben a klub DAC 1904 néven részvénytársasággá alakult, az egyesület teljes infrastruktúráját pedig szintén a város üzemeltette.

A kétezres évek kvázi nincstelensége közepette 2003 szeptemberében a DAC 1904 Rt. elnöki székébe Šanta Imre helyett Antal Barnabás került, aki külföldi kapcsolatai révén igyekezett több-kevesebb sikerrel szponzorokat, mecénásokat szerezni. Időközben a Sporthotel – amely egy ideje már nem fogadott vendégeket – étterméből egy olasz úriember, Giorgio pizzériája lett – vagyis, ahogy Dunaszerdahelyen, szurkolói körökben inkább elterjedt: „pidzériája”.

A MOL Aréna B-szektora, ahol a leghangosabb a szurkolás

2008-ban a szenciek licenszét megvéve iráni befektető érkezett, és Dunaszerdahelyre visszatérhetett az 1. liga.

A keleti lelátó padsorait műanyag székekre cserélték. Az Ismail tulajdonos – Mohseni elnök-Antal alelnök által fémjelzett korszak tulajdonképpen jól kezdődött, de csúfos véget ért. Az éttermet a klub használta, illetve az akkor alakuló szervezett szurkolói csoportok előszeretettel gyülekeztek a „pidzériában” – merthogy a helyszín jellege megváltozott, de a bevált elnevezése nem.

2009 elején először gyúltak fel a villanyvilágítás fényei a dunaszerdahelyi stadionban. A négy kandeláber ontotta csillogástól és a frissen leesett hótól fényárban úszott a város.

Hamar kiábrándultunk azonban a vezetőség ténykedéseiből, a MACH-korszak sötét éveiben a „pidzéria” olyat is látott és hallott, amit nem kellett volna. Szurkolókat vezettek s tiltottak ki nemcsak a lelátókról, a stadionból is. A DAC-fórumos találkozók a közeli Marosinho-féle Zerda pubban találtak menedéket. „Game Over” címszó alatt szurkolóink a városháza üléstermét is nemegyszer megjárták. Soha nem látott szurkolói bojkott vette kezdetét. A város elzárta a stadion gáz- és vízcsapjait, majd újra megnyitotta. Tulajdonképpen még 2014 után, Világi Oszkár új tulajdonos érkeztével is a „pidzériába” mentünk megbeszélni a klub és a szurkolók közti viszonyokat.

Jómagam erős nosztalgiával gondolok a régi DAC-stadionra. Ott nőttem fel, a második otthonomnak tekintettem. Akkoriban kevesen hittük volna, hogy Dunaszerdahelyen egyszer majd európai hírű stadion fog állni. De ezt is megéltük!

2014 elején aztán megtörtént az, amire oly sokan vártunk, a DAC többségi tulajdonosa Világi Oszkár lett, s ahogy 2008-ban, úgy ekkor is azonnal visszatért az élet a Sport utcába.

A „pidzéria” a klub étkezője lett, s tulajdonképpen mindaddig üzemelt, amíg a létesítmény állt, illetve amíg a játékosok kajaadagját nem a Bonbon hotel mérte ki. Hamar kiderült ugyanis, hogy a stadion infrastruktúrája menthetetlenül az enyészeté lett, így az Ambrus Csaba és kollektívája által fémjelzett Adif-tervezőirodában elkészültek az új Aréna jövendőbeli arculatára. A MOL Aréna a régi stadion helyén épült fel a játéktér 90 fokos elfordításával. Az öreg tribünök bontása 2015 szeptemberében az északi lelátóval indult. 2016 áprilisában lezárult egy korszak, a DAC-Zólyombrézó bajnoki volt az utolsó, amit a nagycsapat a régi stadionban vívott. 2016 májusában indult a keleti tribün bontása, május végén már a déli lelátót darabolták. Majd a gyep szakszerű felszedése következett, az eredményjelzőt ledöntötték, a villanyvilágítás kandelábereit elfektették és Sepsiszentgyörgyre szállították.

A 2016-os őszi szezon elejét a DAC a szenci „száműzetésben” abszolválta, Dunaszerdahelyen eközben már nyáron elkezdődött az új aréna építése. Októberben elkészült az aréna gyepszőnyege.

Novemberben a villanyvilágítás tesztelése után a trencséniek ellen lejátszotta első bajnoki mérkőzését a DAC a félig kész új arénában, amikor is átadásra került a B- és C-szektor, miközben a régi főtribün ideiglenesen vendégszektorként működött. 2017 februárjában újabb mérföldkőhöz érkeztünk, az új főépület és A-lelátó építése is elkezdődött. Az egykori Sporthotelnek otthont adó régi főtribün 2018-ban lett lebontva, a helyére felépített D-szektorral pedig bezárult az aréna. A teljes MOL Aréna avatója 2019 februárjában zajlott, az UEFA 4. kategóriás besorolásnak megfelelő dunaszerdahelyi szentély 12 700 ülőhelyet kapott. A Sport utcában napjainkban is áll a mementóként meghagyott – vagyis gyakorlatilag a DAC egyik leghűségesebb szurkolója, egyben a klub PR-menedzsere, Nagy Krisztián által megmentett – régi stadionunk főkapuja. Őre a múltnak, mindazoknak az eseményeknek, amelyek egykor itt, a DAC futballcsapata és annak szurkolói körül történtek.

„Óda a régi kapuhoz. Ott áll büszkén DAColva korával és az emlékeivel. Egyben feloldozást kérve a jelennek, és reményeket a jövő harcosainak. Figyelj csak ide, te ódon kapu. Te minden legendák bebocsájtója, te, aki annyi nagyszerű embert engedtél már el és vonzottál be. Te, ki tanúja voltál számtalan sikernek és kudarcnak, állj továbbra is a helyeden. Nézd a kis srácokat, akik, ha felnőnek, mögötted ontják majd a gólokat. Figyeld a szurkolók arcát, édesítsed meg mosolyukat. Tedd habosabbá a sört odaát, hogy jobban csússzon a nyári melegben. És viseld gondját annak a hatalmas építménynek, amit mögéd emelt a szenvedély. Légy büszke mindenre és mindenkire. De főleg, légy nagyon büszke saját magadra. Legenda maradsz, és azt is hallom, hogy bár szíved nincsen, mégis ott dobog benned valami megfoghatatlan. Valami sárga-kék varázs. Ha majd egyszer bajnokok leszünk, lehull rólad az utolsó lánc is, és egy kis időre újra megnyittatnak évtizedes „karjaid”. Zengjen „Akkor is a Déácé!” Ámen” – Klikkout / Roberto/ 2018. 10. 26

Ez volt a dunaszerdahelyi futballstadion története. Kétszer éltem át a DAC fellegvárának átépítését, ám a köztes emóciókat leírni lehetetlen vállalkozás. Ugyanilyen lehetetlen, vagyis egyelőre hihetetlen, ami felé jelenleg tartunk: „MI BAJNOKOK LESZÜNK, HISZ EZ AZ ÉLETÜNK, GYERE TAPSOLJ ÉS SZURKOLJ VELÜNK!” – a RAF II zenekar Sárga-kék c. dalának refrénje 2008-ból.

(Roberto)

Szerda-Helytörténelem 49. | A futballstadion

ROVATOK

Rólunk

ELÉRHETŐSÉG