Reklám
Borítókép: Fórum Kisebbségkutató Intézet – digitalisemlekezet.eu / szerző: Kontár Gyula. Képek és videó: Soós Bertalan. Archív felvételek a szerző gyűjteménye vagy a szerzők, illetve gyűjtők nevével külön is jelölve.
A dunaszerdahelyi művelődési ház építését már a hatvanas évek második felében kész tényként kezelték. Elkészültek a tervrajzok is, a kultúrház alapkövét azonban csak 1973. augusztus 13-án sikerült lerakni, s még abban az évben elkezdődött az építkezés. Városunk, járásunk és „pártunk” vezetői presztízsként tekintettek rá, de korábban nemcsak a pénzügyi fedezet, a befektető és a kivitelező is hiányzott. A közösségi és kulturális élet mindaddig az Üzemi Klub berkeiben folyt, amely addigra ugyancsak kinőtte kereteit. Majd több mint négy esztendő múltán, 1977. november 4-én végül megnyitotta kapuit az új dunaszerdahelyi kultúrház.
Az akkori politikai gyakorlatnak megfelelően a járás és a város politikai és állami szervei arra törekedtek, hogy építkezést a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSzF) 60. évfordulójára befejezzék. „A küzdelemnek vége, s még sincs vége – ma nyitják meg a művelődési házat” – írta a Csallóköz hetilap a VMK megnyitásának napján megjelenő számában – amiből több ízben idézek:
„Már az aranybetűs, 1973. augusztus 13-án írott alapítólevélben is megfogalmazódott, hogy járásunk fejlettségét nagyban meghatározta a szovjet népek forradalmisága, az az eszme, amiért ők 1917-ben fegyvert ragadtak. Aminek valójában köszönhető, hogy a szocializmus egyre nagyobb teret hódít a világban…” – Csallóköz, 1977. 11. 04.
A művelődési ház helyét kellő áttekintéssel választották ki, hogy mindenkor és mindenhonnan látható legyen. Ehhez a Lenin és az Üzletsor utcák (a mai Fő utca és a Bartók Béla sétány) köze lett a legmegfelelőbb helyszín a városban. Az előtte elterülő tér szinte beszippantotta magába a tömeget. Nem véletlen, hogy az idők során minden nagyobb rendezvénynek, eseménynek, tüntetésnek a kultúrház előtti tér adott otthont. A VMK 2016-ban felvette a híres dunaszerdahelyi születésű piarista tanár és irodalomtörténész nevét, s így hivatalosan Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ lett – röviden, CsaplárKult. A kultúrház és környéke több alkalommal esett át kisebb-nagyobb felújításon. Legutóbb pl. a 45. jubileumi év apropóján, majd 2025-ben, amikor teljesen új kültéri színpadot kapott az intézmény. Egykori éttermének felújítása jelenleg is folyik, azt a jövőben a Gastro DS üzemeltetné. Azt hiszem, a Nappali bár cégér nemcsak stílusos, de felettébb helyénvaló lenne!
A művelődési ház ünnepélyes átadására 1977. november 4-én került sor.
A meghívott vendégeket a Vajanský utcai Alapiskola fúvószenekara köszöntötte a kultúrház előtti téren. Ezt követően Miklós István, a JNB elnöke üdvözölte a jelenlévőket, és átadta Gyurcsik Józsefnek, a VNB elnökének az alapkő elhelyezésénél használt emléktárgyakat. A művelődési ház november 5-én nyílt meg a nagyközönség előtt. A NOSzF 60. évfordulója tiszteletére rendezett ünnepi műsorban fellépett az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes énekkara, a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, valamint a pozsonyi Állami Operaház két szólistája. November 7-én este ünnepélyesen megnyitották a művelődési ház panorámavetítővel rendelkező filmszínházát is, ami az Aurora nevet kapta.
A dunaszerdahelyi művelődési ház tervezője a pozsonyi Stavoprojekt, beruházója a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság, kivitelezője a Dunaszerdahelyi Járási Építőipari Vállalat volt, belsőépítészeti elemei az Ister Járási Ipari Vállalat munkáját dicsérte.
Az eredetileg előirányzott költségvetést túllépve az építkezés értéke kishíján megduplázódott, ez azonban akkor már nem számított. A mű elkészült, s az új kultúrház pedig nem csupán városunk egyik új épülete lett, hanem közösségi- és társadalmi ház, városi kultúrpalota. Nemcsak fizikailag rajzolta tehát át Szerdahely látképét, hanem ideológiai mivoltával is. Gyerekként mit sem sejtettem erről, nekem a kultúrház nagyszüleim otthona volt, ahol nagyapám a gondnok, s ahol a mama kiváló vágottborsó levese mellé mindig van finom sós hajtovány is. Nagyapám Lóri nevezetű papagája, a mindig kolbász illatú „spájz”, hol óriási láncok által bújt el a színpad. A színház méreteinek jellemzőiről Molnár János, a kultúrház igazgatója beszélt:
„A zeneároktól a karzat leghátsó széksoráig csupán 17 méter a távolság. Így hát mindenhonnan jól látni a színpadot, és a közelség meghitté teheti az előadást is. Egy-egy előadói estet azonban nemcsak 480-an nézhetnek meg. Az eredeti nézőtér mögött ugyanis süllyeszthető és gördülő ajtók képezik a falat, amelyek elmozdításával plusz 380 férőhelyhez juthatunk…” – Csallóköz, 1977. 11. 04.
A kultúrház építésére nyilván nem emlékezhetek, hiszen az átadás napján alig múltam egy esztendős.
Viszont az nagyon is élénken él bennem, miként változott a művelődési ház környezete, illetve maga az épület. Hogy a park előbb sóderes, térdszaggató talaját hányszor és mennyi fajta térkő borítás váltotta, majd eltűnt az a százéves gesztenyefa is, ami alá gubacsot jártam szedni. Emlékszem a park utolsó épületének bontására. Az egykori szülészet és bölcsőde a kultúrház előtti tér utolsó megmaradt épülete volt, majd a nyolcvanas évek elején a tér rendezése során azt is lebontották. Anno a Klenner család lakta, a negyvenes években adóhivatalként funkcionált, mígnem az ötvenes évektől itt működött a helyi szülészet, illetve az épület hátsó részében Dunaszerdahely első hivatalos bölcsődéje.
A Városi Művelődési Központ építése miatt egyébként egy sor épületet lebontottak a környéken.
Én már csak a bölcsődére emlékszem, meg amit szüleim meséltek róla és a többi épületről: Centrál, Päťročnica stb. Oromfalán hatalmas reklám díszelgett, a tér csücskében a városi órával – amiből talán négy darab volt összesen Dunaszerdahelyen. Na és persze a csodálatos mandalaszerű virágágyásra. Mind az óra, mind a virágágyás túlélték magát az épületet.
Helyére soha többé nem építkeztek, a kultúrház előtti park részeként beültették fákkal, bokrokkal.
Nagyszüleim egy alagsori lakásban laktak, szemben a kultúrház klubhelyiségével, vagyis a pinceklubbal, ahol nyugodjék Bíró Tomi bontogatta DJ-szárnyait. Itt ismertem meg a dunaszerdahelyi stadion tragikusan elhunyt hangját. Édesanyám szedte a belépőjegyet, miközben 2-3 évesen ott totyogtam körülöttük.
„A pinceklub, amit eredetileg biliárdteremnek és játékkaszinónak terveztek, de úgy éreztük, a klubtevékenységgel sokkal inkább szolgálhatjuk szellemi életünk megismertetését, önmagunk játékos gazdagodását…” – Csallóköz, 1977. 11. 04.
Egy alkalommal kajánul leküzdve nagyszüleim lépcsőit, kerékpárral landoltam a szemben lévő spájzajtón, ami tulajdonképpen sosem volt spájz. Odabent nagyapám asztali zászlói lógtak a falon, köztük nem egy DAC-os ereklye is, melyeket máig féltve őrzök. Ha fociról volt szó, sosem felejtettem el megemlíteni, hogy anyai nagyapám, vagyis a „szigorú” papa szintén nagy drukker hírében állt.
A VMK az eredeti elképzelés szerint új közösségi házként épült a városban 1973 és 1977 között.
Főtervezője Ing. arch. Jozef Slíž pozsonyi építész, munkatársai Ing. arch. Eva Grébertová és Ing. arch. Alexander Braxatoris voltak, s 1977. november 4-én mint a város új kultúrháza, új művelődési ház került átadásra – megörökölve a korábban Üzemi Klubként működő öreg kultúrház szerepét. Építészetileg a későmodern stílus korszakához tartozott, mely amolyan szocreál monumentalitást képviselt. Jellegzetes elemei a legfelső szinten előreugró loggiái.
A VMK épülete a maga korában nagyon pozitív visszhangot váltott ki, 1978-ban elnyerte a Szlovák Építészek Szövetségének díját – a mai Dušan Jurkovič-díjat.
A ’90-es években aztán korabeli építészet került az oldalfalakhoz, ami megbontotta az épület harmonikus megjelenését. A kultúrház főbejárata előtti tér meghatározó eleme a Három Grácia szökőkút. Ennek ellenére a mai napig a „kultúrház előtti térnek” hívja a közvélemény, egyrészt joggal, de egyébként praktikus okokból, hisz nincs hivatalos megnevezése.
Az épülethez, annak beltéri felosztása szerint (eredetileg) színházterem, moziterem, két könyvtár, irodák, étterem konyhával, klubhelyiségek, tekepálya, műszaki és gazdasági helyiségek, légkondicionáló stb. tartozott.
A működési viszonyok a terek változékonyságára tekintettel kerültek megoldásra, amit a színházteremnél mozgatható falak is biztosítottak. Az egykori tekepálya helyén található napjainkban a bábszínház. A kultúrház északi, Fő utca felőli oldalhomlokzatán Jozef Jankovič szlovák szobrászművész figurális domborműve látható. A tér felőli főbejáratnál kétszintes előcsarnokot hoztak létre, ahol még jelenleg is vannak eredeti műalkotások: F. Hubl fa domborművei, L. Berger kőmozaikjai, Š. Kubík figurális kompozíciói.
Az intézmény a kezdetekben négy részlegre osztva működött, ezek a járási könyvtár, a kulturális-művelődési részleg, a filmszínház és az étterem voltak.
A kultúrház épületében működő, a Jednota Fogyasztási Szövetkezet által üzemeltetett étterem a köznyelvben a Nappali bár elnevezést kapta, bár hivatalosan nem ez volt a neve. „Reštaurácia pri Mestskom Kultúrnom Dome”, vagyis a Városi Művelődési Ház melletti étterem. Egy azon ritka, a dunaszerdahelyi Jednota által üzemeltetett vendéglátóhelyek közül, ahol a fogyasztási szövetkezet csupán bérlőként volt jelen. A nyolcvanas években pörgős, felkapott hely. A 110 székes étterem bejáratához lépcsők vezettek fel. A vendégek délidőben olykor kint sorakoztak, bebocsájtásra várva azok helyett, akik már jóllaktak. Vissza a VMK kezdeteihez:
„Tegnap délelőtt a Nagy Október 60. évfordulója tiszteletére Dunaszerdahelyen átadták a 33 millió korona költséggel épült művelődési házat. Az ünnepségen a járási pártbizottság és társadalmi szervezetek vezető képviselőin kívül részt vett Németh Jenő, az SZSZK mezőgazdasági miniszterhelyettese is…” – Újszó, 1977. 11. 05.
Az első emeleten kapott elhelyezést a színházi karzat, az öltözők, a mozi, a festők és a szobrászok műtermei, kiállítótermei, valamint a művelődési ház klubhelyiségei: a gyűjtőfoglalkozásokat, a házimunkákat és az irodalmat kedvelőké, a sakkozóké, a színjátszóké, a természetbarátoké, valamint az ének- és zenekaroké. Ugyancsak itt kapott helyet a könyvtár ifjúsági részlege, míg a második emeleten a felnőtt könyvtár. A VMK első igazgatója Molnár József lett, aki funkcióját 1976. április 1-től – vagyis mintegy másfél évvel az intézmény átadása előtt – látta el. Akárcsak nagyapám – mindenki Lajos bácsija – a gondnoki állását. Molnár János:
„Mi sem volt természetesebb, azonnal megkezdtem a munkát. Ezt követelte a bizalom is, amellyel a város vezetősége felruházott. Hogy eddigi másfél éves ittlétem nem volt hiábavaló, arról csak a beindulás után győződhetnek meg. A ház életét négy részleg tartja fent. A járási könyvtár, Pálinkás Károly igazgatóval az élen, a 315 személyes filmszínház, amelynek működéséért Tóbl György felel, az étterem, amelynek színvonaláért a Jednota FSZ felelős, valamint a kulturális-népművelési részleg, amelynek igazgatói teendőimmel párhuzamban én lettem a vezetője…” – Csallóköz, 1977. 11. 04.
Nagyapámat személyesen Gyurcsik József, a vnb elnöke kérte fel a házgondnoki állásra, akivel fiatalkori cimborák voltak. A Szabad Földműves 1977 szilveszterén „A legszebb ajándék” jelzővel illette az éppen átadott művelődési házat:
„Mi ez tulajdonképpen Kultúrkombinát? Műhely Szórakozóhely? – kérdezte a Dunaszerdahelyi járási újság riportere, majd így válaszolt: A tervek szerint mindegyik, de egyelőre csupán lehetőség.
Tegyük hozzá: Nagy lehetőség. A november 4-én megnyitott új művelődési ház nemcsak Dunaszerdahely, a város, a járás, tehát a szűkebb pátria, de túlzás nélkül mondható: Dél-Szlovákia egyik legkorszerűbb és legmodernebb épülete. A 33 millió koronás ráfordítással éptett kulturális fellegvár nem csupán fizikai értelemben vett lehetőség, de hűen tükrözi a Dunaszerdahelyi járás kulturális életének egyre intenzívebb fejlődését, nagykorúsodását. Hisz az utóbbi hónapokban alig akadt ember (idegen vagy helybeli), aki alkalomadtán meg ne kérdezte volna: Mikor adjak át? Mikor lesz a miénk? S mindenki tudni vélt valamit a hétköznapi legendából. A régi óhaj most végre teljesült.
A 315 személyt befogadó filmszínház – melynek Szlovákiában egyelőre nincs párja. A tizenhét méter mély színpad háromszáznyolcvan férőhelyes nézőtérrel – amely szükség esetén akár a duplájára is emelhető – vendéglő: festők, szobrászok műtermei; kiállítóhelyiségek; klubok, ötvenezer kötetes járási könyvtár; pinceklub, automata vezérlésű tekepálya áll a lakosság rendelkezésére, azoknak, akik talán a legszebb és legtürelmetlenebbül várt ajándékot kapták az 1977-es évből. Tártak a művelődési otthon kapui, jöhet a birtokbavétel.” – Szabad Földműves, 1977.12. 31.
A VMK pedig egycsapásra a kultúra fellegvára lett. A Duna Menti Tavasz 3. évfolyama már itt zajlott, s ez így megy azóta is rendületlen. Viszont, ha én a kultúrházba mentem, akkor a nagyszüleimhez mentem, s éppúgy, mint más unoka, ha a nagyinál vendégeskedik, degeszre tömött bendővel tértem haza. A kultúra kevésbé érdekelt, se moziba, se színházba nem jártam, vagyis nem akkor, amikor a terem tele volt, hanem amikor tök üresen állt, és hallani lehetett, amint a lábam alatt recseg a színpad deszkája. Nagyapámnak munkaköri kötelessége volt ellenőrizni fájrontkor vagy hétvégeken, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor gyakran vele tartottam.
Nem ismertem a VMK paramétereit. Hogy hova mennyi ember fér be? Azt viszont pontosan tudtam, mi hol van, és milyen útvonalon lehet eljutni oda.
Az ajtók nyikorgására és nagyapám hatalmas kulcskarikájának csörgésére emlékszem. A kazánház környékének mindent átható pakura szagára, amivel annak idején fűtötték az intézményt. Arra is, hogy hol laknak a tekebábuk, amikor nem ostorozza őket a golyók hada. Ilyenkor kedvemre guríthattam párat több-kevesebb sikerrel.
Nem nagy kunszt, ha egy kultúrházban van mozi, színház, könyvtár vagy táncterem. Na, de tekepálya?
Tekepálya faluhelyen a kocsmák hátsó részében szokott lenni, de nem egy városi kultúrházban!? Ez a szerdahelyi amolyan gépi rendszerű, automatizált mechanizmus volt. Első alkalommal álltam nagyapámmal egy hosszúkás helyiségben, hátul a bábuk, oldalt a sín, amibe a tekegolyók futottak. Hát ez meg mi? – kérdeztem tőle, mire a papa felvilágosított. Nagyon kicsi lehettem, mert alig bírtam el a tekegolyót, vagyis ahogy mi hívtuk, a kuglit.
Mint afféle kíváncsi gyereket, főleg maga a szerkezet érdekelt, ezért benéztünk a kulisszák mögé.
Figyeld meg, minden bábu egy külön kötélen lóg, és ha mind eldőlt, ez a szerkezet egyszerre felemeli, majd felállítja őket. Aztán megint elgurítod a tekegolyót, a tábla pedig mutatja mennyi dőlt fel – ecsetelte részletesen a nagyapám – majd felmentünk a moziterembe is, oda, ahol a filmtekercseket tartják, és kis ablakon keresztül a filmvászonra vetítik. A súlyos, kör alakú pléhdobozok érdekes látvány volt egy gyerek számára.
„Az épület makettjét Gyurcsik József, a vnb elnöke ünnepélyes keretek között adta át a jnb elnökének, Miklós Istvánnak” – írta a korabeli sajtó.
A makett ma is megvan, néhány éve sikerült lencsevégre kapnom. Gyurcsik József egy interjúban Társadalmi Házként jellemezte a kultúrházat:
„A város legnagyobb büszkesége azonban, s joggal, a Társadalmi Ház. A múlt év novemberében nyitotta meg kapuit, s e rövid idő alatt is számos rendezvény színhelye volt már. Korszerű színháztermének kvalitásairól elsőkként a MATESZ művészei győződhettek meg. A Társadalmi Ház afféle kulturális központja lesz a városnak, de nem túlzás, ha azt mondom: az egész Csallóköznek is. Felelősségteljes munka vár a Társadalmi Ház húsz alkalmazottjára, már csak azért is, mert kettő helyett kell dolgozniuk: az eredeti elképzelések szerint 35 emberrel számoltak, de egyelőre csak húsz embernek tudnak fizetést biztosítani. Az indulás nem lesz könnyű, hiszen azon az úton, melyre lépnek, még senki sem járt. Menet közben kell megtanulniuk a munka minden fortélyát, csínját- bínját…” – A HÉT, 1978. 02. 11.
Nagyapám nimfapapagájokat tartott a kultúrház pincéjének egyik helyiségében, ahová egy hosszú lépcsőn, majd a kazánházon keresztül lehetett eljutni.
Azt az érdekes szagot nem lehet elfelejteni, a pakura, vagy ha úgy tetszik, a mazut szagát. A pakura egy már majdnem massza halmazállapotú, ragacsos fűtőolaj fajta, amivel anno a kultúrházban fűtöttek. A madaraknak jó dolguk volt odalent, szabadon repkedhettek egy helyiségben. Színesek voltak, fehérek, sárgák, szürkék, és nagyon tudtak rikácsolni! – a hangjuknál csak a csípésük volt kellemetlenebb. A sok papagáj közül egy-egy értelmes példányt nagyapám kiemelt és megtanította őt „beszélni”. Ő volt a Lóri, aztán a következő is a Lóri. A kiválasztott egyed a lakásban éldegélt nagyszüleimmel, olyannyira megszelídült, hogy a papa vállára ültethette, úgy indult terepszemlére a főbejáraton keresztül a kultúrházba. Egy alkalommal Lóri valamiért mégis elrepült és többé nem is jött vissza. Nagyapám rettentő szomorú lett, Lóri olyan volt neki, mintha a barátja lenne. Kellett hát egy következő Lóri, és kezdhette elölről a tanítást, ami nem két napot vett igénybe.
Nyilván kissé más emlékeim vannak a VMK-ról, mint az egyszerű halandónak. A mai napig mindahányszor belépek a kultúra templomába, nagyapámat látom magam előtt kulcsokkal a kezében.
A posta által továbbított képeslapokon csakhamar a dunaszerdahelyi VMK-val is megismerkedhetett a nagyvilág. Az akkori városi és járási elöljárók méltán büszkék voltak az intézményre, nem kevésbé a lakosság apraja-nagyja. A képeslapok stílusát a korszak ideológiai jellemzői uralták, vagyis a szocreál épületek, amelyek közül a VMK kitűnt mind közül. Egy masszív monolit „vár”, amit csatornázott felületű betonpanelek borítanak. A VMK előtti tér központi eleme egy évtized múlva a szökőkút lett, amelyet a közvélemény Három Gráciaként ismer. Tervrajza már a hetvenes évek végén kész volt. Építésének kezdetén tragikus esemény árnyékolta be a kultúrház életét.
1986. november 7-én tűz ütött ki a kultúrházban, amelynek során leégett a VMK színházterme.
Talán ennél is fájóbb, hogy az esetet a dátum miatt (NOSzF) a hatóságok mintegy szabotázsakcióként, szándékos gyújtogatásként kezelték. Pedig legjobb tudomásom szerint mindössze annyi történt, hogy a színházterem tetőterében heggesztettek, s valószínűleg szárnyra kaphatott egy kóbor szikra. A szervek és a párt ennek ellenére kitartó gyanakvással tekintett az esetre, ami sorozatos kihallgatásokban csúcsosodott ki. A VMK egy időre bezárt, majd december elején újra megnyitották, azonban a színháztermet csak 1988-tól tudták újra használni. Molnár Jánost, a kultúrház igazgatóját 1987-ben leváltották, pontosabban a „VMK igazgatóját a VNB 1987. június végi Plénuma a saját kérésére visszahívta az igazgatói tisztségből”. 1987. július 1-től Jarábik Imre lett a VMK vezetője.
Nagyapámat szintén megviselték a történtek.
Sosem mutatta ki, erős ember volt, kemény, mint a szikla. Ha kártyajáték alatt valakit csaláson kapott, bizony „beleállította a kést az asztalba”. A szervek a bizonyítékok keresése közben egyáltalán nem válogattak a módszerekben kitartottak a saját verziójuk mellett, miszerint szándékos gyújtogatás történt. Talán ebbe betegedett bele a nagyapám is, vagy a sok cigi tett be neki? Csaknem napra pontosan két évvel a tűzeset után elhunyt, de előtte még gondoskodott a madarairól. Halála után a VMK-val való különös érzelmi kapcsolatom véget ért. Több évtized telt el, de ha visszagondolok, még most is hallom a lábam alatt a színpad deszkáinak recsegését, látom a Duna Menti Tavaszra igyekvő gyerekek kosztümös jelmezeit és bábjait.
Aztán ha 1989 novemberére gondolok, a kulcsok csengésére, amit a papa már nem élhetett meg.
Ott állok, szakad a hó, lábamon tornacipő, és valójában nem is tudom, mi történik éppen, csak azt, hogy tömeg kiáltja: Változás kell a népnek, „to je ono”! A kihallgatások és a nagyapám személyét ért meghurcolás megrendítették egészségét, s három hónappal azután, hogy megtudta, milyen beteg, itt is hagyott minket. Sokszor arra gondolok, tudhatta már előbb is, de az a sziklaszilárd hittel megáldott ember sosem mutatta ki gyengeségét. Annál sokkal büszkébb volt, a szó jó értelmében. Büszke és becsületes, mint amilyen kártyajátékos is.
Mielőtt meghalt, rám bízott egy fontos feladatot, a világítást kellett fel-le kapcsolgatnom.
Élete kedves madarait, a papagájokat kénytelen volt leadni. Tudta, hogy itt a vég, s bizonyára nem szerette volna, hogy más vesződjön velük, vagy csak biztonságban akarta tudni a „Lórikat”. Szóval én lettem a villanyfelelős a kultúrház kazánháza mögötti helyiségben, ahol évek óta laktak a madarak. Apám és a keresztapám voltak a befogók, a papa adta az utasításokat: „Most kapcsold le, Bütyök!” – így hívott. Én pedig a kellő pillanatban lekapcsoltam a villanyt, hogy az éppen befogott példány ne lásson, ne lássa, hová és hányszor lehet megcsípni a befogó kezeket. Amikor az összes papagáj kalitkába került, elindultunk velük az átvevőhelyre. Csak egy maradt otthon, a legokosabb, a betanított, amelyik az utolsó napokban egy emberi sorsnak fütyülte kedvenc nótáit. Nagyanyám 18 évvel élte túl őt a Vámbéry téri garzonlakásában, ahová a papa halála után költözött.
1988-ra a kultúrház előtti szökőkút is elkészült.
Köves Dezső szobrászművész eredetileg A táncoló tündérek nevet adta a kultúrház előtti Három Gráciaként is ismert szökőkútnak. 1986 őszén kezdték építeni, de csak 1988. április 13-án volt a hivatalos átadása. Az idők során többször is renoválták, illetve át- vagy hozzáépítettek a kompozícióhoz, miközben a szökőkút legfőbb motívumai nem változtak. Egy időben a Három Grácia is elvonult, mivel a szobrok tisztításának technológiája zárt teret követelt meg. A nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején még eredeti formájában tündökölt, a központi medence köré épített „vizesárokkal”, amiben egypár szerdahelyi gyerek végiggázolt az idők során, hogy megmártózhasson a nyári melegben.
A szökőkút olyannyira a szívemhez nőtt, hogy 2022/2023-ban a VMK megnyitásának 45. évfordulójára írt cikksorozatom A Három Grácia tere címet kapta.
Ez az epizód többé-kevésbé erre a hétrészes, a nyolcvanas évekből merítkező visszaemlékezéseimre épül. A három táncoló tündér – akik egyben városunk jelképei is lettek –, más-más tárgyat tart a kezében. Egyikük valószínűleg ropogós kenyeret süt a búzakalászból, a másik édes borral kínálja a vándort, míg a harmadik lágy zenével altatja el, örökre rabul ejtve a fiatal legényt, s annak szívét. Ahányszor megvirradt az idillikus tájon, annyiszor ismétlődött meg ez a sztori, mígnem a két Duna köze teljesen benépesült. Sok ilyen és ehhez hasonló rege született. Nekünk, csallóközieknek speciel nem Csodaszarvasunk, hanem Tündér Ilonánk van. Vagy éppen Három Gráciánk!? Egy városi mendemonda szerint a művész Gyurcsik József titkárnőjéről mintázta a gráciákat.
Az 1973-as alapkőletételnél a vnb elnöke egy kulcsot tartott a kezében, ez a kulcs a 45. évfordulón is szerepet kapott. A ház szimbóluma a kulcs a kultúrához, egyben az emlékév méltó jelképe lett.
Dunaszerdahely város önkormányzata a 2016. április 19-i képviselő-testületi ülésen határozott arról, hogy a VMK Dunaszerdahely híres szülötte, Csaplár Benedek nevét fogja viselni. Halálának 110. évfordulója alkalmából a város Csaplár Benedek-emlékévet hirdetett, és a művelődési központ felvette a nevét. Csaplár Benedek piarista tanár, irodalomtörténész, néprajzi gyűjtő, a magyar folklór egyik legelső, kevésbé ismert munkása volt. Az ő gyűjtései révén ismerhettük meg a Csallóköz hagyományait, mitológiáját, népszokásait, neki köszönhetjük, hogy ma egyáltalán ismerhetjük Tündér Ilonát és az egykori Aranykert titokzatos lényeit.
A Csaplár Benedek VMK a mai napig városunk és régiónk kulturális életének meghatározó helyszíne.
Egy komplex kulturális intézmény, amely színházi és zenei előadásokat, szakmai előadásokat, fesztiválokat szervez, közösségi, oktatási és családi programokat kínál, csoportjai révén pedig kikapcsolódási lehetőséget biztosít a régió lakosságának – korcsoporttól függetlenül. A kultúrház előtti tér a város kulturális életének egyik legfontosabb szabadtéri és közösségi központja. 2027-ben a VMK megnyitásának 50. évfordulóját ünnepli majd…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat
Szerda-Helytörténelem 23. – A kenyérgyár
Szerda-Helytörténelem 24. – Az Agrokémiai Vállalat
Szerda-Helytörténelem 25. – Az Obal
Szerda-Helytörténelem 26. – A Kék Duna áruház
Szerda-Helytörténelem 27. – A húskombinát
Szerda-Helytörténelem 28. – A cérnagyár
Szerda-Helytörténelem 29. – Az Üzemi Klub
Szerda-Helytörténelem 30. – A bősi vízi erőmű iparvágánya