Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
„Aki ezer pontot gyűjt, egy igazi tankot kap.”
Néhány héttel ezelőtt, még a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos korlátozások bevezetését megelőzően volt alkalmunk megnézni Az élet szép c. Roberto Benigni-filmet, és azt kell mondjam, ez valami csoda.
A film húsz évvel ezelőtt három Oscart is nyert, többek között a rendezői és forgatókönyvírói feladatokat is ellátó Benigni főszereplőként, illetve a film az idegennyelvűek kategóriájában. De mégis mit keres az Apu(ci)rókában, ugye? – merül fel a kérdés bennetek.
Nos, mivel a második világháború és az olasz fasizmus idején játszódó film arról szól, hogy egy bolondos apuka, Guido hogyan változtatja a körülöttük zajló cselekményt, a koncentrációs táborban zajló borzalmakat kisfia számára egy hatalmas játékká, amelyben ők is részt vesznek. A fent idézett mondat például az egyik legjobb jelenetből való, amikor Guido egy német őr brutális szavait ferdíti le kisfiának, majd elkezdődik a játék a tankért.
Mondhatni, rohadt könnyű és szerencsés helyzetben vagyok Guidóhoz képest. Egyrészt ami pillanatnyilag velünk történik, az még távolról sem említhető egy lapon azzal, ami 75-80 éve zajlott Európában. Másrészt a mostani világjárvány tömeges tragikus epizódjai szintén úgymond mással történnek, míg reményeink szerint itt ez időben torkon lett ragadva, és csak körültekintően, alázattal ki kell várnunk a szigorítások végét.
Könnyű és szerencsés helyzetben vagyok azokkal szemben is, akiknek csemetéje már néhány évvel idősebb, és valóban kérdéseket tesz fel arról, hogy miért kell ilyen maszkokat viselni (noha a képregény- és videojáték-dömping korában azért ezt el lehet bolondozni), miért ürültek ki az utcák, miért vannak zárva a játszóházak, és miért vannak körbeszalagozva a játszóterek. És meg kell neki magyarázni azt, hogy miért nem jó most annyira közel menni bárkihez, mi leselkedik ránk láthatatlanul.
Rókusunk ebből az egészből legfeljebb annyit érzékel, hogy mi is megpróbáltuk ráhegeszteni az arcára a maszkot, de míg azt már azért tudja, hogy a sapka a fejére való, és úgy hiszi, a zokni is, hisz azt is oda próbálja felhúzni, addig ez a piszok szájmaszk csak akadályoz abban, hogy az ember (a kölyök) bármit is a szájába tudjon venni. Másrészt annyit szintén érzékel, hogy mikor már elkezdhettünk volna úgy istenigazából játszótéren hintázni, akkor azt most megint csak otthon lehet.
Amit pedig különösképp, hogy most néhány hónapig valóban kevés arcot lát, újat meg lényegében egyet se. Most kevesebbet lát a városi betonrengetegből, de csaknem ugyanannyit a természetből, ahová pillanatnyilag még kimehetünk sétálni meg faágakat cipelni, köveket gyűjtögetni. Nincs bevásárlókocsiban való utazgatás, és arra se lesz példa, hogy ő szedhetné össze a boltból hazafelé vezető úton az ügyetlen faterja kezeiből kipotyogó, és elguruló körtéket.
Amivel neki most meg kell küzdenie, az az időnként egy-egy műszakban újrainduló fogüzemi termelés, és a napjában több száz elnézett cselekmény ellenére még mindig piszkosul soknak tűnő néhány tucatnyi „nem”.
A jó pár évvel idősebb gyerkőcök szüleinek viszont bizonyára el tudná magyarázni teli szájjal (gondolatban), hogy mit kínlódtok, otthonról is lehet tanulni!
1. Ki lehet például fejleszteni a megfelelő technikát arra, hogy az ember 15 hónaposan felmásszon egy karfa és támla nélküli székre, és felálljon rajta segítség nélkül.
2. És arra is, hogy az ember hogyan terelje el anyu figyelmét, hátha addig, míg ő a lámpát figyeli, le tudja rántani a virágcserepet a polcról.
3. Vagy hogy megmutassa, melyik szekrényben van az a búgó masina, mikor azt mondják előtte, hogy „porszívó”, esetleg odahozza az egyik fürdőszobai fiókból azt a másik hangos ketyerét, mikor szóba kerül, hogy „hajszárító”.
4. Hogy elkezdjen megtanulni bemászni a kádba – mikor arról van szó, hogy pancsizunk – még ha csak ágaskodva is lát bele, és fel az etetőszékbe, noha az is jórészt csak menekül előle, alig ér az ember hozzá.
5. Megtanul még mindemellett konzervekből várat építeni, edényekkel csörömpölni, ételhordókat különböző fiókokba rejtegetni, tányérokat és az eszcájgot a mosogatógépből kipakolni – és segít apunak elpakolni!. A művelet akkor is ugyanez, ha apu éppen oda bepakol.
6. De kifigyeli, hogyan kell mosást indítani, és ha már így alakult, akkor azt úton útfélen el is indítja, gondolván, haladjunk már egy kicsit előre azzal a romokban lévő háztartással. Vagy épp leállítja az épp folyamatban lévő mosást, nyilván azt gondolva, elég lesz az.
7. Aztán meg azt is meg lehet otthon tanulni, hogyan kell a sütőt beindítani, különösen úgy, hogy anyut és aput pikpakk oda lehet ezzel pattintani akárhonnan. S bár a gyerekzár miatt kinyitni (még) lehetetlen, azért az is elég izgi, ahogy a beállított 250 fok felé araszolva elkezd izzadni a bent felejtett fahéjas csiga.
8. S arról se feledkezzünk meg, hogy bezártság ide vagy oda, otthon azt is el lehet sajátítani, hogyan lehet szekérrel és triciklivel területet hódítani, még ha előbbi azért önálló életre is kel, és kigurul az embergyerek alól, ha apu vagy anyu épp nincsen a közelben.
9. De mindegy is, mert lehet még bilire ülve olvasgatni is, idebent s odakint az udvaron hintázni, csipeszeket gyűjtögetni, vállról lámpát böködni, apuval együtt is a kádban fürödni.
10. Ja és anyuhoz hozzábújva cicizni, cicizni, cicizni.
A #maradjotthon témában mi már 15 hónapja pácolódunk, játszunk, kergetőzünk, bújócskázunk. A koronavírus, hála az égnek, Reni tavaszi munkáinak nagy részén kívül pillanatnyilag tulajdonképpen csak az elvitelre kért kávénkat vette el tőlünk, de vigyáznunk kell arra, hogy ne történjen semmi olyasmi, amire Roki akaratlanul is emlékezne belőle. Vigyáznunk kell magunkra és a szeretteinkre!
AZ ÖSSZES EPIZÓD: