Fotók: Horen
Instagram: @rokkorokush
Apja mindenkinek van, apukája meg ugyancsak majdnem mindenkinek. Akit ismerhet, akivel együtt lehet a gyereke, akit megtaníthat néhány okosságra és marhaságra. Legyen szó biológiai vagy akár nevelőapukáról.
Renivel már néhányszor nagyot mentünk a témában, hogyan is fogjuk hívatni magunkat Rokival, és minden további nélkül rendre oda lyukadtunk ki, hogy szó sem lehet másról, mint Anyu és Apu, illetve a tovább becézett alakjaik (Anyuka, Apuci).
Az eszed bizonyára megáll, hogy ilyesminél is leszobrozunk. Hisz tulajdonképpen mit számít az, hogyan fog hívni, mikor az ahhoz kapcsolt magatartás lesz úgyis a legfontosabb. Különösen úgy, hogy ugrunk tizenöt évet az időben, nos egyszer csak azt hallom: Fater!
Isten őrizz, hogy bárkit is ezzel molesztáljak, de annyiszor hallom magam körül, hogy a picik Apáznak és Anyáznak (ez itt most, ugye, nem félreértendő), hogy már-már azt hiszem, én vagyok egy avítt fogalmakon rágódó fószer, mikor én meg azt szeretném, ha Apu lehetnék.
Az Apát én a funkciómnak érzem, aminél még az Ablak-Zsiráfban is az van írva, hogy „az apám gyereke vagyok. Így szólítom: édesapám.” Mivel azonban nem – mondjuk – egy Móricz Zsigmond-regényben tartózkodunk, ez utóbbitól azért eltekintek. Az Apa megszólításban ott a tisztelet, a megbecsülés, a méltóság, de az a csipetnyi (részemről) vélt vagy valós távolság is, amitől meg én – mivelhogy egy év alatt visszafordíthatatlanul szentimentális apuka lettem – egy hangyányit ódzkodom.
Az Apu megszólítás meg számomra szívhezszólóbb, és egy játékosabb, bolondozósabb viselkedést látok a horizonton, de ez lehet, hogy délibáb. (Fater, ne csináld, hogy ilyeneken agyalsz!)
Természetesen ez Téged, sorstársam, egy cseppet sem kell érdekeljen, hisz ez már a receptoraink olyan szintű privát, emelkedettebb kontextusban értelmezhetetlen megborulása, mint az, hogy a szülőtársadalom egy jó része ma Máténak nevezi el a kisfiát, Renim meg erről folyton arra asszociál, hogy „nem Máté” (©Matisz nagypapa), vagy mikor egy kedves Malvinkáról az online videózás hajnalán nagyot hasító Szalacsi-videóból Árpi „nővérje” ugrik be. A Sanyikák is kaptak már egy jókora keresztet a hátukra a tévés archívumból (de szép macska vagy, Sanyi, a k**va anyádat – ugyebár), arról nem is beszélve, hányszor hallottam már otthon Psota Irén klasszikusát – „Tibi, te bitang!”
Szóval rációt a kínjaimban ne keress, de hát nekem, mint egy ilyesmire hajlamos fazonnak, éppen lamentálhatnékom van, na!
Maradjunk tehát az Apunál, és annál, hogy ezt mikor fogom én végre hallani! Merthogy a tankönyvek azt írják, hogy ebben a korban (Rókus lassan 15 hónapos) már azért hellyel-közzel kijönnek az emberből az első szótagok, vagy akár teljes szavak – sőt, Reni egy barátnőjének 2 hónappal idősebb kisfia Rokit már a nevén szólította, öcsém! – palántánk viszont túlnyomórészt még csak felesel (Ne! / De!), illetve a baba és mama szavak végtelenített verzióit hajtogatja.
Kétélű fegyver persze ez a privát igényem, mivel feltételezem, hogy mikor már ki tudja majd mondani, hogy Apu, akkor egyebet is ki fog tudni már ejteni, amivel majd bizonyos szituációkban meg is fog izzasztani bennünket, de hát azzal törődjön most még a hóhér.
Pillanatnyilag szavak nélkül sem szenvedünk hiányt visszajelzésekből, hiszen ami a legritkábban tűnik fel Rókusunk arcán, az az értetlenség. Csemeténk már mindent meg tud mutatni kijelentő (az ott a macska), felkiáltó (nyitva az ajtó!) és árulkodó (oda bújt!) módban, nem egyszer pedig – jórészt az etetésére szolgáló babatankban – felszólító módban is (paradicsomot és olívát még! / a sajtot meg a kenyeret vidd innen!), szemeivel gyakorta kérdez (nekem adod a bögréd? / ez itt az egér? / a virágot megfoghatom?), nem is beszélve arról, mennyit huncutkodik velünk: mikor fürdés után a sajátos, de imádnivaló károgása/csicsergése kíséretében csórén szaladgál a lakásban, vagy mikor ránk csukja az ajtót, mikor látja, hogy közelítünk; vagy mikor kergetőzés közben nem tőlünk el, hanem egyenesen felénk fut; vagy mikor nyújt felénk akármit, egyszer csak visszahúzza és elrohan vele, vagy csupán megszorítja és nem engedi; vagy mikor hajtogatom neki, hogy lassan, óvatosan, ő meg csak kuncog egyet és gondolja, naná, persze, Apu! És még sorolhatnánk a szituációkat, amikor – legyünk bárhol is – átlagban 3-4 újabb és újabb embert vesz meg a mosolyával és teszi derűsebbé bárki napját, legyen az épp akármilyen keserű.
Amikor viszont először ki fogja mondani, hogy Apu, vagy csak azt, hogy Ap vagy Pu, akkor egy láncreakciót beindítva, tág pupillák, tátva maradt száj és egyéb tünetek kíséretében (a Budapest Bár után szabadon) a szívemben váró bomba engem dönt nyomban romba!
AZ ÖSSZES EPIZÓD: