A cikk megjelenik a Klikk Out 2020/11. számában. Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Lakásunk a földszinten található, a lépcsőház bejáratától nem messze, tehát lényegében az összes szomszédunk elhalad az ajtónk előtt minden egyes távozásakor és megérkezésekor is. Ez naponta is elég ziccer ahhoz, hogy akár akaratlanul is értékesítsenek belőle néhányat a végeredményhez. Rólunk.
Piszkosul kiegyensúlyozatlan helyzet ez, persze, hiszen míg mi az évek során, mióta itt élünk, csak részben tudtuk egy képzeletbeli térképét kialakítani a fölöttünk élőknek, addig azt biztos mindenki látta már, hogy abba a bizonyos földszinti lakásba kik mennek be. Tehát az odabentről kiszűrődő cselekmények szolgálhattak már néhány, a kontextusából kipottyant részlettel, ami az életünket illeti.
Egyébként fordítva is igaz ez, hiszen odabent elszórtan ugyancsak fölöttébb intenzív érzelmeket képes kelteni néhány ártatlan hétköznapi momentum. Általában olyankor, amikor Rókusunk éppen horpaszt a lépcsőházzal szomszédos hálóban. A magassarkúban lefelé ballagó hölgyek, a postaláda/biciklitároló előtt társalgók vagy a lépcsőházba belépve ovis élményeiről önfeledten beszámoló kisfiú – és még sorolhatnám – időnként alaposan megizzasztják az idegeinket, de ez nyilván akaratlan és nem tudhatják. Ti se piszkáljátok ezzel őket, ha netán összefuttok velük!
Reményeim szerint azért ennél nem izgibb, ami tőlünk kifelé hallatszik, de sose lehet tudni, mibe botlik bele a füle valamely avatatlan járókelőnek. Szoktátok úgy érezni, hogy ti röstellitek magatokat azért, amit hallotok? Remélem nem az ajtónk előtt! Rókusunk ugyan még nem beszél, de ami a mi szánkon kiszivárog, az néha föladhatja a leckét, úgyhogy ezerbocs! Szóval mit is gondolhattok rólunk?
Ez a lehető legjobb verzió. Legalábbis annyira önelégült nem vagyok, hogy abból az egyvelegből, amiből építkezhettek véleményileg, az jönne ki, hogy ezek igen vájling figurák! Ellenben a helyenként parttalan jajgatás-óbégatás kombóval szemben diszkréten érkező együttérzésért köszi!
„A marha, üss pofon…!” Rókustól a minap szereztem egy monoklit, mégpedig olyat, amit csak egy Duplo-torony tud ejteni a mit sem sejtő jóember szem alatti arccsontján. A Duplo-torony mögötti háttérhatalom pedig ez a kis terrorgombóc volt, aki mindent lerombol, amit én építek. Aztán tegnapelőtt és ma is egy lendülő kar ismételte meg a cselekményt, immár torony nélkül, mire kijött belőlem a 90-es években szocializálódott ifjúság lakótelepi szarkazmusának egyik leggyakrabban ismételt (fenti) megnyilvánulása.
Nem olyan rég a Tescóban, a házi kedvencek részlegén fölfedeztem egy gumimalacot, amit ha összenyomsz, akkor röfög. Csemeténk nagy malachívő, megleptem vele. Később rájöttem, hogy az a csoni inkább hápog, de ez most mellékes. Az már annál kevésbé, amit Rókus képes kihozni belőle. Mint aki nem egyszerűen meg akarja röfögtetni, hanem megbüntetni! A hideg futkos a hátamon most is, és ha ezt ti is hallottátok, bizonyára azt hiszitek, hogy valami élő állatot zsigerelünk! Én legalábbis ezt hinném.
„Igen, Apunak is van olyanja…!” – Ha ilyesmit, vagy ennél egy fokkal még konkrétabbat hallottatok a fürdőszobánk szellőzőjén keresztül, semmi pánik! Mióta együtt fürdünk, Rokinak feltűnt egy újabb közös tulajdonságunk. Először csak a mutatóujjával mutatta meg Reninek, mintha épp múzeumban volnának, én meg a preparált neandervölgyi, de legközelebb aztán úgy megtépte, hogy ha ez egy Rob Schneider-filmben történik, sikítanátok a röhögéstől. Először én is sikítottam, csak aztán röhögtem.
Rókus, mint valami forró vérű macsó, időnként különböző módokon próbálja lehűteni magát. Ezek közé tartozik, hogy egy váratlan pillanatban fogja magát és lefekszik a földre. Megteszi ezt minden további nélkül az utcán is, de gyakrabban a bejárati ajtónk előtti csempén (a lakásban). Kint azért pillanatok alatt közbe szoktam lépni, de itthon tartok némi kezdő szintű terápiát, olyan költői (értsd ezúttal: értelmetlen) kérdésekkel, minthogy: Oda fekszel?
Ha ismételten hallod ugyanazt a nyikorgó, búgó, kattogó, csattogó, sercegő hangot, akkor nem hangmintákat gyűjtök odabent valamilyen experimentális zenei projekthez, hanem Róki nyitogatja tetszés szerint a mikrót, sütőt (nyugi, ott vagyunk mellette!), hűtőt, utóbbiból a dobozos tejet vagy a zöldséges fiókot. Újabban ugyanis egy elegáns és hipergyors mozdulattal odalöki az egyik puffot a hűtő elé, felmászik, kinyitja, kiveszi a tejet, Clint Eastwood szikár lazaságával pattintja le a kupakot foggal, majd kortyol, aztán visszateszi. És még nem beszél. Mondjuk, ebben is olyan, mint az öreg Clint.
Ha a fenti reakciók némelyike már átvillant az elméteken, egyáltalán nem hibáztatlak titeket. Teszünk érte. Ahogy azért is, hogy idebent az élet sose legyen ingerszegény és eseménytelen. Főleg a Rókus, mi statisztálunk az általa diktált életszínvonalhoz. Aztán ha egyszer túl nagy lesz a csend, akkor valószínűleg megettük a lakást és elköltöztünk. Vagy csak épp megy valami mese!
AZ ÖSSZES EPIZÓD: