Azért valljuk be, a rengeteg horrorisztikus, főleg a média által jósolt forgatókönyvből csupán ízelítőt kaptunk. S bár Toldi is elhajította egykor a malomkövet, annak útját veszedelemként írta le a költő, közben meg „csak” egy deli vitézt talált meg. Arany sem tudta volna jobban megfogalmazni, Miklósunk pedig tűrte a csúfságot, és mikor már elöntötte fejét a düh, csak akkor vetette a nehéz követ szabad útjára. Mennyi Toldink lenne manapság ugye, ha csupán passióból dobálózhatnánk, ahogy az átkot is szórjuk minduntalan.
Volna egy gondolatom, sőt több is, viszont általánosságban elég együgyűnek hatna. Hisz’ ahány korosztály, annyiféle óhaj-sóhaj, szóval sok hasonló történet, ahol csupán a bitorolni kívánt eszköz tárgya volna más. Ki a tíz deka parízerre vágyott, s ezért a tilosba is behajtott, míg mások gyúrnának egy jót az izzadtságszagú tornateremben, hét lakat alatt. De vegyük például e sorok íróját, aki csapolt sörért epedezett még egy hónapja, ugye. Történtek tragédiák, sajnos voltak, akik gyengébbnek bizonyultak a szörnyű kórral szemben…
…ahogy volt ez évszázadokon keresztül, mindenféle járvány idején. Ebből tanult az emberiség, számot vetett, ellenszert gyártott.
Meg összeesküvés-elméleteket. Szerdahelyen is voltak mindenféle mendemondák, meg hogy miért számolja a jónépet oly’ serényen a biztonsági őr a bevásárlóközpont bejáratánál? Ennyi fő per négyzetméter, és elvesztünk a két méterben való gondolkodásmódban. Hogy a fenébe ne, olyan Toldi lennék néha én is, sőt még „toldibb” Miklósnál, mikor hátulról a fülembe liheg a boltban valami idegen ipse. Mind a mai napig késztetést érzek eldobni azt a malomkövet, vagy legalábbis a vécépapír-gurigát, ha kizökkentenek a diszkrét zónámból. Mert ezt sulykolták belénk a szabályok, amelyeket néha a már említett média, A hét mesterlövész című film hegyvidéki csatájává színezett.
Legyünk óvatosak! Természetesen, és óvjuk a gyengébbeket, járjunk egyesével mindenhová, azt is csak ha nagyon muszáj!
Aztán, ha fájna a fogunk, rágjunk a másik felén, mert fogorvos az nincs, vagyis van, csak marha nagy macera bejutni hozzá. Plusz felszámolja a Covid felárát a kezelésért, aztán várja a tapsot. Cinikus vagyok tudom, csak én az állomás peronján az utasok között felár nélkül is összeszedhettem volna ugyanazt a gebulát, és még csak fel sem esküdtem rá, hogy tudásom legjavát nyújtva szolgálom az utazóközönséget. Roppant fegyelmezettek voltunk az elmúlt hónapokban.
Valós háborús helyzet helyett csatatereket szimuláltunk az élelmiszerboltban, 65-ös torlaszokkal. A posták és a hivatalok előtt.
A C-vitamin időszakos hiányát a muníció logisztikai problémájához hasonlítanám. A hátország is szenvedett, kifogytak az élesztőből, meg a kézfertőtlenítőből. Bezártak azok a helyek, ahová tömegével jártak az emberek, nehéz volt megérteni, hogy a mozi nem bevásárlóközpont, a kaszinó meg nem patika. Hamar tele lett viszont a hócipőnk mindennel (is), pedig a háborúk évekig szoktak tartani. Akkor mi lett volna velünk, mit írtak volna rólunk az utókornak?
Mariska néni a két karton ásványvíz cipelése közben megigazította a szájmaszkját, nem volt elővigyázatos. Hazavitte, továbbadta, meglett a baj?
Megoldás: ha csak egy karton ásványvizet cipelt volna, talán nem csúszik félre… mármint a maszk. Teringettét! Kijött legutóbb ez a 24 órás szabály, hogy ennyi időre elhagyhatod az országot legálisan, ha kitöltesz egy papírt, amire az igazoltató rendőr láttamoz egy időt, majd stemplizi és aláírja. Bizony nekem eszembe jutott róla, mennyien fognak csak úgy unalomból átruccanni pl. Győrbe. Nem családlátogatás miatt, hogy a két hónapja nem látott komámasszonyt végre megöleljék, hanem „papírzsemlére” a pláza mellé, mert az menő és epedezik érte. Menten betoltam egy csülkös pacalt – szintén már legálisan – a lakótelepi vendéglátóegységben.
Hogy mi az, ami még hiányzik, és nem érzem magam embernek nélküle? Hát a kézfogás…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN